Menora Egyenlőség, 1970. szeptember-november (9. évfolyam, 325-333. szám)

1970-09-12 / 325. szám

MENÓRA * 1970. szeptember 12. 3. oldal Holtponton a közelkeleti Az elmúlt három év folya­mán nehéz diplomáciai szituá­ciókban sokszor intettünk tü­relemre, és hangoztattuk, hogy a diplomácia olyan mesterség, ahol a kijelentéseket nem kell szószerint venni, és a közel­­keleti pókerjátszmában nem ok­vetlenül az győz, aki bátrabban licitál, nem is az, akinek jobb lapja van, hanem az, aki a mérkőzést jobban bírja idegek­kel. Ez a megállapítás különösen igaz a diplomáciai tárgyalások fegyverszünet kihasználható hadászati előnyök szerzésére, Izráel őszintén akart békét es csak azért húzódozott a fegy­verszünet elfogadásától, mert úgy látta; annak jelenlegi for­mája nem nyújt semmilyen biz­tosítékot. Az események Izráelt Igazolták.- ezt az elmúlt hét fo­lyamán a State Department is tetlen hadifölényt biztosítana, még a maximális szovjet se­gítség ellenére is, A szenátusban ez ügyben egyetlen ellenvélemény, egyet­len disszonáns hang volt csak, a közismerten anticionista Fulbrighté, aki olyan klauzulát akart a határozatba belefoglal­ni, amely Izráel hitelét korlá-Ami az amerikaiakat meggyőzte: a légi felderítő képeken tisztán látszanak az előretolt ütegek. mostani szakaszában. Nem le­het ugyanis szemet húnyni afelett, hogy ezúttal valóban van szó béketárgyalásokról, hogy egy új közelkeleti meg­oldás lehetősége rettenetesen távol van ugyan, de mégis kö­zelebb, mint 1948 óta bármi­kor. A probléma csak az, hogy egy esetleg évek múlva elkö­vetkezendő békéből minden fél a maximális lehetőséget akarja kiaknázni magának. Es ez a megállapítás nemcsak a hábo­rút aktívan viselő felek, tehát Izráel és a szomszédos arab államok, hanem a két szuper­­hatalom esetére egyaránt vo­natkozik. Hogy miért van közelebb a béke, mint azelőtt volt, ezt Daján hadügyminiszter eheti nyilatkozatában egész pontosan fogalmazta m4eg: A véget nem érő háborúba egyaránt belefá­radt Izráel és a szomszédos arab országok. Níxon elnök ko­rábbi nyilatkozata pedig, mely­ben kijelentette, hogy a Közel­­kelet nagyobb világháborús ve­szélyt rejt, mint a délkelet­­ázsiai konfrontáció, világossá tette; a két nagyhatalom min­dent el fog kövem! ennek a méregfognak a kihúzásáért. Csakhogy az ö elképzeléseik Is különbözőek voltak. Az Egyesült Államok pilla­natnyilag nincs előnyös hely­zetben. A szerencsétlenül ve­zetett vietnami háború erősen kimerítette; az országnak meg­vannak a maga belső bajai is, amelyek megoldása még akkor is nehez, ha erejét nem kö­tik le külső harcok. Az Egye­sült Államok tehát őszintén akart békét és ehhez hozzá-Fulbright szenátor - nem kíván jót Izráelnek és nem tesz jót Amerikának. járult az is, hogy a novemberi választások előtt Níxon okvet­lenül látványos sikerekre tö­rekedett. A konfrontációt a Szovjet­unió is el akarta kerülni, s miután alapvető célját, tehát azt, hogy lábát a Közelkeleten megvesse, amúgyis elérte, Idő­szerűnek vélte a hódítás gazda­sági sikereit Is learatni; ehhez neki Is kellemesebb a béke­­allapot. Csak éppen bátrabban vágott bele a pókerjátszmába, és ezért Nasszert a nyári tár­gyalások alkalmával azzal vette ró a fegyverszünetre, hogy biz­tosította.- a fegyverszünet ideje belátta, A nyugati Fehér Ház­ban, San Clementében tartott biztonsági konferencián nyilvá­nosságra hozta azokat az ame­rikai megfigyeléseket, amelyek bizonyítják; az egyiptomiak va­lóban megszegték a fegyverszü­netet és előbbre tolták a lég­elhárító rakéta-bázisokat a ti­los övezetbe. Ezzel jelentősen csökkent az a feszültség, ami a fegyverszünet első hetében az Egyesült Államok és Izráel között felmerült. A külügyminisztérium jegy­zékkel fordult a Szovjetúnióhoz és Egyiptomhoz, amelyben — az izráel! álláspontot elfogad­va — azt követelte, hogy a SAM-rakétákat szállítsák visz­­sza az augusztus 7. előtti ál­lásokba. Teljesen világos, hogy ennek a jegyzéknek nem lesz ered­ménye, de — amint a legutóbbi hírek mutatják — az egyipto­miak, legalábbis ideiglenesen, leállították a további erődítési munkákat a csatorna mentén. Ugyanakkor a hadügyminisz­térium hangzatosabb bejelenté­sek nélkül növelte az Izráel­­nek nyújtott fegyverszállításo­kat; a szenátus pedig — amely a vietnami háború kérdésében körülbelül fele-fele arányban oszlik meg — óriási többség­gel foglalt állást Izráel ügye mellett. Felhatalmazta az el­nököt, hogy Izráelnek korlátlan katonai segítséget nyújtson, mégpedig függetlenül attól, képes-e Izráel fizetni a fegy­verekért. A szenátus 19 billió dolláros felső határt szabott meg, amelyet ha valóban ki­merítenének, olyan fantaszti­kus mennyiségű hadianyagot je­lentene, ami Izráelnek mérhe-A hatnapos háború után a Pa­lesztinái menekültek kérdése, mint politikai valóság bukkant fel. A háború kitöréség a mene­kültkérdés csak egy formában je­lentkezett a nemzetközi fórumo­kon, éspedig az UNO párhuza­mos politikai bizottsága évről­­évre megtárgyalta a menekültek segélyezéséről és foglalkozta­tottságáról intézkedő UNO ügy­­vivöség jelentését. Sokáig ez volt az egyetlen keret, amelyben az arab államok szóvivői Izráel el­leni támadásaikat hangoztathat­ták, mert hiszen a Szináj-hadjá­­ratot követő rövid periódust ki­véve, ezzel a problémával hiva­talosan nem foglalkozhattak az UNO közgyűlésén. A világ is voltaképpen most ismerkedik meg ezzel a problé­mával, a palesztinai tenorszer­vezetek féktelen propagandája révén, amelyet az arab államok és az uj baloldal is támogat. — Újabban azonban a hivatalos kommunista propaganda is „fel­­ttte programjába“ a paleszti­­i.ii nép „jogos követeléseinek“ teljesítését, ami kiderül Leonid Brezsnyev szovjet kommunista pártfőtitkárnak pénteken Kaza­hsztánban elmondott beszédéből is. Az izraeli felvilágositó mun­kának, sajnos, most már nem na­gyon sikerülhet magyarázatot ad­tozná. Laird hadügyminiszter azonban kijelentette, amennyi­ben a törvényt csak további két hétig is halogatják, az Egyesült Államok nem lesz ké­pes fenntartani az erőegyen­súlyt a Közelkeleten. A sze­nátus ezután 87 szavazattal 7 ellenében elutasította Fulbright indítványát, s ezzel felhatal­mazta az elnököt Izráel minden körülmények között való támo­gatására. Az izráeli kormányon belül ugyancsak feszült viták zajlot­tak le. A békésebb szárny, Pín­­chasz Szapir és Aba Eban, úgy vélekedett, hogy a béketárgya­lásokat az egyiptomi vlssza­is a minisztertanács neki adott igazat; Joszéf Tekoah hétfőn New Yorkban közölte Gunnar Jarringgal; csupán Izráel ENSz-killdötteként tért vissza az Egyesült Államokba, de nem mint a fegyverszüneti delegá­ció vezetője. A tárgyalások tehát pillanat­nyilag holtponton vannak. Ez azonban korántsem jelenti azt, mintha azok felújítására nem történnének meg az erőfeszí­tések még Izráel részéről is. Korábban ugyan voltak olyan feltételezések, hogy Izráel bombázással fog válaszolni a provokációra s így állítja visz­­sza katonai fölényét; Dáján A jeruzsálemi Parlament előtt izráeli polgárok tüntetnek. Napsütéses, ragyogó az idő. Az ernyő nem az eső ellen szolgál védelmül, hanem Chamberlain ernyőjének szimbó­luma, jele annak, hogy Izráel nem hajlandó beleegyezni egy új Münchenbe. élések ellenére is folytatni kell, ezzel szemben Dáján had­ügyminiszter — aki a katonai erőben meg a légi fölényben jobban bízik, mint a diplomá­ciai garanciákban, — ragasz­azonban belpolitikai győzelme után váratlanul békülékeny han­got ütött meg. Azt az alterna­tívát állította fel, hogy az egyiptomiak vagy visszavonják állásaikat, vagy a fegyverszü­net semmisnek tekinthető, és ebben az esetben egy új fegy­verszüneti megegyezést kell kötni. A béketapogatózások tovább folynak. A két tárgyaló arab állam még Izraelnél is labili­sabb helyzetben van. Husszein király egyáltalán nem úr a saját országában, Jordánia teljesen az arab kommandóegységek ke­zébe került és Husszein őrül­het, hogy egyáltalán megúszta az élete ellen tervezett múlt­heti merényletet. Nagy kérdés, meddig? Nincs sokkal jobb helyzetben Nasszer sem, aki annyira a végletekig szította népe hisz­tériáját, hogy most — amikor részben saját meggyőződésére, részben orosz utasítás alap­ján — már hajlandó lenne vala­milyen modus vivendi-t kidol­gozni Izráellel, jóformán telje­sen tehetetlen. Mint mondottuk, a póker­­játszmában az győz, akinek job­bak az idegei. Izráel eddig jó idegekről, nagy önfegyelemről tett tanúságot. A közeljövőt az arab államok belpolitikai hely­zetének alakulása dönti el. Ha a viszonylag józanabb elemek úrrá lesznek a szélsőségek fe­lett, úgy ismét elkezdődnek majd a tárgyalások. A mi ér­zésünk az, hogy a közelkeleti Inga az elkövetkező hetekben a béke felé hajlik el, előbb azonban a világ olyan súlyos válságnak néz elébe, amilyen­re a kubai krízis óta nem volt példa. A különbség legfeljebb az, hogy a két nagyhatalom — a Szovjetúnió és az Egyesült Államok — ezúttal nem szí­vesen sodortatná magátháború­­ba, ám egy harmadik erő; Kína is jelentkezik, amely a Palesz­tinái guerillák mögött áll és igen nagy hatást gyakorol rá­juk; ennek a Kínának pedig ér­dekében állna egy világháború klrobbantása a Közelkelet ürü­gyén. De talán éppen ez — a sárga veszedelem — nyújt mégis reményt a békés kibon­takozásra. SORSFORDULÓ CHILÉBEN SALVADOR ALLENDE Ma már senki előtt nem lehet vitás, hogy a kapitalista és kommunista gazdasági rendsze­rek közötti verseny végérvényesen eldőlt a ka­pitalizmus javara. Valami baj azonban mégis­csak lehet ezzel a rendszerrel is. Legalábbis erre mutat a múlt heti választások eredménye, ahol a történelem folyamán először fordult elő, hogy demokratikus úton választottak elnökké egy marxista alapon álló politikust. A chilei alkotmány értelmében az el­nökséghez a szava­zatok 50%-a szüksé­ges, Salvador Allen­­de, a valószínű elnök ezt nem érte el. A végső döntés a chilei parlamenttől függ, de minden jel arra'mu­tat, hogy követni fog­ják a hagyományt és a legtöbb szavazatot szerzett Allendát ki­kiáltják köztársasági elnöknek. Eddig a keresztény­­demokrata párthoz tartozó Frey vezette az országot, és nem vitás, hogy komoly gazdasági, politikai sikerek fűződnek nevéhez. 30 000 családnak osztott föl­det; modernizálta az adótörvényt és az elmúlt hat évben 400 000 lakást építtetett.Mindez azon­ban nem volt elég a súlyos gazdasági nehézsé­gek között élő'chilei nép megnyugtatására, akik csak szép előadásokból és nem gyakorlati ta­pasztalatok alapján Ismerik a kommunizmust, tehát ettől várják sorsuk jobbra fordulását. Re­ményeik persze nem fognak valóra válni, sőt — mint minden kommunista országban —, az eddi­ginél sokkal súlyosabb nyomor vár rájuk. Se­gíteni azonban aligha tudnak majd rajta. Chilé­ben, amely eddig Délamerika egyetlen demok­ratikus országa volt, minden valószínűség sze­rint ez az utolsó választás. Allende nyíltan han­goztatja, hogy jó barátját, Fldel Castrot tekinti politikai mintaképének, s az ö rendszerét akar­ja bevezetni Chilében is; nem fog tehát békés úton lemondani az ölébe hullott hatalomról. A szélső baloldal győzelme Chilében — mint oly sok más helyen — az álmodozó, naiv ’’társ­utasok”—nak köszönhető. A Kereszténydemok­rata Párt balszárnyához tartozó Tommic inkább Allendával akar szövetségre lépni, semmint a konzervatívok jelöltjével, Alessandrival. Mi várható ezek után Chilében ? Két lehetőség van: vagy egy marxista diktatúra, vagy a hadsereg közbelépése, amely eddig is elégedetlenül szemlélte az eseményeket, Köny­­nyen megtörténhet, hogy délamerikai recept sze­rint tábornoki puccsal vágják ki magukat a hely­zetből, amely ugyan elhárítja pillanatnyilag a szovjet és a kínai befolyás előretörésének ve­szélyét, de a chilei demokráciának ugyanúgy vé­get vet, mint a kommunisták tennék. Nem köny­­nyfl eldönteni, melyik a kisebbik rossz; egy de­mokratikus úton megválasztott vörös diktatúra, vagy egy katonai uralom, amely fegyverrel aka­dályozza meg a hatalom átvételt. Jelentős erőeltolódással jár a chilei változás, külpolitikai hatásaiban Is. Fldel Castro nép­szerűsége erősen hanyatlóban volt az elmúlt években a délamerikai kontinensen, de valószínű ezúttal új erőre kap. Allende nem a moszkvai vonal embere, közelebb áll Pekinghez, legkö­zelebb Castrohoz. Mivel azonban hamarosan rá­jön, hogy Pekingtöl csak Mao-Ce-Túng-idéze­teket kaphat, előbb-utóbb kénytelen lesz ahhoz a kommunista hatalomhoz fordulni, amely lega­lább minimális gazdasági támogatást képes nyújtani. Ha pillanatnyilag talán nem Is, néhány hónapon belül a Szovjetunió Európa, Ázsia, Af­rika után megszerzi első bázisát a délamerikai kontinensen is. Vagy . . , polgárháború jön . . . AGNEW ALELNÖK DÉLKELET-ÁZSIÁBAN Hogy az un. Níxon Doktrína fából vaskarika, azt alighanem a legtöbben tudják és ez a tény Agnew öt országot felölelő legutóbbi látogatása során újra kitűnt. A Nixon Doktrihát az elnök tavaly jelentette be, eleve ellentmondásos lé­nyege a következő; az ázsiai szabad népeknek a jövőben a saját lábukra kell állniok és foko­zottabb részt kell vállalniok önvédelmükből, egyénileg és főleg együttesen, Nixon arra gon­dol, hogy egy regionális katonai, gazdasági összefogás keretében az ázsiai és csendesóce­áni térség népei eredményesen tudnának ellen­állni a kommunista, elsősorban kínai, terjesz­kedésnek. Ennek megfelelően, Amerika ki tud­ná vonni csapatait, vagy azok nagy részét eb­ből. Amilyen szépen hangzik ez a doktrína, éppen olyan félrevezető, A szabad ázsiai népek sem politikailag, sem gazdaságilag, sem katonailag nem elég erősek ahhoz, hogy együttesen, külö­nösen nem egyenként, ellent tudnának állni Pe­­king expanziójának. Az érintett ázsiai országok vezetői, ahova Agnew most ellátogatott, nagyon Is tisztában vannak a fenti ténnyel, amelyről Washingtonban nem akarnak láthatólag tudomást venni, nemcsak Fulbright és fehérgalamb tár­sai, de a sólymok' egy része sem. Nixon azon­ban mégiscsak ragaszkodik a doktrínához, amit az is mutat, hogy 20 000 amerikai katonát rö­videsen kivonnak Délkoreából, És ez csak a kez­det. Az senkit sem téveszt meg, hogy Agnew fo­kozott katonai segélyt helyezett kilátásba Dél­­koreának, igyekezett megnyugtatni a kambod­zsaiakat, thaff öldieket. Tény az, hogy az amerikaiak délvietnami ki­vonulása folyik, hogy Amerika minimális had­felszerelést ad csak Kambodzsának, de egyet­len katonát sem és alighanem csak mágára szá­míthat a kommunista terjeszkedes következő állomása Thaiföld Is. Ezek után hogyan lehet re­mélni azt, hogy Delkeletázsla —összefogva vagy nem— ellent tud állni a kommunisták nyomásá­nak, akik csak arra várnak, hogy Amerika kite­gye a lábát ebből a térségből? Mert a délviet­nami viszonylagos nyugalom ne tévesszen meg senkit. A dominó teória igazabb, mint bármi­kor. Ha Amerika távozik Ázsiából, oda a kom­munisták nyomulnak be, mert napjainkban nin­csen politikai légüres tér.- ahol mi nem vagyunk, ott az ellenség van, vagy bemegy, mihelyt alkal­ma kínálkozik. Ha Délkeletázsia elvész, Viet­nam, Kambodzsa után tovább dől a maláj, burmai dominó, India elszigetelődik. Saigonból csak egy ugrás a Flllöpszlgetek, Indonézia és Ausztrália. Nem nehéz elképzelni, mi vár a kommunisták s^ájábam fekvő Koreára, Japánra, Nemzeti Kí­nara. Amerika világhatalom, legalábbis egyelőre az. Tetszik, vagy nem tetszik, vállalnia kell a vilaghatalommal járó feladatokat. Délkeletázsia védelme egyúttal Amerika érdekeinek a védelme is, nem valaminö önzetlen, humanitárius csele­kedet. Lehet, hogy az Ázsiában történő kommu­nista hatalomátvétel nem megy máról holnapra, de a tendencia félreismerhetetlen. Az Is lehet; hogy ellentétek lesznek Moszkva és Peking közt az Ázsia felétti uralom körül. De az érintett népek és Amerika szempontjából az már csak árnyalatnyi differencia, hogy ebben a térségben kínai, vagy szovjet mintájúkommu­nizmus van-e. Agnew üres kézzel ment, és ez nyilván nem az ö hibája. Az amerikai külpolitika példátlan rövidlátásáról van szó, amely nem is­meri fel az alapvető tényt, nevezetesen azt, hogy a kommunizmust meg kell állítani; Ázsiában, a Közelkeleten, mindenütt. Ha erre nincs meg az eltökéltség, el lehetünk készülve arra, hogy gyerekeinknek már Los Angelesnél, Miaminál, vagy New Yorknál kell szembenézniük —sokkal kedvezőtlenebb körülmények közt— azzal a ve­széllyel, amely elöl az apáik megfutottak. KÉSEI IGAZSÁG A MENEKÜLTEKRŐL ni a világ közvéleménye előtt ar­ra, hogy voltaképpen mi terem­tette meg a menekültkérdést. A világ hirtelen befejezett tények előtt áll, mert a menekültek prob­lémája most már azonossá vált a „palesztinai létjogosultság“ kér désével, azaz azzal a törekvés­sé!, hogy a palesztinaiakat, mint politikai tényezőt vonják be a közelkeleti probléma rendezési kísérleteibe. Jóllehet, a történelmi vissza­tekintés kétségen kívül bizonyít­ja, hogy ha az arab államok 1947 végétől 1948 végéig nem folytatnak pusztító célú háborút a fiatal Izráel ellen, a menekült­­kérdés sohasem merült volna fel. Ha i palesztinai arabok és a kör­nyező arab államok akkor elfo­gadják az UNO 1947 november 29 íki határozatát, a régi Palesz­tina térületén nyugodtan élhetne együtt a zsidó és az arab állam és : menekülttáborok problé­mám sohasem foglalkoztatta vol na sem a világ közvéleményét, sem az UNO-t. A kormány tájékoztató hiva­tala a napokban közzétett né­hány okmányt, amelyek elárulják, hogyan biztatták 1947-ben és 1948-ban az arab vezetők a pa­lesztinai arab lakosságot az or­szág elhagyására. Az Arab Liga 1917 szeptemberében, Libanon­ban tartott ülésszakán titkos ha­ta-.ozatot fogadtak el, amelyben a kő' etkezö mondat is szerepel: „Az arab államoknak meg kell nyitniok országaik kapuit, hogy befogadják az öregeket, asszo­nyokat és gyermekeket, akik Pa­lesztinából elmenekültek“. Haifa arab lakosságának me­nekülése idején Dzsamel el-Husz­­szeini, a Palesztinái Legfelsőbb Tanács nevében 1948 április 23- án. azaz az angolok kivonulását követő napon, a következő köz­lést tette a Biztonsági Tanács­nak: „Az arabok nem akarnak hozzájárulni a fegyverszünethez, inkább hajlandók elhagyni há­zukat, vagyonukat és mindent, amivel rendelkeznek“. Az arab propaganda mindmá­ig azt állítja, hogy Dir Jászin, Jeruzsálem melletti arab faluban az akkor még földalatti Écel ál­tal végrehajtott pusztítás ijesz­tette meg annyira az arabokat, hogy elmenekültek az országból. Az igazság viszont az, hogy a menekülés Dir Jászin előtt kez­dődött meg. Az angol mandátumi kormány 1948 február 4-én, az­az két hónappal Dir Jászin előtt, a következőket jelentette az UNO titkárságának: „A pánik nő a középosztály körében és minden­ki menekül, aki el tudja hagyni az országot“. A fiatal izráeli kormány kö­vetelésére az UNO-megíigyelők vizsgálatot vezettek az arabok által hangoztatott vádakról, ame lyek szerint a zsidó hatóságok ki&ik az arabokat az ország­ból. A megfigyelők jelentése a következőképpen hangzik: „Az alapos vizsgálat során, amelyet végeztek Palesztinában öt meg­figyelő-csoport által, ellenőriztük az arab jelentések hitelességét, amelyek falvak elpusztításáról, gyilkosságról, vagy a lakosok tö­meges letartóztatásáról szólnak. A vizsgálat eredményei azt mu­tatják, hogy az arab jelentések a lehető legtulzottabbak“. Érdekes bizonyítékot szolgál­tatott egy bagdadi közlemény „Az arabok bűnei“ címen, amely 1949-ben jelent meg az iráki fő­városban. Ez a brosúra az arab államokban megszervezett és Pa­lesztinába küldött önkéntesek vi­selkedéséről is beszámol. „Az önkéntesek, igen, arab test véreink az önkéntesek, sok eset­ben úgy viselkedtek a lakosság­gal, mint hódítók és kihaszná­lók. Elvették a lakosság fegyve­rét és másoknak eladták, adókat vetettek ki és be is hajtották. Autókat koboztak el és eladásra kínálták azokat. Olyan helyzet alakult, hogy egyes helyeken, mint például Jaffa. Cfát és má­sok, a helyi lakosság jobban félt az arab önkéntesektől, mint a zsidóktól. Sokan inkább elmene­kültek, amig a rossz idők elmúl­nak felőlük“. Az arab lakosság menekülésé­nek egyik nyilvánvaló oka az volt, hogy a Palesztinai Legfel­sőbb Tanács tagjainak nyomuk veszett és egyik sem maradt meg Palesztinában a felosztási határo­zat után. Ezt egy Damaszkuszban 1951-ben megjelent tanulmány árulja el. „Az a körülmény, hogy a Legfelsőbb Arab Tanács tag­jai távol voltak, egyik fontos oka volt az arabok vereségének és szökésének. A helyzetet súlyos­bította a gazdag és jómódú ve­zetők viselkedése, akik a bőrü­ket féltették és megszöktek. Ez nagymértékben befolyásolta az arabok morálját“. Mindezek a tények azonban már a feledés homályába vesz­tek 23 év alatt és hiába is idéz­nénk most a zsidók akkori felhí­vását az arabokhoz, hogy ne hagyják el hazájukat. A haifai munkástanács 1948 április 28- án héber és arab nyelvű plaká­tokon hívta fel az arabokat, ma­radjanak meg lakásukban és ne vegyék kezükbe a vándorbotot. A Hágáná parancsnoksága még ezt jóval megelőzően, 1947 de­cember 25-cn, alig egy hónappal a felosztási határozat után, tette közzé felhívását az arab lakos­sághoz. hogy ne hallgasson uszi­­tókra. vegye tudomásul az ország felosztását és éljen békésen együtt a zsidó országépitőkkel. Az arabok azonban politikai tőkét akartak kovácsolni a me­nekült-kérdésből. Aki akkor már az országban élt, jól emlékszik arra, hogyan biztatta Damaszkusz és Kairó, sőt még Nicosia rádió­ja is az arab lakosságot, hogy meneküljön, mert öt arab állam hadserege a tengerbe kergeti a 600 ezer palesztinai zsidót és ak­kor még a dús zsákmánynak is öililhetnek. De mint mondtuk, az igazságnak nincs döntő szava be­fejezett tényekkel szemben. Á me­nekültkérdés politikai problémá­vá vált és ezzel a keserű ténnyel szembe kell néznünk. Barzilay István A Szovjetunióban élő zsidóság védelmében mintegy 300 fiatal tüntetett a Buenos Aires-i szovjet követség épülete

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents