Menora Egyenlőség, 1973. július-december (12. évfolyam, 469-491. szám)

1973-09-08 / 477. szám

MENDEN AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA Ara 1973. SZEPTEMBER 8. 30 cent Évf. 477. Szám 60LDA A JET-ELTÉRÍTÉSRŐL EGRI GYÖRGY: Aviation Organization Izraelt elitélő határozatát visszauta­sítjuk. Ha van valami, ami a terrorista cselekményeket gyakoribbá teszi és azokra felbátorít, akkor az ilyesféle határozat az. Semmi sem nyújthat a teroristák számá­ra nagyobb ösztönzést, mint egy ilyesfajta határozat. — A libanoni jetútjánakfél­­beszakftásáért vállalom a fe­lelősséget. Az akciót én hagy­tam jóvá.--AzICAO határozata sem­miképpen sem megalázóIzrá­elre és nem egyéb, mint a ci­nizmus és a képmutatás tető­foka. Le kell szögeznem: nem szűnünk meg életünkért har­colni és fenntartjuk magunk­nak a jogot, hogy ugyanúgy küzdjünk önvédelmünkért, mint minden más nép. GOLDA MEIR Az International Civic Avi­ation Organization (ICAO), római értekezletén elitélte Iz­rael akcióját, amelynek során izraeli hadirepülőgépek au­gusztus tizedikén, nem sokkal felszállása után, Izráelbe kényszerftettek egy Beirutból Bagdad felé tartó libanoni re­pülőgépet. Az utasokat Izra­elben röviden kihallgatták, majd a repülőgéppel együtt, visszaengedték őket kiindulá­si pontjukra, Beirutba. Az akció célja az volt, hogy George Habasht, akinek két ki­­sétövel együtt azon a repülő­gépen kellett volna utaznia, foglyul ejtsék. Habash és két kísérője azonban — amint az ismeretes — nem volt a kérdé­ses repülőgépen. Golda Méir a történtekkel kapcsolatban a következőket mondotta a Kneszetben: — Az International Civic Libia-Egyiptom, operett ..egyesülése" Elkövetkezett szeptember elseje, amit múlt év augusz­tusában Szádét egyiptomi, és Gadafi líbiai államelnök, kö­zös tárgyalásukon a két or­szág egyesülésének határide­jévé írt elő. Egy év alatt a­­zonban a helyzet gyökeresen megváltozott, s úgy tűnt, hogy az egyesülésre egyáltalán nem kerül sor. Lényegében nem következett be; ehelyett csupán annyi történt, hogy aláírtak egy nyilatkozatot, a­­melyben ünnepélyesen kimon­dották: Egyiptom és Líbia most már egy ország. A két ország közt( ami egy) persze nem nyitották meg a határokat, nincs közös par­lament, mindkettőt külön ál­lamfő és külön miniszterek vezetik, különböző a pénzegy­ségük, nem egyesült a hadse­reg, sőt még az augusztus vé­gére előírt népszavazást sem tartották meg. Az egyesülést bejelentő közös nyilatkozat is két szöveggel készült, eggyel Líbia és eggyel Egyiptom szá­mára. A Gadafi szövegezése szerint a két ország egyesülé­se élet és halál kérdése, míg a szádáti verzió csupán arról beszél, hogy a fokozatos egye­sülés első lépései következtek be, amit azonban Egyiptom csak kísérletnek tekint s majd most dől el, lehet-e szó to­vábbi lépésekről. Valószínű, hogy nem lehet szó. Gadafi augusztus végén Kairóba utazott, ahol először senki nem fogadta. Egy má­sodosztályú szállodában szállt meg magánemberként, mialatt Szádát Szaudi Arábiában tár­gyalt Feiszál királlyal. Azzal a Feiszállal, akit Gadafi impe­rialista ügynöknek, az arab ügy árulójának nevez. Feiszál hajlandónak mutatkozott arra, hogy Egyiptomnak anyagi tá­mogatást adjon, pótolva ezzel a veszteséget, ami Egyiptomot akkor éri, ha a Líbiával való egyesülés nem következik be így, mikor Szádát visszatért Egyiptomba, eröhelyzetbenült össze tárgyalni Gadafival és még merevebb volt, mint az elmúlt hetekben. Az egyesü­lés, amit kimondták, tipikus arab dolog. Nagyhangú nyilat­kozat, álomkergetés, ami mö­gött azonban semmi gyakorla­ti jelentőség nincs. A kudarc azonban annyira világos, hogy ezúttal még az arab tömegek sem veszik be. Néhány órával az egyesülés bejelentése után Tripolisz utcáin tömegtünte­tésekre került sor, amiben az egyesülést követelték. Az e­­gész ügyre érvényes a koráb­bi megállapítás: az arab ál­lamok és államfők egyetlen megnyilatkozását sem lehet komolyan venni, mert nem­csak hazudnak, de még el is hi­szik a saját maguk által ki­agyalt hazugságokat és cso­dálkoznak azon, hogy a világ nem az ö álomképeik alapján forog. KÉTHLY ANNA: MIT LÁTTAM IZRÁELBEN? Az építés számomra mindig izgató tevékenység volt. Min­dig érdekes volt arra figyelni, hogyan alakul ki valamilyen hasznos épület Ezért sze­rettem volna mindig megnéz­ni Izráelt, azt az "új orszá­got", amely most ünnepelte ál­lammá válásának 25. évfor­dulóját. Golda Méir-nek, ennek a nagyszerű asszonynak kö­szönhetem, hogy Izráeltlát­hattam. Két évvel ezelőtt, a bécsi kongresszusunkon be­szélt hazájáról a Stadion-ban tartott népgyűlésen. " Miért nem engedik, hogy építő mun­kánkat folytassuk?"—mondot­ta. " Eljött a világ minden ré­széből az a zsidóság, amely sehol sem volt kívánatos. El­kezdtünk dolgozni azon a terü­leten, amelyen sivatagokat, mocsarakat találtunk, ami senkinek sem kellett. Kul­túrterületeket alkottunk belő­lük". Ez a terület most a világ egyik neuralgikus pontja. Egy a sok közül, amelyek naponta foglalkoztatják a világsajtót. Aki Európából érkezik Iz­­ráelbe, annak Izráel szom­szédainak harci riadója zúg a fülében, bombarobbanásokról, repülőgép eltérésekről ol­vas, azt meglepi az a nyuga­lom, amely érkezésekor fo­gadja. A nyugalom érzését nem az a szeretet váltja ki, amellyel barátai fogadják, a­­kikkel korábban Európában e­­gyütt küzdött a barbárság el­len, az érkezőt körülvevő at­moszféra azt Jelenti, hogy a be nem gyógyult sebek ellené­re is Izráel túljutott a kezdet nehézségein. Államalkotó nép lett azokból a bevándorlókból, akik az elhagyott földön, a leg­jobb esetben1 is, csak a helyi társadalom szélén élhettek. A gazdasági életben elég nagy területet bírtak, de ha az ál­lamférfiak, politikusok, köz­­igazgatási vezetők között kö­rülnéztünk, kevés Disraelit, sőt nála kisebbeket is nehezen találtunk közöttük. Tehetsé­geik, képességeik — mint most az új országban tapasztaljuk — nem hiányoztak mindehhez, de az őket megbecsülő igazi otthon tudata nem élhetett ben­nük. Erre mások tartottak ki­zárólagos igényt. Sokan jöttek az új hazába. Fiatalok és öregek, ijedtek és bátrak, szakértők, tudósok és munkáskezek. Valamennyi számára kínálkozott feladat. Sokszor teljesen új, amihez korábban nem szoktak hozzá. A lelkesedés, az építés meg­szállottsága elvitte őket olyan területekre, amelyek szá­mukra szokatlanok voltak. Or­vosok, ügyvédek vállalták a kibucokban való nehéz sorsot, a szigorú közösséget a min­dennapokban. Ma már a kibu­­cok is — megerősödve — ke­vésbé szigorúak. A mezőgaz­dasági munkaterület szükség­leteit számbavéve, kiegészítő ipari vállalkozásokat is léte­sítettek. Új életformát ala­kítottak ki a tagok számára. A tehetséges gyermekeket fő­iskolákra küldik, tetszésükre és lelki ismeretükre bízva, hogy a kibuc költségén szer­zett képesítéseiket hol érvé­nyesítik. Egyre több kibuctag számára teszik lehetővé, hogy távoli rokonaikhoz látogatha ;­­sanak el, vagy az elhagyott ré­gi hazába utazzanak el; a ki­buc fizeti a költségeket. Az ország nevelési rend­szere kiváló. Mindent elkö­vetnek például a Keletről be­vándorló családok analfabe­tizmusának felszámolására, hogy az alkalmazkodást elő­segítsék. Az ország területén maradt arabok és más réte­gek felé anyanyelvükön is közvetítik a szükséges isme­reteket. Egyetemeiken nagy­szerű professzorok tanítanak, Nobel-díjasaik a határokon túl is tekintéllyel bírnak, az izrá­­eli egyetemek a világ legjobb hasonló intézményeivel e­­gyenrangúak. Európai ember számára kü­lönösen jelentős az a munka, amit a " Histadrut", a szak­­szervezetek központja végez, A területen, amit átfognak, bér —munkavédelmi—jóléti és sok más szociális kérdésben dön­tő szavuk van. Politikai vona­lon is komoly a hatásuk. Üdü­lőik, szanatóriumaik, gyer­mekotthonaikon kívül gazda­sági vállalkozásaik is vannak, amelyek a munkabér és a mun­kafeltételek kérdésében a ma­gángazdálkodást versenyre késztetik. Lehetetlen egy rövid ösz­­szefoglalásban megemlékezni mindenről, ami az európai embert megragadja. Ügy vél­jük, hogy ez az állam, ennek államalkotó népe igyekszik el­kerülni azokat a buktatókat, a­­melyek Nyugaton a hosszú év­századok beidegzettsége kö­vetkeztében oly nehezen orvo­solhatók. Még ha elismerjük is, hogy sok minden itt sem elkerülhető és itt is vannak még nehéz problémák amelyek megoldása még sok időt vesz majd igénybe, az elért ered­mények alapján mégis azt következtethetjük, hogy amit elkezdenek, azt be is fejezik. Mindenesetre nagyon sok türelemre van még szükség. A határokon túl szembe kell áll­ni azokkal a hatalmakkal, a­­melyek az épülő, vizeket sza­bályozó, területeket megmű­velésre alkalmassá tevő, mil­liónyi klimajavitó fát ültető Izráelt rossz példának tartják. Az ellenség népe mélyen az izráeliek életszintje alatt él. Az olajbőség birtokosainak e­­gyik emiszáriusa az elmúlt napokban hivatkozott arra, hogy az olaj eddig nem volt fegyver az arab-izráeli vitá­ban. Az olajterületek birtoko­sai milliárdnyi dollárt tarta­lékolnak az európai bankokban és most készülnek alkalmazni az olajt, mint fegyvert a nyu­gati gazdasági élet engedé­kenységének kikényszerítésé­re. A határokon belül meg kell birkózni Izráelnek a keleti és nyugati zsidóság kulturá­lis szintjének különbözőségé­vel, a keletiek vallásos elfo­gultságaival. Végtelen türe­lemre van szükség, hogy meg­törjék az Izráel Földjén élő arabokra zúduló harcias pro­paganda erejét. Nyugalom, a­­mivel építenek és türelem, a­­mellyel megértővé és együtt­működővé akarják alakítani azokat, akiknek emberhez méltó életet akarnak megte­remteni. Ezt láttamTzráel­­ben. KÖZBEN Többször írtam már erről a témáról — persze, mindig eredménytelenül. A gondolat mégis visszatér hozzám. Nem tudok belenyugodni, hogy a de­mokratikus többségi véle­ménnyel szemben, kisebbség­ben maradtunk, mertválrozat­­lanul úgy érzem, hogy ez a többségi vélemény megalapo­zatlan, ingatag erkölcsi bázi­son libeg és mesterségesen i­­rányított. Természetesen a halálbün­tetés eltörléséről és általában büntetési rendszerünk lazasá­gáról, ellentmondásos ultra­liberalizmusáról kivánok be­szélni. ügy az Egyesült Államok­ban, mint Kanadában eltöröl­ték ahalálbüntetést( legalább­is gyakorlatilag eltörölték). így első hallásra persze köny­­nyű tapsolni hozzá. Teljesen egyetértek az amerikai Leg­felsőbb Bíróság határozatá­val, hogy a halálbüntetés szél­sőségesen kegyetlen forma. Az is igaz, hogy egy halálbün­tetés illetőleg kivégzés nem old meg semmit, a második gyilkosság nem teszi jóvá az elsőt, és a megrögzött bűnö­zőt a halálos ítélet sem ret­tenti el a bűntény elkövetésé­től. Szőval tisztában vagyok az u.n. többségi állásfoglalás minden érvének igaz voltával; mégis valami hiányérzetem van az ügyben, és a különböző újságcikkek olvasása mindig tápot is ad további ellenérvek felsorolására. Az utóbbi hetekben két ügy gondolkoztatott el mélyen. Az egyik texasi szexuális tömeg­gyilkosság volt, amit olvasó­ink nyilván jól ismernek. Egy homoszexuális szadista hosz­­szú éveken keresztül harminc fiúgyermeket ( öttől tizennégy éves korig) rabolt el, két fiatalkorú — sőt, az első bűn­tény idején kimondottan gyer­meknek minősíthető — fiú segítségével, akiket egy kín­zókamrában borzalmasan megcsonkított, majd kivég­zett. A holttesteket elásta, s ez éveken keresztül így foly­tatódott. A texasi rendőrség nem figyelt fel különösebben az ügyre, mert azt hitte, hogy a gyermekek elszöktek otthon­ról, ami mostanában elég gya­kori jelenség. A gyilkosság­sorozatra csak akkor derült fény, amikor a szadista fő­bűnös egyik ifjú bűntársát is meg akarta ölni, ez azonban megszabadult kötelékeitől és agyonlőtte főnökét. Ezután je­lentkezett a rendőrségen és mindenről pontosan beszá­molt. A másik ügy Torontóban történt, ahol a rendőrség ut­cai- tűzharcban agyonlőtt egy körözött betörőt és gyilkossá­gi kísérletért elitéit, de a bör­tönből megszökött rabot. Az illető véletlenül magyar me­nekült, Eper László, s így bűnsorozatát figyelmesebben olvastam el. Hadd írjam le rövid bűnügyi történetét. 1957 június 14-én lopás kí­sérletéért két hónapra ítélték. 1958 szeptemberében ismét bíróság előtt állt, ahol külön­böző lopásokért hat hónapot kapott. Valószínű, hogy a hat hónapot nem ülte le teljes e­­gészében, mert 1°59 április 22-én újabb tizennyolc hó­napi büntetéssel sújtották. Gondolom, három büntetés u­­tán a bíróságnak már látnia kellett volna, hogy nincs re­mény a megrögzött bűnöző megjavítására. De ők nem vontak le semmi tanulságot, mert 1960 augusztus 25-én az illető, Eper László már ismét egy ontariói bíróság előtt állt, orgazdaságért. Tehát a 18 hónap még le sem telt, nyilván korábban szabadlábra helyezték. Az ontariói Sim­­coe bírósága ezúttal csak felfüggesztett börtönbüntetés­re ítélte. Két hónappal ké­sőbb már újból bíróság előtt állt Torontóban, betörésért. Ezúttal ismét 18 hónapra ítél­ték, amit egy héttel később, Hamiltonban, további 3 hó­nappal bővítettek. Természe­tesen ezt sem ülte le. Hi­szen 1962 március 2-án két üzletbetörésért, esetenként 3 évi börtönre ítélték. Vajon jón nem a próbaidős felfüg­gesztési rendszer teljes csőd­je-e, hogy már 1964 április el­sején szabadon bocsátották? Szabadságát jól kihasználta. Nyolc nappal később már is­mét bíróság előtt állt, újabb betörésért, s az ítélet ezúttal 2 év. Ebből azonban csak 16 hónapot ült le, aztás ismét ke­gyelmet kapott. 1965 augusztus 20-án engedték ki, de novem­ber 25-én már ismét a bíróság előtt állt. Az ítélet4 év. Vagy­is lejárt volna 1969 novembe­rében. Szabadon bocsátották 1967 május 2-án. Szeptember 29-én a hamiltoni bíróság már egy gyilkossági kisérlet miatt ítélte el, életfogytiglanra. Ez­úttal ugyan nem bocsátották szabadon, de erre nem is volt szüksége. Öt és fél évvel ké­sőbb ugyanis a Collins Bay-i börtönben túszul ejtett egy tisztviselőt, fegyvert szerzett és megszökött. 1°73 májusié­tól augusztus 29-ig körözte a rendőrség, eredménytelenül. Mint utólag megállapították, ezalatt ismét több betörést kö­vetett el. Augusztus 2o-én a­­zonban rendőrkézre került, mert lopott autójával szabály­talanul balra fordult. Súlyos hiba volt; ha szabályosan ve­zetett volna, még ma is élne, szabadon. így azonban a rend­őrök megállították, amire Eper László fegyverrel vála­­szolt.Tűzharcban agyonlőt­ték. Eddig az élettörténet. Úgy érzem, ez az egész el­lentmond az álhumanisztikus érvnek, hogy még a bűnözők­nek is meg kell adni a lehető­séget a megjavulásra. Hiszen itt épp a fordítottja történt annak, mint amit a széplelkek remélnek. Eper László éppen az enyhe ítéletek következté­ben került egyre mélyebben a bűn útjára, és a túlságosan elnéző börtönrendszer tette lehetővé azt a szökést, amely végső fokon az életébe került. Lehet persze azzal érvelni, hogy az életfogytiglani börtön­­büntetésnél a gyors halál még mindig kisebb büntetés, ez azonban éppen a halálbüntetés ellenzőinek oldaláról megle­hetősen gyenge érv. Nehéz megszabadulni attól a gondo­lattól, hogy ha a mai u.n. en­gedékeny társadalom helyett szigorúbb keretek közé szo­rítanák a törvény betartását, úgy mindez nem következett volna be. Ez a torontói ügy azonban meglehetősen jelentéktelen. Inkább csak azért, említem, mert egy ebből levonandó ta­nulságra később a texasi gyil­kossággal kapcsolatos elme­futtatásomban, mint érvre ki­vánok visszatérni. Menjünk tehát vissza Texas­ba. A főbűnösről már nem ér­demes sokat beszélni. Bün­tetését elvette, ha nem is a bíróságtól, hanem volt bűntár­sától. Büntetését elvette — ha ez nem is volt arányban elkö­vetett szörnyűségeivel. A bíróságtól még ennyit sem ka­pott volna. Lehet, hogy szelle­mileg egészségesnek ítélik s életfogytiglanra ítélve, elhe­lyezik egy kényelmes büntető­­intézetbe. Valószínűbb azon­ban, hogy megállapítják a be­­számíthatatlanságot ( pszi­chózissal és főleg pszicho­analízissel fertőzött korban élünk, s aki valamilyen meg­hökkentő bűnt követ el, annál a beszámfthatatlanság köny­­nyen elképzelhető) és elme­gyógyintézetbe zárják, ahol azonban éppenséggel nem megnyugtató az a védőörizet, amivel elzárják öt a társada­lom viszonylag egészséges részétől, megakadályozva ve­le újabb bűntényeket. Akikről részletesen kivánok beszélni, az a két fiatal fiú, akik most 17 évesek. Mi volt a szerepük? Alkatilag világos, hogy mind a kettő homoszexu­ális szadista. Hiszen másként nem kerülhettek volna olyan befolyás alá, hogy apróbb tár­saikat tudatosan halálbacsá­­bítsák, sőt ők maguk is, egy­re fokozódó mértékben, részt­­vegyenek a borzalmas kínzá­sokban és kéjgyilkosságokban. Az alkati kérdés azonban ön­magában még nem bűncselek­mény; sőt a bűncselekmény csiráját sem hordozza ok­vetlenül magában. Ha igaz a modern pszichológia megál­lapítása, úgy bizonyos csírá­kat valamilyen torzulás felé mindenki hordoz magában, de ez csak kivételes esetekben fejlődik ki veszedelmes és fel­ismerhető elmebajjá. A két fiatal fiúnál nem vitása kifej­lődött, annyira* hogy nem le­het másképpen jellemezni ö­­ket, mint egy nagyipari szak­­kifejezéssel: selejt. A terme­lési folyamat végén olyan munkadarab került ki, amit nem érdemes tovább javítani, amit még leértékelt áron sem lehet a piacon értékesíteni. Nincs más megoldás; a leg­kényelmesebb és legegysze­rűbb eszközzel meg kell tő­le szabadulni. Mivel olvasóink legtöbbje nem ismer személyesen, va­lamit önmagámról. Ha autóm­mal elütök egy madarat, hány­ingerem van és napokig a ha­­(folytatás a 3. oldalon )

Next

/
Thumbnails
Contents