Menora Egyenlőség, 1970. szeptember-november (9. évfolyam, 325-333. szám)

1970-09-12 / 325. szám

AZ ESZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA men oen Mr. August J. Molnár 177 Sommersst Street New Brunswick, 112u JERSEY U.S.A. ÍPOSTAGEj Itorontq) IX. ÉVFOLYAM 325. SZÁM 25 cent 1970. SZEPTEMBER 12 Külpolitikai híreink és hírmagyarázataink a 2-3. oldalon HÍREK Zsidó színházi élet Augusztus 8-án és 9-én mint­egy 2000 néző előtt mutatták be a moszkvai Szatirikus Színház színpadán Jacob Goráin jiddis klasszikus darabját, a "Túl az Operencián ” című színmüvet. A szerző, aki egy időben maga Is élt Amerikában, egy Amerikába a század végén bevándorló orosz zsidó família életét viszi színre, A "Túl az Operenci­án” először 1902-ben kerültbe­­mutatásra. A hosszú, vagy négy órás darabot a moszkvai zsidó drámai együttes vitte színre, Veniamin Shvartser irányítása alatt. Shvartser öt éve áll az együttes élén, ő a darab egyik főszereplője is. A színmű bő­velkedik tragikus részletekben, de vannak benne utalások a "ré­gi szép időkre” is, osztatlan tetszést váltott ki a hallgatóság körében, amelynek tagjai szinte kivétel nélkül moszkvai zsidók­ból kerültek ki. A bemutató an­nál is inkább élményszámba ment, mert az együttes csak al­kalmi fellépésekre vállalkozik. A moszkvai állandó jiddis szín­házat még 1949-ben bezáratták a szovjet hatóságok. Az alkalmi együttes olykor országos körút­ra indul a szovjet zsidóság lakta területeken, A társulat állandó utánpótlás-hiánnyal küszködik, a szereplők kiöregednek, kevés a jiddis nyelven jól beszélő, egyúttal a színpadon is mozogni tudó színész. A bemutató azon­ban nagyszabású kulturális ese­mény volt, vastapssal, újrával, virággal, könnyekkel. A közön­ség javarésze az idősebb gene­ráció tagjai közül került ki, de voltak szépszámmal fiatalab­bak is. A Shvartser-együttesen kívül egy másik jiddis együttes is van, amely Vilnában rendezi előadásait és olykor szintén körútra Indul. Állandó színház nélkül az együttesek nem igen boldogulnak, ráadásul a szovjet hatóságok sem segítik őket. Lelépett táncművész Guadalajara-ban, Mexikóban "lelépett” az ott vendégszerep­­lö Mojszejev együttestől Alexandre Filippov 25 esztendős orosz balett-táncos. Vele együtt tűnt el egy jóképű brazil szambatán­­cosnö is, Lúcl Tristao, A hölgy rendkívül szép, sötétbörfl, feke­tehajú, miniszoknyás és 24 éves. Filippov herkulestestü, vörös­hajú és vonzó. Ügy tűnik, a mexikói rendőrség nem nagyon há­borgatja őket: azt a jelentést továbbította az orosz hatóságoknak, hogy'nem tudnak az eltűnt pár nyomára bukkanni. AMERIKAI BÉKEPÁLMA... SZOVJET-ARAB ÖNTÖZÉS UTÁN DEÁK ZOLTÁN • • •• A NYILASOK MEG MOST SE FÉRNÉK A BŐRÜKBE Azt hiszem, hogy a régi magyar közmon­dás, amely szerint kutyából nem lesz szalonna, hajszálnyira fedi az igazságot. A magyar nyi­lasokra gondolok, a hazaáruló, országvesztő, tömeggyilkosságban részes, vagy arra felbuj­tó és azzal- kéjelegve együttérző tömegre, amely a paranoiás Szálasi bukásakor „hősies­elszakadó mozdulattal“ kimenekült Magyar­­országról s igy elkerülte a jogos számonké­rést. Ez az alvilági tömeg a nyugati orszá­gok naivságának és nemtörődömségének se gitségével szétszóródott a világ minden tájá­ra s folytatta ott, ahol abbahagyta. A józan tanács, amely azt ajánlotta nekik, hogy ve­zekeljenek és e szerepeljenek, leplombált fü­lekre talált. A hyilasok nem vezekeltek, ha­nem szerepeltek, újságokat, könyveket adtak ki, betörtek a régi amerikai magyar egyle­tekbe és intézményekbe, átvették a vezetést s fertőző munkájuk odáig terjedt, hogy az amerikai törvényhozás egyik-másik tagját is sikerült megközelitenök, arról nem is beszél­ve, hogy az amerikai magyar közélet néhány jelentős szereplőjét már régebben befogták a propaganda-szektrük hámjába. Ezek a köz­életi vezetők már évek óta együtt trappolnak azokkal, akik soha nem tudják lemosni a vért a kezükről, vagy nem is akarják. Az biztat engem most ösztökélve ennek a levélnek megírására, hogy az egyik amerikai magyar nyelvű náci újságban Béky Zoltán­nak, az itteni magyar református egyház püs­pökének beszéde olvasható, amelyben a rét tenetes ökölrázó vásári frázisok közepette, olyasmi szerepel, hogy Magyarországgal sen­­kisem törődik, de bezzeg, ha Izráelben az arabok agyonlőnek három gyereket, csaknem az egész világ felzudul és az amerikai szená­tusban hetvennél többen követelik a fegyve­rek fokozott szállítását Izráel államának. A PÜSPÖK UR FELSORAKOZOTT Béky püspök, aki az idemenekült nyila­sokkal nyelvespuszit váltogatva cimborái, _ megrója tehát a világ közvéleményét, amiért felháborodással jelentkezik az Izrael elleni terrorhullám miatt cs elítéli az amerikai sze­nátorokat, akik az agresszió ellen Izráel vé­delmére kelnek. Béky püspök ezzel végleg felsorakozott a nyilaskeresztes uszítok közé, akikből a zsidógyíílölet úgy tör elő, mint a kénköves gáz a mocsarakból. Béky Zoltán méltatlanná vált a papi hivatásra, méginkább a püspöki palástra s a humanitás elveit meg­taposva a terrorista arabok eszmei pártfogó­jának és a logika láncolatát követve, Moszk­va hívének csapott fel. Meglepetés ez itt mifelénk? Egyáltalán nem. Tizenkilenc éve élek New Yorkban, öt éven át a régi liberális újságot, „Az Ember"-t szer­kesztettem s azóta is élénken figyelem a ma­gyar élet minden rezdülését és meg kell állapítanom, hogy a nyilasok éppen olyan kárhozatos, bomlasztó, uszító, vérreszomjazó propagandát folytatnak, mint annak idején, magyarországi virágzásuk időszakában. Ez a folytonosan falrengető bombasztokban szónok­ló, félművelt és álművelt Béky Zoltán csak egyik felületi tünete a ki nem hült és ki nem halt nyilas összeesküvésnek. Nem, egy­általán nem volt meglepetés, hogy a fenti mo­csok kifröccsent belőle. Ezt vártuk tőle, mi kevés és hűséges demokraták. Tudtuk, hogy ez az ő igazi énje. Eddig félig-meddig takar­ta s voltak jóhiszemű, félrevezetett emberek akik még védték is. De most egy elszánt moz­dulattal letépte magáról az álarcot s szinte hi­valkodva mutatta meg igazi arcát Hogyan terjedt el ennyire a nyilas métely, hogyan burjánzott fel ilyen magasra a tév­­tanok dudvája? A NYUGAT VÉDELMEZŐI? Vissza kell mennünk arra az időre, ami­kor a németországi és ausztriai lágerek ka­puit megnyitották és mindenhová bejutottak a nyilasok, Kanadától Belgiumig, Angliától Argentínáig, Amerikától Ausztráliáig. Minden­hol megjelent a „talajgyökeres“ csőcselék, a sváberedetű fajmagyarok rohamcsapata. Nem tétováztak, azonnal munkához láttak. Az egy­két évi németországi és ausztriai falmelletti lapulás után, miután örvendezve konstatál­ták, hogy a nyugati országok nem foglalkoz­nak a bűnös előéletük feltárásával, előálltak a világtörténelem legnagyobb hazugságával. Hirdetni kezdték, hogy ők voltak a kommu­nizmus elleni harc legelszántabb bajnokai, akik az utolsó percig és vérük utolsó csepp­­jéig védték a Nyugatot a kommunisták, vagy ahogy a propaganda-szólamaikban fogalmaz­ták: az „ázsiai hordák“ ellen. A hideghábo­rú akkor kezdődött a Nyugat és Kelet között 8 a politikailag és történelmileg sokszor tá­jékozatlan nyugatiak fülének kellemesen hang­zott ez a kolosszális történelembamisitás. Dehogy voltak ők a Nyugat védelmezői: Hitler legutolsó cselédjei voltak, akik a ro­mánokon is tultettek s az utolsó pillanatig szolgálták a náci fenevadakat. Az csak a földrajzi helyzetből adódott, hogy a nyilas hadsereg az oroszok ellen harcolt, de ha tör­ténetesen angol, vagy amerikai hadsereggel álltak volna szemben, Hitler csatlósaiként azok ellen csatáztak volna. Avagy vegyük for­dítva a tételt: ha a Ribbentrop-Molotov szer­ződés életben marad és Hitler együttharcolt volna az oroszokkal az angolszászok és a franciák ellen, a magyar nyilasok ott sora­koztak volna fel a szovjet csapatok oldalán az imádott Hitler szolgálatában. Befolyásos állásokat kaptak a nyugati or­szágokban. Magyar ügyekben Eckhardt Ti­bor, az Ébredő Magyarok alapítója és volt vezetője lett a legfőbb tanácsadó s megin­dult a nyaktilozás mindenki ellen, akinek „bű­nös“ demokrata múltja volt, azaz szemben­­állt a náci és nyilas förtelemmel. Tisztessé­ges szakemberek, írók, újságírók, politikusok röpültek ki a Szabad Európa Bizottság ma­gyar állásaiból Eckhardt egyetlen intésére, azaz besugására. „Kommunista“ — ez volt a vád, enyhébb esetben csak „titoista, de ez is elég volt ahhoz, hogy a Szabad Európa Bizottság amerikai gazdái, egyfelől saját tá­jékozatlanságuk szorításában vergődve, más­felől Eckhardtnak és cabinet noir-jának, en­nek a feljelentéseket szakmánybán gyártó, gáládul rágalmazó klikknek információira hallgatva, egyszerűen kipenderitették az ál­lásából a néhány demokrata múltú és felfo­gású alkalmazottat. ECKHARDT, A SKALPVADASZ Kovács Imrét, a kitűnő, Írót és demokrata politikust, a Parasztpárt volt főtitkárát, aki a Horthy-rendszerben bprtönben ült a „Néma forradalom" cimfl könyvéért — ötperces ki­hallgatás után, fosztották meg állásától. Fel­sorolhatnám a neveket, akiknek menniük kel­lett, mert demokraták voltaik s céltáblá é vál­tak Eckhardt skalpvadászati akcióinak. De hosszúra nyúlna a beszámolóm; majd talán szintén egy más alkalommal beszélünk erről s a magam ügyéről is, amelynél hajmeresz­tőbb fejezet alig van a magyar emigráció történetében. (Kovács Imrét később visszavet­ték, de ez nem sokat változtat a leányzó fek­vésén.) A baj valójában nem ott volt, hogy Ame­rika kegyesen beengedte a nyilasokat, hanem ott, hogy a nyilasok pártfogókat szereztek maguknak s ezek segítségével politikai és tár­sadalmi támaszpontokat építettek ki. Ma ott tartunk, hogy régi amerikai-magyar egyle­tek és egyházak, valamikor a demokrácia erős fellegvárai, sorra a kezükbe kerültek. Eckhardt politikailag, mások társadalmilag szalonképessé avatták a volt Hitler-imádókat és Szálasi-lakájokat, sőt annyira terjedt a be­folyásuk, hogy amikor a tömeggyilkossággal vádolt Ágh László embertelen üzelmeit az T-‘ talam szerkesztett „Az Ember“ és annak ha­sábjain Anti Ödön volt országgyűlési képvi­selő, a megingathatatlan demokrata harcos, leleplezte, az amerikai emigrációs hatóságok a megindult ügyet, Eckhardt Tibor mentőval­lomása után ad acta tették. Eljött az az idő, amikor kikeresztelkedett zsidók anyagilag is támogatták a volt és je­lenleg is nyilasokat; felülkerekedett valami­féle ostoba ájtatosság, amely azzal az önmeg­alázó mondattal jelentkezett, hogy el kell fe­lejteni, meg kell bocsájtani mindazt, ami tör­tént s nosza öleljük keblünkre azokat, akik tettel, szóval, vagy hallgatással cinkosai vol­tak a világtörténelem legnagyobb törteimé­nek. A családtagok a gázkamrákban és kre­matóriumokban nemcsak füstté és hamuvá, de vádló emlékké váltak, a történelem hal­maradtak anyagi, erkölcsi és politikai támo­gatást adnak azoknak, akik elősegítették az apák, anyák és testvérek szörnyű legyilkol!­­sát. Szabad-e ölhetett kezekkel nézni mindazt ami történik? Nem, nem és százszor is nem! Terheli-e felelősség azokat, akiknek pozíció* juknál, beosztásuknál, őrállásra kijelölt hely­zetüknél fogva irányt kell mntatniok a véde­kezésre és ha kell; ellentámadásra? Igen, igen és százszor is igen! Ki keli-e refceazteni a tisztességes emberek társadalmából az uj vér­re szomjazőkat, akiknek nem volt elég a hat­millió mártír, Béky Zoltánt és a vele egy­­huron pendülőket? Ki, ki, ki velük! Aki tisz­tességes, aki még hisz az emberi eszmények­ben, legyen zsidó vagy nem-zsidó, nem cső­­resznyézhet egytálból azokkal, akinek há­rom ártatlan zsidó gyermek legyilkolá«a — erénynek számit, akik reszketve várják torz vágyálmaikban az arabok győzelmét és to4- el pusztulását El kell választani az ocsut a tiszta buzi­tól. El keli kezdeni a szelektálást s ehhez a munkához sürgetve hívom kissé szétszóró­dott erőinket, a Magyar Bizottság zászlóbon­tásra kötelezett vezetőit. Varga Bélát, Nagy Ferencet, Kovács Imrét, Barankovics Istvánt, a Magyar &idók Világszövetségének és álta­lában a newyorkl magyar zsidóságnak aktív vagy félaktiv reprezentánsait, a szérteforgá­­csolódó demokratikus front hangadásra hiva­tott tényezőit, Király Béla tábornokot, Kiss Sándort, Kővágó Józsefet, az Írókat, művésze­ket, egyetemi talárokat, a szellem és tudás embereit: építsük a gátat a gonoszság ellen, fogjunk össze és teremtsük meg azt a demok­ratikus egységet, amelyben sem a bűnösök­nek, sem cinkosaiknak nincs helyük. ÚJ REMÉNYEK, ÚJ GONDOK Mostani és ezután következő számainkat különös és kedves ajándékként adjuk át olvasóinknak, barátainknak, hirdetőinknek. A MENORA eheti száma 12 oldalon jelenik meg, és ezt a magas oldalszámot a jövőben is tartani akarjuk, sőt valószínűleg növel­ni tudjuk. De nemcsak terjedelemben következett be nagy fejlő­dés, hanem értékes, új munkatársakat is szereztünk Izráelböl és a világ minden tájáról, úgy, hogy Olvasóink, akik eddig is sze­rették és értékelték lapunkat, a jövőben még nagyobb élvezettel forgathatják majd hétről hétre a friss, értékes, mindenre kiter­jedő tájékozottságú ujságpéldányokat. Nem alacsony igényekkel vágunk neki ennek az új fejlődési szakasznak. Elhatározott cé­lunk, íiogy az északamerikai kontinens kiemelkedően legnívósabb magyarnyelvű orgánumát juttassuk el minden héten az érdeklő­dőknek. Hogy ez a törekvésünk sikerrel jár-e, nem csupán rajtunk mú­lik. MI megtettük a maximumot, ami erőnkből telt, most már ba­rátainktól Is függ, képesek leszünk-e folyamatosan teljesíteni vál­lalásunkat. Emigrációban egy Idegen nyelvű lapot fenntartani min­denképpen nagy feladat, komoly anyagi terheket ró a kiadóhivatal­ra és szerkesztőségre, és semmiféle jóindulat, szorgalom, tehet­ség nem elég, ha a lap olvasó— és hirdető közönsége nem áll a vállalkozás mellett. Anyagiakról van szó, kedves olvasó, nem Is tagadjuk. Ha öröm­mel forgatják a megnövekedett oldalszámú lapot és szeretnék, hogy ez a jövőben is ugyanígy maradjon fenn, akkor az eddiginél lényegesen fokozottabb mértékben kell támogatniok a Menorát. Nem panaszképpen írjuk le mindezeket, hiszen kétségtelenül — az, hogy idáig egyáltalán eljutottunk—bizonyítéka a sikernek, megbecsülésnek. És most még többet kell kémünk, mert szám­talan esetben találkoztunk egyes olvasónknál olyan értetlenség­gel, ami ha a jövőben Is fennállna, veszélyeztetné lapunkat. Egy újság az előfizetőiből él. Hálásak vagyunk az olvasóknak, akik pontosan és rendszeresen beküldik az előfizetési díjat, és köszönetét mondunk azoknak, akik ha késve is, de eleget tesz­nek az előfizetési felszólításnak. Beszélnünk kell azonban né­hány anomáliáról. Egyre gyakrabban kapunk olyan lemondásokat; amikben arra hivatkoznak, hogy nincs szükségük a jövőben a lapra, mert azt úgyis megkapják a szomszédtól. A népszerűségnek tulajdonkép­pen örülnünk kellene, mégsem tehetjük. Milliós példányszámú lapoknál talán nem számit egy-egy előfizető kiesése, nálunk igen. Minden lemondó előfizető külön fáj, minden szomszéd, aki rendszeresen átadja a lapot, nemcsak kárt okoz nekünk, hanem fennmaradásunkat veszélyezteti. Szeretnénk, ha barátaink meg­értenék, hogy az évi 12 dollár nekik esetleg elhanyagolható ösz­­szeg, de semmiesetre sem fájdalmasan magas, a MENORA- nak viszont élet és halál kérdése. Hadd kérjük meg barátainkat. Torontóban, New Yorkban, Montreálban és máshol, adják a ME­NORA jóhírét szájról szájra, de ne adják a lapot kézről kézre, inkább álljanak be önkéntes munkatársaink sorába és toboroz­zanak további előfizetőket. Ha minden olvasónk csak egyetlen új előfizetőt szerez, úgy a lap sikere, színvonala és megnövelt terjedelemben való fennmaradása máris biztosítva van. Nem sértődhetnek meg azok sem, akiktől több évi ingyenes küldés után előfizetést kérünk a mostani évre. Gondoljanak ar­ra, hogy a múltban honoráltuk egyesek nehéz anyagi helyzetét — ezt bizonyos esetekben most is megtesszük —, de hála Isten­nek egyre kevesebben szorulnak rá Ingyenes lapra. Inkább az újságnak van szüksége a támogatásra, és erre nem a sértődés a megfelelő válasz, hanem az elhatározás, ” eddig a Menóra volt az én segítségemre, most én teszem meg a magamét". Nos, kedves olvasó, akarsz-e bennünket támogatni, akarod-e, hogy a lap fennmaradjon és fejlődjön? Küldjed be előfizetésedet, szerezz új előfizetőt, s meg fogod látni hétről hétre, hogy ér­demes. Külön szólunk hirdetőínkhöz is. Tudjuk, hogy a gazdasági pan­gás amerikaszerte okoz nehézségeket az üzletvitelben. Ez azon­ban nem lehet ok a hirdetések lemondására. Nem lehet ok azért, mert általános és bebizonyosodott szabály, hogy a hirdetés min­dig kifizetődik, s a MENÖRA hirdetési eredményei közismer­ten elsörendflek. De még ha nem így lenne, akkor is elvárhat­juk majdnem minden magyar zsidó cégtől, hogy rendszeres hir­detéssel támogassa lapunkat. Próbaképpen jónéhány helyen el­beszélgettünk és megkérdeztük, van-e szükség a magyar nyelvű zsidó újságra. Egyetlen tagadó választ sem kaptunk. Ha pedig ez így van, miért tartja néhány ember mégis oly nagy áldozatnak a hirdetések fenntartását? Gondolják meg, mennyivel nagyobb összegeket költenek el igen sokszor sokkal kevésbé fontos dol­gokra, netán szükségtelen luxusra. Az északamerikai kontinensen se szeri, se száma a magyar újságoknak, és közöttük több tucat szélsőjobboldali, nyilas la­pot terjesztenek ellenségeink. Hogyan lehetséges ez ? Igen egy­szerű; az olvasóközönségük, hirdetőik, elvbarátaik hajlandók áldozatokra. Éppen mi, a zsidóság, akiknek összetartásáról le­gendákat mesélnek, mi ne lennénk erre képesek? Soroljuk fel azokat a jobboldali újságokat, amelyek fenntartására évenként sokszázezer dolláros adományok jönnek össze? Minek? Ml nem adományokat kérünk, mi nem gazdag nyomdavállalatot akarunk felállítani Németországban, mi csupán a tisztességes, kemény munkánkért, a magyar zsidó újság fenntartásáért kérjük az el- * lenértéket hirdetésben és előfizetésben. Ugy-e, mindannyian Montreáltól Los Angelesig, Torontótól New Yorkon keresztül Floridáig segíteni fognak nekünk.

Next

/
Thumbnails
Contents