Menora Egyenlőség, 1975. január-június (14. évfolyam, 543-565. szám)
1975-02-15 / 548. szám
M E N D E R ,Mr.August J.Molnár P.O.Sox loS4 ' ,__________ New Brunswick, s w Jersey o 2 9 o Ssrcond dm ■■■! , . rf|iiltnl«a No. U73 U.S.A. ---------------------AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA Ara: XVI. évf. 548. szám 30 cent 1975. FEBRUÁR 15. EHHEZ NEM KELL KOMMENTÁR ! A Magyar Béketanács elnöksége nyilatkozatában ítélte el az izráeli agresszorokat és imperialista támogatóikat, a közelkeleti feszültség fokozásáért. Kifejezi békemozgalmunk együttérzését a nemzeti érdekeiért küzdő imperialista-ellenes arab országok iránt. Határozottan elítéli a közelkeleti térség és az egész világ békéje ellen irányuló imperialista fenyegetéseket, az izráeli uralkodó körök agresszív magatartását. A Béketanács elnöksége követeli az izráeli fegyveres támadások azonnali beszüntetését, a genfi békekonferencia mielőbbi összehívását, valamennyi érintett fél, köztük a palesztinai arab nép törvényes képviselője, a Felszabadítás! Szervezet részvételével. A nemzetközi tárgyalások biztosíthatják az igazságos rendezés feltételeit, a béke és a biztonság megteremtését a Közelkeleten — mutat rá a Magyar Béketanács elnökségének nyilatkozata. Kossuth Rádió, 1975.január 30. DÖNTŐ HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN A február 10 és 17 között eltelő hét eddig legfontosabb diplomáciai eseménye az idei évnek. Akadnak érdekes alakulások más földrajzi területeken is, mint például Ciprus szigetén, ahol fölmerült egy önálló török és görög vezetés alatt álló egységekből összehozandó kanton-állam gondolata. Vagy Portugáliában, ahol az áprilisra kitűzött választásokat most néhány héttel elhalasztották-, mert a Moszkva által irányított kommunista párt a választások meghamisításával szeretné magához ragadni a hatalmat. Mielőtt tovább megyünk a felsorolás-^ bán, érdemes kissé időznünk Portugáliánál, ahol ezekben a napokban a Moszkva által kirendelt "spontán tömegek" hevesen tiltakoznak az ellen, hogy a NATO tengerészet legénysége kiszállhasson hajóiból Portugáliában, l*ogy ott békésen elvegyülhessen a lakossággal. A Kreml maximális erőkifejtésekre hajlandó azért, hogy a NATO déli szárnyát meggyengítse és Portugáliát kiugrassa a nyugati szövetségből. Mialatt fedőszervezetei tiltakoznak a nyugati katonai bázisok fenntartása ellen, ugyanakkor Moszkva tengerészeti támaszpontot kér Portugáliától. Ha a májusi választások balul ütnek ki a demokratikus erők részére, úgy erre/könnyen sor is kerülhet. A kommunisták szeretnének egy olyan választást kierőszakolni, aminek segítségével jelentős pozíciót foglalhatnának el egy új portugál kormánykoalícióban. Érdekes ebből a szempontból figyelemmel kisérni a keleteurópai lapok tónusát. Körülbelül ezt írják: Az Amerika és Szovjet között fennálló détente változatlanul fennáll, annak ellenére, hogy a Szovjetunió nem tűri azt, hogy Amerika beavatkozzék az ö(szovjet) vagy a hozzátartozó államok belügy.eibe. Egy ilyen détente természetesen indokolatlanná teszi azt, hogy a Nyugat kívül kívánja tartani a portugál kormányból a kommunistákat. Érdekes okfejtés ez. Természetesen, mint mindig, . a Kreml most is cinkelt kártyákkal játszik. Hiszen ha szélsőségesen kipoentirozva akarjuk kifejezni ugyanezt, akár így foglalhatnánk össze a Kreml álláspontját: "A détente azt jelenti, hogy ha az amerikaiak megígérik, hogy nem avatkoznak be a szovjet blokk belügyeibe, úgy Moszkva hajlandó megfontolás tárgyává tenni egy washingtoni koalíciós kormányban való részvételét". Ez persze nevetséges álláspont, és nem valószínű, hogy Amerika beugrik egy ilyen portugál trükknek. A kérdés csak az, hogy megvan-e még a világ állítólag vezető hatalmának az ereje ahhoz, hogy energikus eszközökkel tudjon fellépni alapvető érdekeinek védelmében? A détente a múlté — hangoztatják az amerikai politikusok, de úgy tűnik, hogy politikájuk még nem állt át az új vonalra és most is csak az események után loholnak. Csupán egyetlen olyan pont van, ahol váT '-’atlanul Amerika kezében van a kezdeményezés, és ez a Földközi-tenger keleti medencéje. KISSINGER ISMÉT A HAJÓHINTÁN Mire ezek a sorok eljutnak az olvasóhoz, Kissinger amerikai külügyminiszter már nagyban " ingázik"repülő-irodájával Kairó és Tel Aviv között, de — mintegy aláhúzva a közelkeleti probléma komplikáltságát — nyilván érinteni fogja néhányszor Damaszkuszi, Ammánt, Riadót is. Az amerikai külügyér mostani útja, részéről kihangsúlyozottan csak felderítő jellegű, és attól semmiféle látványos, gyors eredményt nem remél. De a pillanatnyi álláspontok fölmérése mégis rendkívüli fontosságú. Hiszen, a tervek szerint a State Department feje az elkövetkezendő hetekben ezeknek az álláspontoknak alapján próbálja kidolgozni egy új kompromisszum lehetőségeit, hogy aztán márciusban ismét visszatérve a Közelkeletre, tető alá hozzon valamilyen új megegyezést. Több mint egy éve már, hogy az 1973. decemberében tartott kétnapos genfi békekonferencia eredményeként megszületett az első megállapodás E- gyiptom és Izrael között. Ennek eredményeként az izráeli hadsereget visszavonták Afrikából és a Szuezi-csatorna mindkét oldalát átengedve E- gyiptomnak, a csatornavonaltól mintegy 15-30 km.-es távolságban vonták meg az új fegyverszüneti vonalat, amit az ENSz békefenntartó erői ellenőriznek. Izráeli szempontból ez a visszavonulás kísérleti léggömbnek volt tekinthető, legalábbis részben. Vajon a béke lépcsőzetes megközelítése hoz-e olyan enyhülést az arab pozícióban, amely további visszavonulásokat tesz lehetővé egy normális békeállapot elérésének reményében. Ebből a szempontból az egy év története meglehetősen negatív. Bár, mint írtuk, a közelkeleti kezdeményezés A- merika kezében van, a Szov-AUSCHWITZ! jetunió még mindig elegendő befolyással rendelkezik a térségben ahhoz, hogy a béke kialakulását megakadályozza. Egyiptom elnöke, Szádát — bármennyire paradoxonként is hangozzon ez — ma az Izráellel kötendő béke bajnoka. Pontosan tudja, hogy egy új háború nem hozhat számára megoldást, sőt ez az izráeli csapatokat megint visszavinné legalábbis a csatornához. Ráadásul nagyon is félaSzovjet behatolásától az övezetbe, és nem is ok nélkül. Gromiko külügyminiszter múlt héten járt Kairóban, megvizsgálandó: lehet-e enyhíteni valamit azon a feszültségen, amely a moszkvaj , két hónappal ezelőtti értekezlet óta, Moszkva és Egyiptom közt fennáll. Ha hinni lehet a nyilatkozatoknak és az ünnepélyés banketten elhangzott tósztoknak, úgy azt mondhatjuk: a két tárgyaló fél álláspontja egy lépést sem közeledett egymáshoz. Egyiptom változatlanul a lépésenként béke kissingeri koncepciójának alapján áll, míg a Szovjetunió a tárgyalásokat vissza kívánja vinni Genfbe, ahol nemcsak neki, de csatlós erőinek, Szíriának és a Palesztinai Felszabadító Bizottságnak is döntő szava lehet. Próbáljuk most már kissé áttekinthetővé tenni a sokfajta, egymásnak ellentétes érdeket és véleményt. Vajon ki lehet-e bogozni ezt a szövevényes csomót? Az arab érdekek megoszlanak. Egyiptomnak jó lenne a lépésenként! béke, hiszen ma már köztudott, hogy Izráel — dacára az első menet látszólagos eredménytelenségének — hajlandó újabb koncessziókra, és valamilyen konkrét béke-jel ellenében szívesen kiürítené a stratégiai fontosságú hágókat, a Gidi és Mltía szorost, és lemondana az Abu Rodeisz-i olajmezők birtoklásáról is. Igaz ugyan, (folytatás a 3. oldalon) Január 27-én volt 30 esztendeje annak, hogy a visszavonuló német hadsereg nyomában az orosz csapatok megérkeztek a haláltáborhoz és felszabadították annak életbenmaradt lakóit. Auschwitz a náci faji téboly örökre egekbe kiáltó mementója, egyúttal a zsidó nép történetének legtragikusabb mérföldköve. A még életben lévő nácik — németek, magyarok — magyarázhatják a 30 év előtt történteket, mentegethetik, kétségbevonhatják mindazt a szörnyűséget, amely az európai, benne a magyar zsidósággal történt, a humanizmus, emberi kultúra, civilizáció örök szégyenére. Az auschwitzi sebek sosem hegednek be, a gyötrelmes emlékek elkísérik a túlélőket és emlékeztető utitársai lesznek jövő generációknak is. Az tény, hogy a haláltábort — minthogy szovjet hadműveleti területhez tartozott földrajzilag — az orosz csapatok szabadították fel, amint a nyugati térség lágereinek felszabadítása az angol és amerikai hadsereg feladata volt. Auschwitz felszabadításáért tehát Moszkva hiába követel a maga számára erkölcsi, politikai érdemeket. A szovjet csapatok a németek nyomában jutottak el Auschwitzhoz — végre is nem kerülhették el. De az elmúlt évben sok minden történt amit elkerülhettek volna. Például a szovjet zsidóság következetes megfélemlítése, emberi, kulturális, vallásos jogainak sárba taposása. Elkerülhették'volna azt is, hogy két kézzel támogassák azokat az arab országokat, amelyek nem is leplezett végcéljuk azoknak a likvidálása, akik Auschwitz után valahogyan életben maradtak. Az a hála, amelyet a magyar zsidóság érezhetett a felszabadulást hozó Szovjetunió iránt, bizony az időkfolyamán — ráadásul nagyon gyorsan — megkopott. Meg kellett kopnia, hiszen a hozott szabadságról hamarosan kiderült, hogy a rabságnak csupán egy másik változatát hozták 194 5-ben, kereszténynek és zsidónak egyaránt. Aztán, az antiszemitizmus úgy látszik túléli a zsidókat. Keleteurópa kommunista államaiban zsidó már csak szinte hírmondónak van, de az antiszemitizmus virágzik — akárcsak a Szovjetunióban. Csakhogy mostanticionizmusnak nevezik. Csoda hát, ha az Auschwitz felszabadulása felett érzett ( érdemelt vagy érdemtelen) hála íze megkeseredett az elmúlt három évtizedben? SZABAD- E VERNI A TANÁRT ? Szabad-e verni az iskolában? Egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, főleg azért, mert az utóbbi években folytatott kisérletezés ismét csődhöz vezetett. Ez nem is csoda. Minden, amit valaha a történelem folyamán nevelés címen próbáltak, kudarcba fulladt. Könnyű lenne ebből levonni olyan konzekvenciákat, amely szerencsére végső fokon nem igaz; azt ugyanis, hogy az ember nevelhetetlen; pontosabban: semmiféle kondicionálás nem képes egy egyén hajlamával ellentétes életstílusra kényszeríteni. Szerencsére, hogy nem igaz az ellenkezője sem. Nem lehet embereket hagyni úgy felnőni, hogy vadon tényésszenek és függetlenek legyenek minden társadalmi konvenciótól. Évszázadokon keresztül vertek az iskolákban, és az eredmény rossz volt. Aztán az utolsó 20-30 évben a modernebb iskolák száműztek minden testi fenyítést, remélve, hogy ez egészségesebb új generációt hoz magával. Ma már teljesen világos, hogy ez a kísérlet sem vált be. A kísérlet legfőbb szenvedő hősei éppen azok, akik a gyermeknevelést hivatásuknak tekintik, tehát a tanárok. Az elkeseredés nőttön-nő közöttük, mert úgy érzik, hogy a szigorúan kötött szabályok, amik nem adnak nekik lehetőséget egy pillanatnyi adott helyzet — véleményük szerint — legmegfelelőbb megoldásához, lehetetlenné teszik munkájukat. Az iskolai verés ugyanis elvileg kétségtelenül helytelen és meg kell akadályozni, hogy munkájukba bekeseredett nevelők, vagy éppen szadista beállítottságú tanítógép-emberek püföléssel pótolják felkészületlenségüket. Csakhogy a testi fenyítéstől mentesített diák — éppen, mert még éretlen — alaposan visszaél ezzel az alapvetően helyes teóriával. A hét folyamán két érdekes hírt olvastunk ezzel kapcsolatban. Az egyik egy izráeii tanárról szólt, aki jogos felháborodásában megütötte egy tanítványát, s tízért a bíróság, az enyhítő körülményeket figyelembevéve, jelentéktelen, inkább jelképes pénzbüntetésre ítélte. A tanár azonban nem volt hajlandó fizetni, hanem inkább a börtönbüntetést választotta: tiltakozásképpen. A másik hír még sokkal cifrább. Ez egy torontói iskolában történtekről ad hírt. Itt egy 16 éves diák- verte meg tanárát úgy, hogy annak arcátló kapocscsal kellett összevarrni. Véletlen folytán e sorok írójának alkalma volt ismerni a tanárt, Barry Donat-ot. A tanár 1 méter 96 centi magas, egy mázsát nyom, és valaha, fiatal éveiben nehézsúlyú boxoló volt, később pedig súlylökőként Kanadát képviselte olimpiai játékokon. A diák 1 méter 60 centi magas, és nem érte el a 70 kilót. Tehát semmiképpen sem lehet azt állítani, hogy a tanár védtelenül, kiszolgáltatottan állt volna a harcban, de ennek ellenére nem védekezett; az inzultus után békésen elment a kórházba sebeit kezeltetni, majd bejelentette, hogy visszavonul a tanítástól és lemond napi 40 dollárt kitevő keresetéről. Ezek után aktuális igen határozottan föltenni a kérdést: szabad-e verni az iskolában? Ml a teendő azzal, aki nevelő és tanítvány viszonyát az ökölvívó mérkőzések színvonalára süllyeszti le ? A kérdés feltétele azért indokolt, mert a torontói lapok elsőoldalas cikkekben számolnak be arról, helyes volt-e a tanár magatartása, amivel állítólag kiprovokálta a verekedést. Szenzációra éhes ifjú ujságírósüvölvények csámcsogva számolnak be arról, hogy a tanár, előadásai során, több alkalommal megsértette diákjai lelkületét, azt állítván, h,ogy ennek az iskolának tanulói semmirekellők. Lehej, hogy a tanár valóban mondott * ilyenfélét, bár erősen vitatható, hogy az a nevelő, aki fizikai megtámadtatása esetén ilyen birkatürelemről tesz tanúságot, sommásan mondott volt ítéletet iskolája egész ifjúságáról. Sokkal valószínűbb, hogy csak egyes diákokat pécézett ki a korholás céljaira, és hogy nem alaptalanul választott, azt bizonyítja aló éves nyápic ifjú ököllel kifejezett ellenvéleménye. Ami egészen megdöbbentő, az a hivatalos és félhivatalos hatósági állásfoglalás. Véleményünk szerint ugyanis ilyen esetben semmiféle más döntés nem születhet, mint hogy a diákkal szemben a legsúlyosabb retorziókat kell alkalmazni és azonnal el kell távolítani az iskolából, sőt ( ha ugyan Kanadában van valami hasonló szabályzat mint amilyen az európai Iskolákban volt) az ország öszszes iskoláiból. Ezzel szemben mi történt? Az Igazgató másnap fogadta a diákot édesapja kíséretében. Meghallgatták az apa véleményét, aki szerint az ő fia tökéletes karakterű, kiváló, jószándékú gyerek, és őt, az apát, mélységesen felháborítja, hogy a tanár olyan csúnyán nyilatkozik a fiáról. Szerinte ez csak a tanár tudatlanságát és nevelői alkalmatlanságát bizonyítja. Mire tehát az iskolaszék összeült, annak tagjai már tulajdonképpen az újságokból megkapták az első agymosást. Úgy érezhették, hogy a közvélemény a diák pártján van, tehát még azt is a tanár rovására írták, hogy leghatározottabban, megtagadta, hogy súlyos testi sértésért rendőrségi feljelentést tegyen volt tanítványa ellen. A tanár mellett csak az iskola kb. 240 diákja volt, akik aláírásukkal petíciót köröztek, arra kérve Barry Donatot: térjen vissza közéjük. Na dehát ezek csak "fiatal gyerekek", — világos, hogy az ítéletnél a "közvélemény rezdüléseit" is tekintetbe kell venni. Eredmény: a 16 éves fiú megrovásban részesül, az isköla és a nevelői hivatás szegényebb lesz egy kiváló pedagógussal. És a további események? Most már nemcsak azt kérdezik: szabad-e verni a diákokat? hanem azt is, hogy szabad-e verni a tanárt? És lassan eljutunk oda, hogy a második kérdésre adandó válasz ugyanolyan vitathatóvá, bizonytalanná válik, mint az első. Valóban nem helyes a diákok rendszeres verése. De generációnk túlzott engedékenysége olyan torzan fordult visszájára, hogy lassanként nem lesz tanár, aki be merne menni egy osztályba; vagy ha igen, úgy — akár szabályos, akár nem, — kénytelen lesz kutyakorbácsot vagy boxert vinni magával, hogy védekezzen a " derék, jóindulatú csemeték" ökölvívó támadásai ellen. Talán mégis jobb lenne, ha nemes, de betarthatatlan, szigorú szabályok helyett értelmes és elhivatott nevelőkre biznánk: mi a teendő az iskolákban egy hirtelen felmerülő kényes pedagógiai helyzetben ?
