Menora Egyenlőség, 1975. január-június (14. évfolyam, 543-565. szám)

1975-02-01 / 546. szám

MENORA * 1975. február 1. 3. oldal BARKAY ZEÉV: SZÁMADÁS A FELSZABADULÁSRÓL A felszabadulást számomra nem élő orosz, hanem halott német katona jelképezi. Ezt a német katonát már a ledöntött gettó kerítésén túl, valahol a Károly-körút sar­kán pillantottam meg 194 5. január 18-án délelőtt, egy nap híján pontosan tíz hónappal a gyászos emléké március 19. után. Egy felfordult kétkere­kű kordén volt a német kato­na, félig ülő, félig fekvő hely­zetben. Bal halántékától, lőtt sebből kiindulva, keskeny, al­vadt vércsík húzódott arcán keresztül, le a zubbonyáig, s furcsa módon, a szíve felett, azon a helyen ért végett, ahol uniformisán a horogkeresztet tartó, kiterjesztett szárnyú sas volt látható. Holttesteken — zsidó holt­testeken — keresztül bukdá­csolva értem idáig. Még akkor abban az állapotban voltak e­­zek a halottak, ahogyan a go­lyó vagy gránátszilánk érte őket: javarészük — máig sem értem tulajdonképpen miért — valami sajátos kuporgó hely­zetben, arccal előre bukva, ahogyan az arabok imádkozás közben a földre borulnak. Azt sem tudom pontosan, mi haj­tott idáig, talán csak a vágy, hogy túl legyek az alig pár ó­­rával előbb ledöntött gettó­­kerítésen. Néztem tehát ezt a gyűlölt, zöldesszíirke, vérfoltos e­­gyenruhát, benne a halottal: " Ez az — próbáltam magya­rázni magamnak a maradék értelmem összeszedésével — elérkezett hát ez is! A gettó-kerítés áttörve; tegnap még rettegett, halálos ellen­séged itt hever előtted, le­győzve, holtan. Szabad vagy: erre vágytál, amióta az esze­det tudod. Hányszor álmodtál erről a pillanatról? Hányszor képzelted el, micsoda öröm­ujjongásba fogsz kitörni, ha elérkezik? Hát most itt van. Miért nem ujjongsz? És egyáltalán, mit érzel most, ebben az áhított percben?' " Azt, hogy korog a gyom­rom és csípnek a tetvek" — válaszoltam magamnak. És valóban nem éreztem semmi mást. Az értelmem­mel úgy-ahogy felfogtam ami történt, de érzés-tartalékaim az elmúlt hónapok alatt kime­rültek. Hosszú idő telt el, a­­míg valahogy regenerálódtak. Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy ezt most itt így leírhatom. Mert ha története­sen Magyarországon élnék, nyilván arról kellene beszá­molnom, hogyan borultam az első daliás, szőke szovjet ka­tona nyakába. S ez már csak azért is hazugság volna, mert a daliás szőke szovjet kato­nával nem találkoztam. Leg­alábbis nem az első nap. Ez­zel szemben találkoztam né­hány kajla bajszú, beesett ar­cú, kiálló pofacsontú tatár, kirgiz, vagy egyéb mongoloid típusú harcossal, aki a vastag vatta bélésű pufajkában, lógó fülvédős prémsapkával a fe­jén, nyakában az akkor még modernnek számító dobtáras géppisztollyal haladt keresztül a gettón, a Dunapart irányába. Megjelenésük kissé megle­pett, mert azt tudtam, hogy Pestet a II. ukrán hadsereg ostromolja (Budán még közel egy hónapig folyt a harc), márpedig hogy ezek nem uk­ránok, annyi bizonyos. Min­den esetre — gondoltam — szép utat tettek meg a Volgá­tól a Dob utcáig. Ezen túlme­nően azonban nem sok ügyet vetettem rájuk, ök sem rám, szerencsémre . . . Nem, egyiküknek sem bo­rultam a nyakába, habár tuda­tában voltam annak, hogy gya­korlatilag ők szabadítottak fel. Igaz, azt is tudtam nagyjából, hogy ezt nem kizárólag azért tették, mert annyira szívükön viselték a pesti zsidók sorsát, hanem inkább azért, mert tör­ténetesen a Bécs-Berlin elő­­nyomulási tengely útjába es­tünk. S hogy mielőbb Berlin a­­lá kerüljenek, ez nekik lega­lább olyan fontos volt, mint nekünk. ( S akkor még nem tudtam azokról a gettóból ki­került, magukat épp vonszolni tudó férfiakról, vagy rejtek­helyükből előmerészkedett, bujkáló munkaszolgálatosok­ról, akiket pár nappal később az utcán, minden további nél­kül "bevágtak" az első hadi­fogoly csoportba, hogy évek múlva, — vagy talán sohase — térjenek vissza; mintahogyan nem tudtam azokról az Ukr aj­nában fogságba került zsidó munkaszolgálatosokról sem, akiket minden megkülönbözte­tés nélkül, fasiszta olaszokkal és náci németekkel őriztek közös fogolytáborokban, ami­­koris, sok esetben, nácik vol­tak feletteseik.) Mindezt, mondom, akkor még nem tudhattam, mint a­­hogyan nem tudhattam még sok más egyebet sem ezzel a témakörrel kapcsolatban. De tulajdonképpen nem is ez a lé­nyeg. A lényeg az, hogy szá­momra, inkább ösztönösen mint tudatosan, a német kato­na halála jelentette a felszaba­dulást, függetlenül attól, hogy ki ölte meg, illetve, hogy aki megölte, milyen eszméket hoz magával? Már mindegy volt. Lehet, hogy egy-két évvel azelőtt, más körülmények között még nem lett volna mindegy. Lehet. De az 1944. március lV-e és az 194 5. január 18-a közt el­telt tíz hónap alatt volt időm elgondolkozni azon, hogy tu­lajdonképpen mi alól kell fel­szabadulni nekem, a magyar zsidónak — amennyiben meg­érem persze — s mi alól kell felszabadulni a más kategó­riája tartozó magyarorszá­gi rétegeknek — amennyiben egyáltalán létezik még réteg Magyarországon, a zsidókon kívül, amely a náci Németor­szág összeomlásától és az o­­rosZok bevonulásától felsza­badulást remél? Mondjuk, hogy létezik. Na­gyon vékonyka kis réteg, de létezik: létezik Csepel, léte­zik a Viharsarok, vannak ve­­respéterek, darvasjózsefek. (Akkor persze mindketten még valóban éltek is.) Szá­mukra nemcsak,hogy egyálta­lán nem mindegy, ki ölte meg a német katonát, de egyenesen létfontosságú, hogy ez szovjet katona legyen — és népi más! Mert a több évszázados osz­tályelnyomás alóli felszaba­duláshoz — így vélték lega­lábbis — nemcsak nácik ellen küzdő szovjet harcos kell, ha­nem szovjet rendszer is. A repülőgépen is elpusztult pár német. Amikor a fentebb említett Darvas József alig pár hónap­pal a felszabadulás után azt a kijelentést tette, hogy " mi a zsidóság átvészelt szenve­dése a magyar szegénypa­rasztság sok évszázados nyo­morához képest" —ezt mi zsi­dók akkor féktelen antiszemi­ta kifakadásnak tekintettük. Ma ezt már másképp bírálnám el. Mert könnyen lehet— füg­getlenül attól, hogy milyen mértékben volt valóban anti­szemita, — hogy ebben akité­telben csak saját sorsa feletti keserűség jutott kifejezésre, felnagyított formában, mert hiszen ezt a nyomort ő közvet­len közelről érezte; ő a ma­gyar agrárproletáriátus gyer­meke s szószólója volt — en­nek a rétegnek keservét érezte igazán. Azaz: neki egészen más fájt, mint a másik felszabadított rétegnek, a zsidóságnak. Ami a darvasjózsefeknek és a ve­­respétereknek fájt, azt soha­sem érezte a magyarországi zsidóság; ami a magyaror­szági zsidóságnak fájt, azt sohasem érezték a verespéte­­rek és darvasjózsefek. Holott azelőtt mindannyian a magyar fasizmus jármában sínylődtek. De ez a sorsközös­ség sohasem volt és nem is lehetett valódi, még ha akad­tak is főleg zsidó részről — akik annak hitték. Mert a ma­gyar zsidókat nem a csepeli munkásság, vagy a Viharsa­rok népének sorsa feletti ag­godalom sodorta a baloldal tá­borába, hanem saját üldözte­tésük, amely a náci Németor­szág hatalmának növekedésé­vel egyre fokozódott. S mert a Szovjetunióban, amely ideo­lógiai harcot is hirdetett a ná­cizmus ellen, természetes szövetségest láttak. Ennek a szövetségnek a segítségével igyekeztek felszabadítani ma­gukat — mi alól? Semmi esetre sem olyasmi alól, amelyhez megoldásként elég a földreform, vagy a ter­melőeszközök államosítása. A faji gyűlölet és apnak kö­vetkezményei alól kellett fel­szabadulnia a magyar zsidó­ságnak, amelytől sohasem szenvedett sem a városi mun­kásság, sem pedig az agrár­proletáriátus, sem Magyar­­országon, sem pedig sehol másutt. S itt válik szét ismét — visszavonhatatlanul — a vélt sorsközösség. Vonatkozik ez persze nem­csak a magyarországi, ha­nem minden más ország zsi­dóságára is, hiszen köztudo­mású, hogy a forradalmi mun­kásmozgalom azért hódított úgy kezdettől fogva az euró­pai zsidóság soraiban, mert ez a réteg ettől várta a maga felszabadítását. De most, témánk egysze­rűbb megértése végett, jobb, ha megmaradunk a magunk szűkebb keretei között. Amikor tehát 1945. január 18-án, Pest felszabadulása napján, ott álltam a német ka­tona holtteste előtt, Magyar­­ország lakossága három rész­re tagozódott: a zöm, amely némileg unta már ugyan a háborút, de legszívesebben a­­zért mégis inkább élő néme­teket s halott oroszokat látott volna országa területén nem pedig halott németeket s élő oroszokat; a vékonyka kis baloldali réteg, amelynek fon­tos volt ugyan a német katona halála is, de még fontosabb volt az élő oroszok jelenléte; s a megmaradt pár zsidó, a­­kinek mindennél fontosabb volt a német katona halála, de hogy ezt a katonát orosz, ameri­kai, francia vagy angol har­cos ölte-e meg, az ő felsza­badítása szempontjából, abban a pillanatban — s ezt most minden irónia nélkül mondom teljesen mellékes volt. Azaz: (talán mégsem egé­szen . . . Mert akkor, szaba­dulásom első perceiben meg­próbáltam összegezni ma­gamban, mi az, ami a leg­­sz^rnyűbb volt a borzalmak most már múlttá nyilvánított időszakában; mi az, aminek már soha, de soha, semmi­lyen körülmények között sem szabad visszatérnie? A felelet erre a véres, ha­lálos lőtt seb volt a német ka­tona halántékán: ezt a lövést nekem, nekünk kellett volna leadni! Nem orosznak, nem angolnak, franciának, vagy a­­merikainak, hanem nekünk, zsidóknak! Mert a legszörnyflbb, aleg­­elviselhetétlenebb érzés a vé­dekező képtelenség, a kiszol­gáltatottság-tudat volt. Hogy magatehetetlenül álltunk a gyilkosokkal szemben s arra kellett várnunk, hogy mások számoljanak le ellenségeink­kel, a maguk hadiösvényein, a maguk céljaitól hajtva. A felszabadulás akkor lesz teljes és igazi — s ezt ott kezdtem megérteni a német katona hullája előtt —, ha mi szállhatunk szembe ellensé­geinkkel, ha magunk tarthat­juk kézben a fegyvert — s nem leszünk kiszolgáltatva sem elnyomók gyűlöletének, sem felszabadítók jóindula­tának. *** Harminc év! Egy ember­öltő ! A náci Németország bukásával nem szűnt meg az antiszemitizmus annak kü­lönböző kihatásaival, csak új mezbe öltözve bukkan fel újra és újra; a felénk irá­nyuló gyűlölet nypmasztó ki­sugárzását most is érezzük, ha nem is egyének, hanem mint közösség, — a puszta létünket fenyegető veszély még nem múlt el fejünk felől. Egy pontban azonban teljes és kimerítő választ adott Iz­­ráel: nem vagyunk többé fegy­vertelenül kiszolgáltatott nép! Védtelen nyáj módjára minket vágóhidra többé nem terelnek — ez már bizonyos ! S ha csak ennyit is értünk el az elmúlt harminc év alatt — akkor sem múlt el felettünk hiába egy emberöltő. ßuekibaum Cnterfuiiti VkmmU: VASÁRNAP 1974. FEBRUÁR 9.-én DU. 3:00 ÓRAKOR A RÓBERT WAGNER HIGH SCHOOL SZÍNHÁZTERMÉBEN , 220 EAST 76th STREET (MANHATTAN) la 2-ilc és 3.-ik Avenutk kötött) & SZENZÁCIÓS FILM0 MŰSORBAN Az új magyar filmgyártás egyik remekműve HANNIBÁL TANÁR ÚR ANGOL FELÍRÁSSAL SZABÓ ERNŐ, KIS* MANYI, MAKLÁRY ZOLTÁN, APOR NOÉMI, MENSÁROS LÁSZLÓ, GOBBI HILDA, BESSENYEI FERENC, BUTTYKAY EMMI , GREGUSS ZOLTÁN és rengeteg más............... VALAMINT: Latabár Kálmán ^ MINT HÓDÍTÓ NŐ - ÉS MINT SZERELMES FÉRFI EGYSZEMÉLYBEN ÉLETE LEGNAGYOBB ALAKÍTÁSA T EGY SZOKNYA % ^ EGY NADRÁG Irta: BARABÁS PÁL Rendezte: HAMZA D. ÁKOS Zene: FÉNYES SZABOLCS SZEREPLŐK: LATABAR KÁLMÁN - TURAY IDA - CSORTOS GYULA CSIKÓS RÓZSI - MIHÁLYFI ERNŐ - MÁLY GERÖ - és sok más. HUN6ARIAN 5ELE SERVICE RESTAURANT 1556 Second Ave., (80-81 utcák közt) Telefon: 86 1- 1 096 12-2-íg 4 foRásos HI SINKSS U NCH: S2.10 UINNER KIT1NŐ IIÁ/.IKOS/T - MAGYAR ÉTKLKI LÖNLEGESSEGKK ITALMÉRÉS Nyitva 12-töl este II-ík. Hétfőn zárva. Arik sáron visszatér a hadseregbe A jomkipuri háború hőse kétségtelenül Arik Sáron tá­bornok volt, az Izráel számára meglepetésszerűen kezdő­dött háborúban, az első sokk után ő fordította meg a hadi­szerencse kerekét. Arik Sáron vitte át a harci cselekményeket az ellenség földjére, a Szuezi csatorna nyugati oldalára. Neki volt kö­szönhető, hogy a fegyvernyugvási szerződést a 101. kilomé­terkőnél írták alá, a Kairó-Szuez országúton. Ha Sáron katonai képességeiről beszélnek, akkor a vita tulajdonképpen csak azok között van, akik azt mondják, hogy ő Izráel legjobb katonája, és azok között, akik szerint Iz­­ráel egyik legjobb katonája. Ennél kevesebbet még a legelkeseredettebb ellenfelei sem állítanak róla, pedig so­kan vannak akik nem szeretik a tábornokot. A ma negyvenöt éves Áriéi Sáron — akit egyébként csak­­hem kizárólag "Arik" néven ismernek az országban — már húsz évvel ezelőtt, fiatal százados korában is fogalom volt a hadseregben. 0 volt a híres 101-es különleges egység pa­rancsnoka, akiknek a nevéhez fűződik az ötvenes évek csak­nem összes megtorló akciója az akkori arab terrortámadá­sokkal szemben. Arik legendás híre még ezekből az időkből származik. Később ö volt az ejtőernyős fegyvernem megte­remtője és első parancsnoka. A mai vezérkari főnök, Mor­­decháj "Mota" Gur tábornok is az ő beosztottja volt abban az időben. A hatnapos háború idején Arik Sáron annak a hadosztály­nak volt a parancsnoka, amely a Szináj félsziget centrumát és déli részét foglalta el. A háború után rövid idővel a déli front parancsnoka lett. A jomkipuri háború idején már tartalékos tábornok volt. Vagy három hónappal előbb vált ki a hadseregből, és nyom­ban politikai tevékenységbe kezdett. Rövid néhány hét alatt már egy óriási politikai eredmény fűződött a nevéhez. G kezdeményezte és hozta létre a "Likud''-ot, amely, az ál­lam létezése óta, a legnagyobb ellenzéki összefogás az or­szágban. A jomkipuri háború — mint a Likud egyik vezérét — a vá­lasztási kampány kellős közepén lepte meg. Nyomban újból felöltötte az egyenrilhát és átvette egy hadosztály parancs­nokságát az egyiptomiak elleni fronton. Mint mondtam, ő kelt át a Szuezi csatornán Afrika földjére. Állandóan harcoló katonái között volt, könnyebben meg is sebesült a harcpk so­rán. Katonái istenítették, " Arik melech Jiszráel"( Arik, Izrá­­el királya) felírást festettek a katonai teherautókra és tan­kokra. Egyébként ez volt Arik helyzete egész katonai pálya­futása során: a beosztottjai rajongtak érte, a parancsnokai azonban annál kevésbé. Arik Sáron ugyanis kétségtelenül úgynevezett "nehézem­ber", akivel nem könnyű kijönni. A Kfar Malahi születésű, egyetemi végzettségű parasztfiú mindig a lehető legponto­sabban tudta, hogy mit akar, és minden eszközzel igyekezett célja elérésére. Köztudomású, hogy soha nem tesz lakatot a szájára. A háború után is alaposán megmondta a vélemé­nyét mindenkiről és mindenről. " Legszívesebben megpofoztam volna Chájim Bár-Lévet" — mondotta egyik nyilatkozatában. Pedig Bár-Lév aktív ke­reskedelmi miniszter és volt vezérkari főnök, aki a háború idején, a vezérkari főnök képviselője volt a déli fronton. Mondanom sem kell, hogy kormánykörökben egyáltalán nem okozott nagy örömet Arik Sáron óriási népszerűsége, sőt mindent megtettek annak csökkentésére. Minél "balol­­dalibb" volt valaki, annál nagyobb gyűlölettel viseltetett Arik iránt. Amilyen gyorsan csak lehetett, megszabadultak tőle a had­seregben. Erre két indok is volt. Az egyik a nyilatkozatai a­­mit a sajtónak adott, a másik az a tény, hogy vezető helyen jelölt volt a közeledő választásokon. A választások után Arik Sáron persze képviselő lett. A Kneszet külügyi és hadügyi bizottságának egyik legfontosabb tagja, és az ellenzék egyik szóvivője a parlamentben. Arik Sáron azonban hamarosan arra a meggyőződésre ju­tott, hogy a hadseregben nagyobb szükség van rá mint a parr lamentben, és erőfeszítéseket tett, hogy visszatérjen oda. Nyomban kijelentette, hogy amennyiben visszatér a tényle­ges hadseregbe, lemond a mandátumáról és felhagy a politi­kai tevékenységgel. Kormányunk azonban hallani sem akart erről. Sőt azt is megakadályozták, hogy mint tartalékos tábornok, szolgála­tot teljesítsen. A kormány határozatot hozott, hogy olyan Kne­szet képviselő, aki ezredesi rangon felül van, nem teljesít­het tartalékos szolgálatot. Minden gyerek tudta, hogy a hatá­rozat egyetlen embernek szól, Arik Saronnak. Arik Sáron azonban meg volt győződve arról, hogy komoly háborús veszély előtt állunk. Ezért, hogy ne legyen lehető­ség semmilyen kifogásra, lemondott képviselői mandátumá­ról, hogy módja legyen teljesíteni kötelességét, mint tarta­lékos tiszt és parancsnok. Ez példátlan lépés az izráeli par­lamentarizmus történetében. Mint tartalékos tisztnek, joga van persze továbbra is politikai tevékenységet folytatni a Li­kud keretében. Sokan azt remélik most az országban, hogy Arik Sáron visszatérése a tartalékos állományba csak az első lépés ab­ban az Irányban, hogy visszatérjen az állandó hadseregbe. Nagy szükség lenne ott rá, hiszen a legtöbb ember .vélemé­nye szerint ő Izrael 1. számú katonája. LEGFINOMABB IMPORT Ál. 1 NYAKKENDŐK MINDEN VÁLASZTÉKBAN. Ha a Downtown*i iizlernegyedben jár okvetlenül keresse fel KALLUS_MIKLÓS üzletét. TIE BAR CUSTOM MADE TIES 87 Nassau Street, New York Tel.: 732-1162

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents