Mátészalkai Ujság, 1914 (1. évfolyam, 1-30. szám)
1914-02-20 / 8. szám
1614. február 20. Egy kis szelíd polémia. Múlt heti számunk »Tollhegygyei« rovatában megjelent cikkemre az alábbi levelet kaptam: Kedves Szikra! Köszönöm, hogy megadta a módot bele- kontárkodni a maga írásaiba. Elhiheti, hogy én is »tollhegygyei« irok mindig. Mindössze a kettőnk tollhegye közt ez a különbség, hogy az én toliam jóval tompább. Körülbelül úgy viszonylik egymáshoz a kettőnk Írása, mint a libatoll az aluminium tollhoz. De miután nőktől vár választ, megvédem a nők presztigét és megadom a választ az Ön kérdésére. — Úgy rémlik, hogy ennek a tollhegybe mártott férjnek az aggodalma a maga jövő házaséletének aggodalmát tükrözi vissza. Megértem, hogy női válaszra vágyik. Kiváncsi, hogy védi ki egy nő az ellene táplált kétségeket. Élvezettel olvasom a cikkeit és örömmel látom állandó érdeklődését a nők iránt, mivelhogy három cikke közül két és félnek nő a tárgya. Tehát érdemes velünk foglalkozni ugy-e ? Pont, ennél a pontnál találkozunk, mert őszintén szólva az én érdeklődésem ép ily arányú a férfiak iránt. Véletlen pechem, hogy utamba pipogya emberek is kerülnek, akiket időm nincs kikerülni. Mindketten szellemi és fogalmi oldalát vesszük a dolgoknak. Hiába ábrándozunk az eszményi nőről, illetve »Nietche Übermen- schéről« végre megalkuszunk. Kikerülhető volna ugyan a hozzánk nem hasonló emberekkel való érintkezés, de mire volna jó ez a túlságos óvatosság? ügy tennénk, mint aki egyszer megázott es örökké esernyőt hord magával. Ennek bevezetése után válaszom a következő: Igen egyoldalról méltóztatik fölfogni a nős állapotot. Mintha önt nem is terhelné a neje esetleg bekövetkező hűtlensége? Azt hiszi ön, ha gondoskodott a nő kényelméről, jólétéről (ezt a hárem is nyújtja.) ezzel eleget tett férji kötelességének? Sőt tetszeleg magának a minta férj szerepében. Ezzel szemben követeli, hogy a nő hűséges, becsületes, odaadó hitvese legyen. Nagyon szép volna, de férjuram, ön miért szereti el a más asz- szonyát? A házasságban szükség van a szenzációkra, — különben az egész házas intézmény egyhangú és unalmas. Tudja mi következik azután, ha egy asszony unatkozik otthonában? Kifelé kezd élni s jaj annak a férjnek, ha nem érti meg a bajokat és nem orvosolja idejekorán. Férfi és nő lelki berendezése között van különbség. De abban megegyeznek, hogy ininkettő vágyik emóciókra. Igaz, a nők vigasztalására legyen mondva, köztük is megvan a társas érintkezés, de több esetben inkább untató és fárasztó ez, mint szórakoztató. A sokszor emlegetett családi élet melegének ápolása a nők föladata, de nézzen csak maga körül a világban, hányszor láthatjuk, hogy a nő emez igyekezete mindhiába való. — Ilyenkor kerül rendszerint egy-egy házibarát a házhoz, hogy legyen mégis, aki kárpótolja, mulattassa, szórakoztassa a ház asszonyát. Vannak jellemes férfiak, akik kihasználják a nők egyedülvalóságát. Elvégre miért ne, ha teheti. A társadalmi felfogás csakis a férfit védi. Vagy beszéljünk arról is, mikor a férjek maguk hajtják föl a házi MÁTÉSZALKAI ÚJSÁG barátot. Ami a férj szempontjából a legnagyobb fokú önzés. Mert ez a harmadik felvillanyozója az ő egyhangú családi életének. Elevenséget, pezsgő életkedvet visz kettőjük közé. — Hát nem visz? Kivételek a szellemileg és lelkileg is egymáshoz tartozók, akik különben, ha ezt bírják, az ég legtöbb földi adományával élik végig életüket. Addig, mig a fajfentartás kérdése — pardon : a házasságé, nem azon múlik, hogy szebb, tisztább nemzedéket adjon a jövő kornak, hanem ez a törekvés hozomány, születés, rend, és rangkórságon szenved hajótörést, ne reméljünk jobb állapotokat, nagyobb %-ban boldogságot. Ha férfit és nőt egymáshoz való viszonyában őszinteség vezetné, ami által boldogabb házasságok jöhetnének létre, ami később barátságba, megbecsülésbe menne át, sokkal szilárdabb alapja volna a később bekövetkező hullámzásnak. Ehelyett mit látunk? Férfi és nő egyaránt arra törekszik, hogy jó parthiet csináljon. nem a faj, hanem a maguk önző érdekében teszik meg lépésüket. Társadalmi állás, pozíció, kényelem stb. Szomorú jelensége a lelkiismeretlenségnek, hogy akadnak férfiak, akik magukkal rántanak egy-egy nőt ilyen házasságba, tehát a maga, csakis a saját önző céljával összefüggésben. Akar még valamit tisztelt férjuram ? Ha ön igazi férjanyag, a nő olyan lesz, amilyennek ön formálni akarja: föltéve, ha megértő intelligenciával bir. Pardon : diszting- j váljunk. Paraszti sorban levő embereknél, ami nálunk intelligencia, náluk az erő. Eredmény ugyanaz. Ha a férfit csakis anyagi szempontok vezették házasságánál, kötelessége felesége tulajdonságait kiismerni. Ha az asszony hajlékony, igyekszik őt saját maga egyéniségébe beolvasztani; ha pedig nem megy, ön megy: helyesebben ön teszi ugyanazt, ha azt akarja, hogy béke legyen. Ha teszem föl: tudatlan, ön fogja tanítani, irányítani szellemét. Nemcsak a fizikai jóléttől függ mindkettőjük boldogsága. De függ és elsősorban függ a lélek békéjétől, amit megszerezni egyiknek olyan kötelessége, mint a másiknak, különben ennek hijján mindketten csalódottan várják a holnapi nap felvirradását. Lehetne még arról is sokat beszélni, akik azt képzelték, hogy egy életre való szerelemmel szeretik egymást és ennek reményében házasodtak össze, aztán mégis kiábrándultak! — Van bizony ebből a fajtából való is. Még semmit sem tanácsoltam önnek hiába írtam ennyit. Hát — kérem, — azt mondom nincs az a pálya, ahol annyi módja volna a nőnek tehetsége érvényesítésére, mint a házassági pálya. Szenzációkra éhes férjet uj és uj dolgokkal kell tartania nap-nap után. Ha nem teszi meg, unalmasnak fogja találni otthonát. Nem csodálom azért, ha sok tehetséges, eszes nő világosan látja a házasélet viszontagságait és más utón is akarnak érvényesülni. Azért, hát tisztelt férjuram, vizsgáljuk meg előbb önmagunkat is. Megvan-e bennünk a hozzávaló készség, jóravalóság egy nyugodt házassághoz? Legalább is annyival járuljunk hozzá egy házasság föltételeihez, amennyit hozzáfűzünk gondolatban. Ha ezt biztosítva látom, akkor diktálhat nekünk jobb erkölcsöket, addig nem! Legyen jó, juttassa el tanácsomat annak a házas embernek, ki nem tudja, hogyan érezze magát. Üdvözli Sarkady Erzsi. * 3. E témát már nem szándékoztam tovább bolygatni. Elvégre, ha az ember önmagával levelezik, (mit nem árt megjegyezni a gyengébbek kedvéért, kik találgatták, hogy ki is lehet az a levélíró) mondom, ha az ember önmagával levelezik, a válasz igazán felesleges. De a fenti válasz némely jellegzetes állításaira néhány rövid észrevételt kell tennem. Egészben véve van ebben a válaszban logika, csakhogy persze női logika. Valami kedves ötletszerűség, tervszerűtlen szökellés egyik gondolatról a másikra és hiánya az egységes felfogásnak — ez fémjelzése a női gondolkodásnak. És ilyen is kell, hogy legyen : nyílt pártütés a vaskövetkezetesség ellen, élő tiltakozás a gondolat szimetriája ellen és heves lázadása rendszeresség ellen. És ép ezért egyes állításai fülbemászóan tetszetősek. De mit ér néhány kifogástalan tégla, ha az abból konstruált épület laza alapon nyugszik. Már pedig a fenti levél egész eszmemenete ily ingatag alapra van felépítve. Alapgondolata: a nőnek a boldogsághoz való feltétlen joga. Büszke, önérzetes elv, majdnem forradalmi. Jogot a boldogságra — majdnem eszembe jut a francia sansculottek vad diadalkiáltása, amint vérbefojtottak és legázoltak mindent, min az erkölcsi rend addig nyugodott. Jogot a feltétlen boldogságra és egyéniségre — mondja némely nő, még ha ezzel porba omlik és sárba tipródik is a férfi eszményképe, magasztos hite a nő fenköltebb lelkületéről, makulátlan tisztaságáról, melyre a férfi oly szentsé- ges áhítattal tekint fel és melyet vak bizalmában még hitében megcsaiatva is feltalálni vél . . . De ne érzelegjünk és ne merengjünk. Ábrándos lelkű költők szivjóságból és egyéb angyali tulajdonságokból szőtt ábrándképnek álmodták meg a nőt és dicsőítették, mint az önfeláldozásnak, a szenvedő lemondásnak és a vértanúi ártatlanságnak örökkévaló szimbólumát. Némelyik nő azonban nem ártatlan szimbólumnak, de földi valóságnak, nem ábrándozásba ringató költeménynek, hanem húsból és vérből való prózának érzi magát és prózai módon mindenáron boldog akar lenni. Ha lehet, a családi életen belül, ha nem, a világ zavaros forgatagában, annak kevésbbé válogatott és kevésbbé tiszta izgalmaiban. A boldogságra való jog az a sok ráncu köpönyeg, sőt az a hivalkodó palást, melyben némely nőnek minden ballépése, utána minden kétszínűsége és bujkálása kényelmesen meghúzódik. Ez az a szabad menlevél, mely az ily ’ nőnek fékevesztett szenvedélyének minden erkölcsi és társadalmi béklyó alól való felszabadítására ürügyül szolgál. Az élvhajhászó, kalandot kereső nő, a hiszterika, ki betegesen túltengő érzékiségében telhetetlen vágygyal veti magát bele a szerelmi gyönyörök mámorába, — ezek mind szintén csak a boldogságukat keresik. De vájjon minden átlagosan is jobb érzésű nő nem riadna-e vissza attól, hogy a boldogságát a gyönyörök ily forrásaiból merítse? A levélíró pártfogásába veszi a házibarátot, ki a családi életbe melegséget és elevenséget visz bele. Jóhiszeműségében a házibarátot tán amolyan modern Vesztaszüz- nek gondolja, ki ártatlan szórakoztatásaival csak a fölött őrködik, hogy a családi élet tüze valahogy ki ne aludjon. A gyakorlatban azonban a házibarát rendszerint egész más szerepre törekszik s hogy a házibarátság adott esetben mily nemű szórakozások mily határai között maradjon, azt se a levélírótól, de még a férjtől sem fogják megkérdezni. Mert ugy-e bár, vannak megengedett és meg nem engedett szórakozások. A minthogy az ellen senkinek semmi kifogása, ha a kályhájában a
