Menora Egyenlőség, 1974. január-június (13. évfolyam, 493-517. szám)
1974-06-22 / 516. szám
»lir.August J.SSolnar ■°-0.8ox lo34 ...j* Brunswick, New Jersey o39o3 U.S.A. Second class mail registration No. 1373 AZ ESZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA Ára: XIII. évf. 516. szám 30 cent 1974. JUNIUS 22. NAGYBACONI NAGY VILMOS Ez év május 30.-án töltötte be 90. életévét Nagybaconl Nagy Vilmos 'tábornok, aki 1942 szeptemberétől 1043 nyaráig Magyarország honvédelmi minisztere volt. F.bben a minőségben méltó módon támogatta Kállay Miklós miniszterelnök antlhitlerista politikáját. Különösen sokat tett Nagy tábornok minisztersége alatt a m. kir. honvédség keretében működő zsidó munkaszolgálatos alakulatok beosztottainak érdekében, akiknek pária sorsát különböző rendeletekkel és személyes intervenciókkal — sikerre]! — enyhítette. Amikor 1942 végén szemleútja során végigjárta a doni magyar frontot — környezete nem kis megrökönyödésére — egy rtaunkaszolgálatos egységet is meglátogatott, hogy ott — miként azt a honvédeknél tette — elbeszélgessen a beosztottakkal, akikben eddig a tisztikar egyrésze csak az elpusztításra váró ellenséget látta. 1944. október 15. után, a pl-, liscsabai magányában élő nyugdíjas tábornokot elhurcolták a nyilasok. F.lőször a sopronkőhidai börtönbe, majd annak kiürítése után, Németországba szállították. Ott érte őt a háború vége. Hazatérte v után Nagy tábornok azon kevés magyar főtisztek közé tartozott, akiket a HM Igazoló Bizottsága vita nélkül és dicsérettel Igazolt. A Volt Munkaszolgálatosok Szövetsége Nagy Vilmost díszelnökké választotta. Visszaemlékezései, amelyek “Végzetes esztendők” címmel 1946-ban jelentek meg Budapesten, őszinte hitvallás az 1938-1945-ös évek tragédiájáról és egy. becsületes, demokrata magyar katona gondolkodásáról. Sajnálatos, hogy 90 éves a könyv azóta nem jelenhetett meg Magyarországon! A Rákosi rendszerben Nagy tábornoktól megvonták nyugdíját és családi házát is el kellett hagynia. Az igazságtalanságokat vele szemeb a Kádár kormány hozta csak helyre: a vele kapcsolatos szankciókat megszűntették, tábornoki nyugdíját visszaadták és lehetővé tették, hogy régi otthonába költözzön viszsza. Nagybaconl Nagy Vilmos tábornok megérdemli a megbecsülést. Ember volt az embertelenségek közepette! GOSZTONY1 PÉTER NIXON DIADAIÚTJA A KÖZEL-KELETEN A kairói találkozás egyik szórakoztató pillanata volt a hastáncosnő, aki hullámmozdulataival Nixont csábította. Az elnök rendkívüli módon élvezte a produkciót, de a rossz nyelvek azt állítják, hogy Patrícia kevésbé volt elragadtatva. Jó ez nekünk, rossz ez nekünk? Helyes-e Nixon utazása, nem helyes?Marad-e Kissinger, vagy lemond? Ezektől a kérdésektől hangos ma a világ és természetesen elsősorban az érdekeltek világa. Régen tapasztaltunk ilyen megosztott és főleg nyugtalan zsidó közvéleményt, mint e hét folyamán. Van-e oka ennek a nagy nyugtalanságnak? E kérdésre természetesen nem könnyű válaszolni. Egy olyan horderejű politikai eseménynek, mint az Egyesült Államok elnökének öt országban történő utazása, mindig van bizonyos rizikója, még akkor is, ha végső fokon mindent pozitívan könyvelhetünk is el. Márpedig erről a pozitív attitűdről nemcsak ebben az esetben nincs szó, de sajnos ilyenre a ■ jövőben sem számíthatunk. Lapunk kezdettől fogva mindig szembeszállt azzal a szélsőséges véleménnyel, hogy Nixon és Kissinger eladta Izraelt. Az eddigi események minket igazolnak, de ez nem Jelenti azt, hogy elégedetten veregethetjük vállunkat, hiszen ilyen kérdésben elég ha csak egyetlen egyszer történik tévedés s á baj máris visszahozhatatlan.Ez aNixonellenes vád( ezúttal nem a Water gate-Ügyre, hanem az arabokkal való szimpatizálásra gondolunk) az elmúlt hét folyamán ismét megerősödött, főleg akkor, amikor kiderült, hogy Nixon atomreaktor szállítását ajánlotta fel Egyiptomnak. De menjünk talán sorjában, hiszen az dlnöki utazás igen sok síkon vetít fel problémákat és nem nélkülözi a drámai fordulatokat. Az elnök és kísérete mégcsak alig hogy elindult, máris kitört a vihar, A közelkeleti körútat megelőzően ugyanis a Nixon-group kétnapos pihenőt határozott el az ausztriai Salzburgban. Feltételezhető lett volna, hogy ez a két nap a csendes felkészülés jegyében nagyobb látványos megnyilatkozások nélkül bonyolódik le. De nem így történt. Az amerikai külügyminiszter éppen Salzburgban vesztette el diplomatikus hidegvérét. Korábban ugyanis — amikor a Közelkeletről hazatérve sajtóértekezletet tartott Washingtonban — néhány újságíró Ízetlen és Ízléstelen mederbe terelte a tájékoztatást. Kissinger, aki az elmúlt hetekben Metternich-!, Richelieu-i diplomáciát produkált, joggal remélte, hogy ha nem is ünnepléssel, de elismeréssel fogadják majd Washingtonban. De nem ez történt. Kotnyeles riporterek egyszerűen tudni sem akartak arról, hogy béke van-e a világban vagy háború; őket az érdekelte: mennyiben lehet bekeverni Kissingert a Watergate-ügybe? Nem voltak hajlandók a tárgyalásokról kérdezni őt. Azt feszegették, rendelt-e el Kissinger telefon-lehallgatásokat az elmúlt években, és ha igen, gondoskodott-e már magának védőügyvédről az elkövetkezendő perekre ? (Folytatás a 2. oldalon) A Magyar Zsidók Világszövetsége történetének jelentős szakasza az az együttműködés, amelynek során kapcsolatot építettek ki a legerősebb zsidó szervezettel, a Bné Brit sponsorálása alatt lévő Anti-Defamation Ligával. Az erről szóló cikk lapunk 2. oldalán van. MANSFIELD SEM OKULT ... A Menóra sosem csinált titkot abból, hogy az amerikai törvényhozás galambjainak külpolitikai naivitását Amerika biztonsága szempontjából rendkívül veszélyesnek tartja. Ezért fogadtuk megelégedéssel vegyes megkönnyebbüléssel, hogy Fulbright szenátor, a szenátusi galambok vezérszónoka kibukott az arkansasi előválasztáson és ezzel ellentmondásos politikai karrierje befejeződött. Jobb későn, mint soha, egy politikai vaksággal megvert honatyával kevesebb, aki ráadásul Izráelt sem szívesen látta a térképen. De maradtak még bőven a Fulbright-féle politikai mentalitással megvertek, elég csak a szenátusi demokrata vezetőre, Mansfieldre utalni. A montanai szenátor szerencsére nélkülözi Fubright arroganciáját, de politikai rövidlátása —főként külpolitikai síkon— semmivel sem kisebb, mint a volt arkansasi honatyáé. Mansfield most újra beterjesztette azt a már többször szerencsére elvetett javaslatát, hogy egyoldalúan csökkentsék a Nyugateurópában állomásozó amerikai csapatok létszámát. A szenátor jószándéka nem vita tárgya, de a javaslat időzítése és egyoldalú jellege valósággal elképesztő. Való igaz, hogy kölcsönösen csökkenteni kellene az Európa két oldalán fegyverben tartott haderőket, hiszen anyagi szempontok és a nemzetközi enyhülés ezt kívánná. Éppen ezt célozzák a Bécsben már jó éve folyó kölcsönös és arányos haderőcsökkentési tárgyalások. A Szovjetunió kb. egymillió főnyi haderőt állomásoztál Keleteurópában és európai Oroszországban, szemben háromnegyedmillió nyugáteurópai katonával. Hozzájárul ehhez a keleti tömb államainak saját hadereje. Páncélosok és a légierő tekintetében a szovjet tömb szintén Jelentős fölényben van. Mansfield most, immár a nyolcadik éve, újra azt sürgeti, hogy a 300.000 főnyi, Nyugateurópában állomásozó amerikai haderőt a felére csökkentsék, hozzák haza a "fiúkat", mert ezzel évi egymilliárd dollárt lehetne megtakarítani. A szenátor téved. Ugyanis az amerikai csapatokat az E- gyesült Államokban is fegyverben kellene tartani —ezt Mansfield nem vonja kétségbe— és fegyverben tartásuk odahaza semmivel sem lenne olcsóbb, mint Európában. De, az anyagi szempontokon túlmenően, a szenátor egyoldalú amerikai csapatkivonást sürget. Ez azt jelenti, hogy a szovjet tömb európai katonai fölénye még nagyobb lenne. Éppen a kölcsönösségen és arányosságon van a hangsúly a bécsi tárgyalásokon, azon, hogyMoszkva is csökkentsen. Mármost, ha a szenátusi és képviselőházi galambok többséget kapnának — amire szerencsére nincsen sok kilátás—úgy Moszkva ellenszolgáltatás nélkül elérné, hogy Nyugateurópából kivonulnak az amerikaiak, de az oroszok bennmaradnak a kontinens keleti felében. Fulbrightre gondolva; vajon mikor lesz vége Montanában, ahol Mansfield a szenátor — újra szenátorválasztás ? INDIA ATOMROBBANTASA A félmilliárs lakosú ázsiai ország békeszeretetéről, morális szintjéről sosem volt különösebben jó véleményünk. Pontosabban: nagyon rossz volt ez a vélemény, hiszen India negyedszázados fennállása során négy háborút vívott Pakisztánnal, egy határháborút Kínával és jól emlékszünk a Bengáliával és Goával kapcsolatos magatartására is. India vizet prédikál és bort iszik: békét hirdet és háborúkat kezd. Az ország egyike a világon a legszegényebbeknek. Örökösen külső segítségre szorul, többnyire Amerikát feji humanitárius elvekre hivatkozva, és az amerikai gazdasági segélyt azzal "hálálja meg", hogy Moszkvával paklizik és a szovjet tömbbel szavaz az ENSZ-ben. Mindezenközben Uj Delhiben örökké a békéről szónokolnak és Gandhi asszony valamiféle morális piedesztálról amolyan erkölcsi döntőbírónak képzeli magát a világ ügyeiben. Azt csak mellékesen említjük, hogy India egyoldalúan az arabok mellett foglal állást a közelkeleti kérdésben. Indira Gandhi, az atomgalamb. Gandhi asszony — akit csak a neve emlékeztet a nagy Gandhira, a béke és a szeretet valóban őszinte hívére— a kedvezőtlen külföldi reakció hallatára azt mondotta, nem érti miért ez a "nagy izgalom". Végre is mindenki tudhatná, hogy India békés ország és az atomerőt kizárólag békés célokra fogja használni. Mellékesen szólva, minden atomhatalom az első atomrobbantás után pontosan ugyanezt mondta és ma már ott tartunk, hogy öt atombombával rendelkező állam kölcsönösen és többszörösen el tudja egymást törölni a föld színéről, különösen a két szuperhatalom. India sem éri majd be az atomerő békés felhasználásával, ahogy mi Gandhiékat ismerjük. India rossz viszonyban van Kínával, ellentétei vannak Pakisztánnal és szeretne — legalább ázsiai vonatkozásban — világhatalom lenni. Uj Delhinek semmivel sincs kevesebb joga az atomfegyverkezéshez, mint az atomklub másik öt tagjának, A probléma az, hogy minden egyes új klub-taggal a béke kilátásai csökkennek. Pusztító atomfegyverek egy politikailag bizonytalan, esetleg felelőtlen állam kezében felidézik az atomháború veszélyét, amelyet eddig a két szuperhatalom józansága folytán sikerült elkerülni. India jobban tenné, ha az atomkisérletekre fordított pénzt gazdasági, szociális téren használná fel, ahol jóval nagyobb szükség van rá, ahelyett, hogy atomkisérletekre költi. Az indiai atomrobbantás felveti a kérdést: valóban támogatásra, segélyre érdemes-e az az ország,melynemzeti prioritásait nem népe sanyarú helyzetének javításában, hanem adott esetben, atomfegyverkezésben ismeri fel?
