Menora Egyenlőség, 1974. július-december (13. évfolyam, 518-542. szám)

1974-12-07 / 539. szám

.Mr.August J.

f’»0.8ox 1 o 34

Ne# Bruns#ias

Ü * S i A .

Molnár

, New j

Second class mail registration No. 137)

«rsey o39o3

*

AZ ESZAKAMERIKAI MA6YAR ZSIDÓSÁG IAPJA

Ára:

XIII. évf. 539. szám 30 cent 1974. DECEMBER 7.

KXaoaatX3000tXXX36KXX3tX3eXXXXat3atXXXX3tatX306XX3eXXXXXa838XatX3«XX30t38XXXXX3^^

EGRI GYÖRGY:

KÖZBEN

IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS — FEJ VAGY ÍRÁSSAL

Hónapok óta motoszkál a fejemben Anatole France egy novellája, aminek címére sehogysem tudok visszaemlékezni. Ha valaki a körülírás alapján felismerné s megmondaná nekem a címet, hálás lennék érte. Ezt a remekművet még valaha, fiatal koromban olvastam, s mint a filozófia nagy bohócának kacagtató bukfencét könyveltem el. Arról van szó ebben az írásban, hogy egy múlt századi francia bíró minden alkalommal, mikor tárgyalásra megy, viasszal tömi be a fülét, hogy ne hallja a felek érvelését. Neki ugyanis — így indokolja szokását a barátainak — az a feladata, hogy az igazságot találja meg. Ha azonban a felek érveit hallgatja, ez legfeljebb összezavarja öt, s minél jobban odafigyel, annál távolabb kerül az igazságtól.

Barátainak arra a kérdésére, hogy mimódon dönt mégis, elárulja: a tárgyalás végén egy pénzdarabot dob fel, és a "fej vagy írás“ alapján határoz az egyik fél javára. Barátai erkölcstelenséggel vádolják, mire a bíró rendkívül okos okfejtéssel válaszol:

— E rendszer helyességében legkevésbé annak van joga kételkedni, aki hisz az isteni igazságszolgáltatásban. A pénzfeldobás esetében ugyanis csak kétféle döntés lehet, és az isteni igazság bizonyára a

helyes oldalra fogja ejteni az érmét. Ha azonban az isteni igazságnak embereken kekeresztül kell érvényesülnie, akkor biztos, hogy eltorzítják azt, annál is inkább, mivel a bírói döntés nemcsak kétféle lehet, hanem számos variáció van: emberi megfontolások — amik emberiek lévén,' szükségképpen távol állnak az igazságtól — eredményezik a döntést.

ő, a bíró, két évtized tapasztalatai és az érett kor bölcsessége alapján jutott csak el oda, hogy valóban elfogulatlanul tudjon ítélni, és ehhez semmi másra nincs szüksége, mint két kis darabka viaszra meg egy pénzérmére.

Válságban a bírósági rendszerünk

Mostanában, ha korunk érdekes bírósági ügyeit figyelem, egyre többször gondolom el, milyen igaza is volt a novella írójának.

Korunk igazságügyi rendszeréről egyre inkább kiderül, hogy nem alkalmas igazságszolgáltatásra. Nem arról van szó, hogy az érdekelt felek — illetőleg azok ügyvédei — érvekkel akarnák a maguk igazáról meggyőzni a döntésre illetékes szerveket. Különösen vonatkozik ez olyan ügyekre, ahol nem egy bíró maga ítél, hanem zsűri. Márpedig a közérdekló'dést kiváltó ügyekben mostanában az ilyen zsűri előtt folytatott tárgyalások vannak többségben. Csirketolvaj — az más. Csekkhamisító? Közönséges rablógyilkos? Ezek aránylag egyszerű ügyek, amiknek tárgyalására rendszerint egyetlen szakképzett jogászt jelölnek ki bírának, és mivel így bűnösségről vagy ártatlanságról csupán egyetlen embert kell meggyőzni, még van némi remény arra, hog3r valamennyire megközelíttessék az igazság. Ahol azonban esküdtszék hivatott a döntésre, ott már a legnagyobb bajok vannak.

Az elmúlt évek történetéből csak néhány jelentősebb pert szeretnék felsorolni. A chicagói “hetek“, akik szabályos polgárháborúvá változtatták a Demokrata Párt 1968- as kongresszusát; a Berrigam -per (a katolikus pap, aki a vietnami háború elleni tiltakozásul bombát csempészett a Fehér Házba); Angela Davis, a kommunista agitátornő, aki fegyvereket vásárolt börtönben ülő elvtársai részére,hogy azok erőszakos úton kitörhessenek a rabságból; Mitchell és Stannak, a Nixon-kormány két volt miniszterének első tárgyalása; a Wounded Knee indiánlázadás Ugye — mindezek esküdtszék előtt zajlottak, és könnyű levonni a következtetést; zsűritagok tárgyalnak olyan ügyeket, amiknek politikai vagy társadalmi jelentősége van.

Ilyen társadalmi jelentőségű perekre természetesen az emberek jobban odafigyelnek. Mert hogy X megölte-e Y-t vagy sem, ellopta-e M-nek a pénzét Z vagy sem, ezek könynyen eldönthető dolgok, s a társadalom egésze nem izgatja magát különösebben miatta. A probléma akkor válik érdekessé, amikor afelől kell dönteni: X megölte Y-t, de vajon nem volt-e olyan különös oka rá, nem vezették-e olyan figyelmet érdemlő motívumok, amik a bűntett elkövetése ellenére is indokolttá teszik a felmentést? A társadalmi kapcsolatok ilyenkor jelentkeznek. Vagyis érdekesek és jelentősek az olyan bűnperek, ahol a kétségtelenül elkövetett tett valamilyen politikai indíték eredményeként jelentkezik. A chicagói “hetek“ utcai harcokat provokáltak, de céljuk a demokrácia győzelme volt. Berrigam fel akarta robbantani a Fehér Házat, de csak azért, hogy tüntessen egy igazságtalan háború el-Mire való az

I

Azt, hogy az amerikai, kanadai, angol stb. igazságszolgáltató rendszer alapján megválasztanak egy tizenkét tagú esküdtszéket, amely nem szigorúan a törvények alapján, hanem saját lelkiismerete alapján dönt arról, hogy az eléjük állított vádlott bűnös-e vagy sem. Lehet, hogy ez a rendszer pár évtizeddel ezelőtt jó volt, lehet, hogy rossz. Egy biztos: a technika mai fejlettsége ezt az esküdtszék! rendszert idejétmúlttá tette,

Az esküdtszék összetétele — legalább is eddig ez volt az elv — a társadalmat jelképezi, és annak tagjai a társadalom keresztmetszetét mutatják. Itt már eleve adódik az első hiba. Ha ugyanis feltételezzük, hogy társadalmunk konstans vagy csak lassan fejlődő, úgy az establishment (a fennálló társadalmi rend) önvédelmét szolgálja. Vagyis egy ilyen bíróság léte már eleve megakadályoz minden fejlődést, és esetleg bűnnek minősít olyan cselekményt, amit talán néhány évtizeddel később természetesnek, sőt erénynek minősítenek.

Még zavarosabb a helyzet olyankor, ha — éppen mint napjainkban — forradalmi sebességű társadalmi változások korát éljük. Ilyenkor az esküdtszék tagjai különböző felfogású emberekből kerülnek ki, és noha a zsűri nem képviseli a teljes társadalmi keresztmetszetet, mégis politikai megfontolás alapján döntenek. Márpedig politika és igazság egymástól olyan távol álló fogalmak, hogy soklen. Angela Davis gyilkosokat. segített szabadlábra, de hitt a kommunista eszmében. A Wounded Knee-i indián lázadók embereket öltek és kínoztak, de Amerika népének figyelmét akarták felhívni saját igazságtalan helyzetükre. Mitchell és Stan hazudtak a vizsgálóbizottságnak, de hittek abban, hogy ezzel a kormányzat érdekeit szolgálják.

Nagyon kérem az olvasót, ne szálljon vitába velem a fenti mondatok igazsága vagy igaztalansága felett. Én nem állítom egyiket sem, ezúttal nem is tagadom egyiket sem, pusztán az általános képet akarom felvázolni.

esküdtszék?

kai közelebb kerülnénk a helyes döntéshez akkor, ha a zsűri egyáltalán nem hozna ítéletet, illetve — Anatole France bírójának mintájára

— mindegyik pénzfeldobással döntené el, kit tart bűnösnek és kit nem.

Itt érkezem el azonban gondolatmenetem egy sarkalatos pontjához. Megfigyelhettük ugyanis, hogy manapság egy esküdtszéki tárgyalás nem akkor kezdődik, amikor vád és védelem a ténylegesen elkövetett tett értékelése fölött csap össze. Sokkal korábban. Akkor, amikor a zsűri tagjait kijelölik. Hogyan is történik ez?

A bíróság előtt van egy lista az úgynevezett potenciális esküdtekről, akiket egy tárgyalásra be lehet hívni. Esküdtnek általában nem jelentkezik az, aki munkaerejének, teljesítőképességének teljében van. Az ilyen ember tudniillik nem szívesen vesztegeti idejét a bíróságon való hosszú Uldögéléssel. A jelentkező esküdtek között — ezt mondja a tudományos kutatás -p- többségben vannak egyrészről a háziasszonyok, a nyugdíjasok, az egyházi vagy állami tisztviselők, másrészről azok, akiket sommásan

— persze helytelenül — a forradalmi változás híveinek nevezhetünk. Akik a társadalom megváltoztatásának harcosai, azok szívesen töltenek időt akár a bíróságon is, ha ezzel segítséget nyújthatnak valakinek, aki az ő ízlésüknek megfelelően lázad fel az establishment törvényei vagy

szokásai ellen. Megint csak nem kívánok állást foglalni egyik vagy másik csoport érdekében. Egyszerűen megállapítom, hogy ez így van. A zsűritag az esetek 90 %-ában régi vagy újabb beidegződése alapján elfogult, akár tudja ezt magáról, akár nem.

Megkezdődik a bírósági herce-hurca. Az esküdtszék tagjai ellen vád és védelem egyaránt kifogást emelhet még akkor, amikor egy név fölmerül. Minél főbenjáróbb bűncselekményről van szó, annál több a peticiós lehetőségek száma. Egészen súlyos esetekben a 12 tagú zsűri megválasztásánál a bíró vádnak és védelemnek egyaránt 30 tiltakozást engedélyezhet. Vagyis végső esetben 72 embert vizsgálnak meg ahhoz, hogy a 12 tagú zsűri összejöjjön. A bírónak azonban joga van vád és védelem között egyenlőtlenséget alkalmazni, - rendszerint a védelem Javára. Például a védelemnek 30 kifogást engedélyeznek, a vádhatóságnak csak nyolcat. Akár hiszik, akár nem. egy ilyen döntés már eV ■ r ocghatározza az ítéletet. Miért?

Társadalomtudomány és jog

A szociográfia, a társadalmi felmérés tudományának szédületes fejlődése új távlatokat nyitott a védelem számára. Manapság egy jó védőügyvéd nem azzal kezdi munkáját, hogy alaposan áttanulmányozza a per anyagát, a vádiratot és a védekezési lehetőségeket, hanem azzal, hogy áttanulmányozza a bíróság rendelkezésére álló összes esküdt névsorát. Szociográfusokat küld ki a környék felmérésére azt megállapítandó, hogy a terület lakosságának melyik rétege, csoportja szimpatizál a vádlott indítékaival, melyik nem. Begyűlnek az adatok. Például a Wounded Knee környékén mik azok a foglalkozások, mi az a gazdasági helyzet, mi az a vallás, mi az a faji összetétel, mi az a műveltségi fok, ami szimpatizál a vádlottakkal és mi az, ami nem. Ennek ismeretében az esküdtek listáján kijelölték a céljaiknak legmegfelelőbbnek látszó zsűritagokat, és ezek után kezdtek nyomozni. Egész szélsőséges módszereket alkalmaztak, még a potenciális zsűritagok ismerőseihez, szomszédaihoz is elmentek, lenyomozták előéletüket, politikai és erkölcsi megnyilvánulásaikat, és mikor az esküdtjelölés procedúrája elkezdődött, pontosan tudták, ki az, akit zsűritagnak akarnak, ki az, akit nem. Mivel pedig, mint mondottuk, a védelemnek sokkal több kifogási joga volt, mint a vádnak, a zsűri összetétele már eleve meg lett hamisítva anélkül, hogy megsértették volna a törvényt, méghozzá a zsűritagok vagy akár a bírósági elnök tudtán kívül. Ha megmondják nekik, talán el sem hiszik, és bizonyos szempontból igazuk is lett volna. Megint csak ott tartunk, ahonnan kiindultunk: az igazság innál távolabbra

esik, minél több embert hallgatunk meg. Az isteni igazság aránylag legbiztosabb módja a “fej vagy írás“.

Ugyanez volt a helyzet az összes előbb említett esküdtszéki ügyben, ugyanez a helyzet mindenhol, ahol emberek azért ülnek össze, hogy mások felett ítéletet mondjanak. Kínos kérdés, nem is lehet válaszolni rá, hol csúszik át az egész igazságszolgáltatási processzus abba a komédiába, aminek például a világ másik felén vagyunk tanúi, ahol is ítéletet nem a bíró mond, hanem az állam vezetői már eleve meghatározzák a bírónak, hogy mi legyen az ítélet. Úgy tűnik azonban, hogy a dologban csak fokozati különbségek vannak: végső fokon

minden kérdésben valamilyen emberi elfogultság dönt.

Nem kívánok most arról beszélni, hogy az említett vagy nem említett ügyekben melyik esküdtszéki döntéssel értek egyet, melyikkel nem. Az egész kérdéskomplexumban ugyanis nem ez a legdöntőbb, hanem az, hogy a törvény előtti egyenlőség oly szentnek tűnő alapelve felbillen. Kinek van ugyanis módja arra, hogy ilyen modern szociográfiai módszerekkel felszerelve védekezzék? Aki kenyeret lop a péktől, mert éhes annak biztosan nincs módja ilyen mindenre kiterjedő, alapos védekezés megszervezésére. Pedig meggyőződésem, hogy a mentesítő lelki és erkölcsi motívumokat sokkal könnyebb lenne megtalálni nála, mint a nagy port felvert ügyek vádlottainál. Az ilyen többvonalú védekezésre vagy azoknak van módjuk, akik rendkívül gazdagok, vagy azoknak, akiknek ténykedése szimpatizánsok ezreit, tízezreit szüli, akik

anyagiakkal és munkával hajlandók a szimpátiájukat kiváltó vádlott segítségére sietni. Ez történt például Angela Davis esetében.

A bökkenő ott van, hogy mialatt az ideális igazságügyi rendszer állandóan arra törekszik, hogy csökkentse a tett elbírálásánál a vád-Dobjuk fel

Meddig mehet ez így? Világos, hogy a vádhatóságok előbb-utóbb megúnják, hogy a munkájuk hiábavaló. Ha a védelem minden pert a társadalom egy jelentős rétegének szociális felmérésével kezd meg, úgy előbb-utóbb ezt fogják tenni az ügyészek is. Majd ők is kiküldik az állam által alkalmazott (majdnem azt írtuk: felbérelt) néprajz-tudósokat, hogy keressék meg a körzetben azokat, akik társadalmi rétegződésük, osztályhelyzetük alapján a legnagyobb valószínűség szerint kimondják az ügyész által bűnösnek tartott vádlott bűnösségét. Persze, ez az igazságszolgáltató szervek költségvetésének csillagászati emelkedésével jár majd. Számokat mondani nem lehet, de mindenesetre felmerül a gondolat: Ha sokmilliós költséggel csak azt lehet elérni, hogy az esküdtszék összetételét két oldalról próbálják meghamisítani, nem France bírója volt-e a bölcs, akinek az egész ügyhöz csak egyetlen aprópénzdarabra volt szüksége? Korunk szellemének talán az felelne meg legjobban, ha sok köteg bankjegyet dobnánk fel a levegőbe, s az esküdtszék tagjaival csak

lőtt társadalmi helyzeténex jelentőségét, addig a gyakorlatban éppen az ellenkezője történik. Nincs törvény előtti egyenlőség. Gazdag embernek, tömegbázissal, összeköttetésekkel rendelkező vádlottnak sokkal nagyobb az esélye a felmentésre, mint az előbb említett kenyértolvajnak.

a pénzt!

azt számoltatnák meg, hogy a feliratos vagy a képes oldalból van-e több felfelé.

Most már csak a konkluzira lenne szükség, ami természetesen — nincs. Ugyanúgy nincs, mintha a büntetésvégrehajtási rendszert, a törvényhozást, a tudományok fejlődését, az emberiség elszegényedését, környezetünk elszennyeződését vagy bármilyen más társadalmi problémánkat elemezzük. Ha korunk nagy kérdéseit vizsgáljuk tudniillik, úgy korunk rákfenéjét vizsgáljuk. Az emberiségnek sikerifit olyan zűrzavart előidézni maga körül, amin áthatolni nem tud; sikerült olyan komplikálttá tenni mindent, hogy ahhoz az emberi agy egyszerűen nem ér fel.

Még maga a kérdésfölvetés is csak olyan zsenik ágyában születik meg, amilyen Anatole France volt, aki az említett novelláját úgy nyolcvan évvel ezelőtt írta meg. Akkor nevettek rajta. De az események mégis őt igazolták. Ha ma vetünk fel hasonló problémát, legfeljebb sírni tudunk rajta. Milyen jó lenne hinni abban,, hogy nyolcvan év múlva az események nem a sírokat fogják igazolni.

U THANT HALALARA

Hétfőn a Columbia Presbiterian Medical Centre-ben meghalt U Thant. Rákban szenvedett. Hatvanöt évet élt.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete gyászünneüséeet rendezett annak a férfinak a tiszteletére, aki ti'z éven át, 1961 és 1971 között volt a főtitkára. Elődjének, Dag Hammarskjöldnek a halála után egyedül őt tartotta elfogadhatónak mind az Egyesült Államok, mind pedig a Szovjetunió. Mivel U Thant burmai születésű volt, az újonnan felszabadult afrikai és ázsiai országok jobban bíztak benne, mint egy európaiban.

Az ő ideje alatt olyan események történtek, mint például a kongói meg a nigériai polgárháború, az 1967-es közel-keleti hatnapos háború, a vietnami háború, az indiai-pakisztáni vita. Az enyhülés a két nagy világhatalom között voltaképpen még akkor kezdődött, amikor ő még rendszeresen feljárt az ENSz palota 38. emeletén lévő hivatalába..Hruscsov amerikai látogatása, a szovjet-francia jégtörés, mintegy 80 fejlődő ország bekerülése az ENSzbe éppen úgy az ő égisze alatt történt, mint a ciprusi rendezés, ő volt az ENSz főtitkára akkor, amikor a világháború a szó szoros értelmében küszöbön állott amiatt, hogy az oroszok kilövőállomásokat szereltek fel Kubában. Már szó esett a lemondásáról, de még főtitkár úrnak szólították, amikor megindultak a tárgyalások a diplomáciai kapcsolatok felvételéről Kínával. Sőt, Kanada már felállította konzulátusát Pekingben. A vietnami háború annyi év után kezdett nyugvópontra jutni (folytak a párizsi tárgyalások, megkezdődtek az amerikai csapatkivonások).

Ezek a pozitívumok. Negatívum az, hogy ha U Thant határozott és nagy képességű diplomata, soha nem került volna sor 1967- ben az ENSz csapatok kivonására a Szuezicsatornánál. A világ megszabadult volna néhány súlyos , atomháborúval fenyegető feszültségtől; nem lenne semmiféle olajválság; megoldódott volna a palesztin kérdés.

npháf mlnrlp? már a múlté...