Mátészalkai Ujság, 1914 (1. évfolyam, 1-30. szám)
1914-02-06 / 6. szám
2. MÁTÉSZALKAI ÚJSÁG 1914. február 6. nak jól, mikor a névnapjuk van. Csak a felét, negyedét juttassuk ezeknek abból az összegből, amit eddig névnapra költöttünk és sok nyomort enyhetünk vele. Váltsuk fel kenyérre a névnapot, osszuk szét a kenyeret. Amit Hátszeg megtehet, bírja azt Mátészalka is! A hátszegi kenyérkékből lehetne talán Mátészalkán is juttatni. Itt is járja a névnapi cécó. Csak meg kellene kezdeni és valakinek a névnapot kenyérre felváltva egy meghatározott helyen tiz koldus gyermeknek adni a kenyeret, megszületne az ingyen konyha. Hátszeg példája kellett, hogy eljuthassunk igy Mátészalkán az ingyen konyha eszméjéhez. Leheteten, hogy Mátészalka közönsége nem tudna any- nyi jótékonyságot gyakorolni, hogy legalább télen, hetenként egyszer tiz-husz szegényt egy karéj kenyérrel boldoggá ne tudna tenni. Ha máskép nem, váltsa meg névnapját. Ha nem tudja hogyan, küldje be adományát szerkesztőségünkbe, közvetítjük a gyűjtést s megtaláljuk a módját — ha lesz már miből — a kenyér kiosztásának is. Nehéz telünk van nagyon, lesz kinek kiosztani a kenyeret. Egy vallásos pásztorjátékot láttam nemrég. Karácsony éjszakáján az éj- féii misére megy az egész család és tejet, kenyeret hagynak az asztalon, hogy meg ne éhezzék a kis Jézus, ha betéved a házba. A kis Jézussal egy éhes koldusgyerek is betéved s Jézus neki adva az asztalon levő kenyeret és tejet, mondja: Ha kérdik otthon, ki adta a tejet, mondd, hogy a kis jézus, ha kérdik, ki adta a kenyérkét, mond, hogy a kis Jézus. Nagyon sok szegény éhező koldusnak fognak kenyeret juttatni a most keletkező ingyen konyhák és ha kérdezik, ki adja a karéj kenyeret, talán sok helyen mondhatják: Hátszeg adta. Mert ezek a hátszegi névnapokból felváltott kenyérkék. _ f _ A munkapárt napja. Sürü rajokban érkeztek a vidéki választók kiküldöttei városunkba ma egy hete, január 30-án, hogy résztvegyenek a mátészalkai kerület munkapártjának alakuló gyűlésén. Zuz- marás, téli hangulat, helyenként csípős napsugár, siető alakok, bundás falusiak, csengős szánok, forgalmas utca, — ezek a kaleidoszkop- szerü képek tették változatossá városkánk hétköznapi csöndjét. A vasúton és szánkókon érkező választópolgárok az »Apolló« Mozgó- szinház tágas és kényelmes ülőhelyeket kínáló, barátságosan befütött óriási helyiségében gyülekeztek. Velük és a helybeli érdeklődőkkel a Mozgó-szinháznak 5—600 embert befogadó nagyterme zsúfolásig megtelt. Ott láttuk a szorongó embertömegten városunk intelligens elemeit, a választó polgárság nagy zömét, a mátészalkai választókerület mind a 27 községe politikailag érett választó polgárainak kiküldötteit. Az alakuló gyűlés megnyitásának meghatározót idejére, pont 11 órakor megjelent a gyűlést összehívó rendezőség, a vármegye : és a megyei munkapárt képviseletében Csaba Adorján szatmármegyei főispán és Domahidy László nyug. főispán a megyei munkapárt agilis elnöke. A nagyterem színpadi részében levő pódium nagy zöldasztalánál az elnöki helyet Tisza Lajos gróf foglalta el. Mellette helyett foglaltak: Csaba Adorján főispán, Domahidy István a vármegyei munkapárt elnöke, Péchy László cs. kir. kamarás, főszolgabíró, Mándy Géza földbirtokos, dr. Kaprinay Endre kir. közjegyző. Kathona Géza áll. polg isk. igazgató, Kincses István ref. lelkész, Almer Béla gyógyszerész és dr. Bartos Mihály ügyvéd. Az előkelőségeket fogadó éljenzés le- csilapultával Tisza Lajos gróf emelkedett ! szólásra és lendületes beszéddel üdvözölte reggel hazatalálok a házamhoz. — No ez derék! — ismételgette a vak harangozó. — Jöjjék hát! Lát? — Mint nappal — felelte a halász lelke. — Mert én világtalanul is úgy tudom a járást a toronyban, mint akinek két szeme van, Ezt a lámpást is csak azért hordozom magammal, hogy az utcán valaki belém ne ütközzék. Mengindultak a harangozó háza felé. A vak Tamás útközben csak mindig beszélt és miközben becsukta a nagy templomajtót, a halász lelke ott imbolygóit arca körül és jól mulatott rajta, hogy a világtalan ember milyen közömbösen beszélget vele. Bementek a harangozóhoz, hol az lámpát gyújtott és székkel kínálta meg vendégét. Aztán egy üveg bort, két poharat hozott elő és a viszonttalálkozás örömére öntögetni kezdett. A halász lelke becsületesen viselte magát. A vak Tamással szemben, az asztal másik végén foglalt helyet és vidáman szőtte a beszélgetést az elmúlt régi jó időkről. Persze a poharat nem érintette. A vak harangozó csak folyton töltögette az italt, koccintott a másik pohárral, ivott rendületlenül. A halász lelke azonban nem ivott, mivelhogy nem is a megjelenteket. Átgondolt és tartalmas beszédét a következőkben közöljük: — Tisztelt Uraim! Mindenekelőtt engedjék meg, hogy kifejezzem köszönetemet megjelenésükért. Köszönöm megyénk szeretett főispánjának, valamint a megyei munkapá t elnökének, a régi nagy idők ez elő emlékének, hogy kérésünkre ide fáradtak és köszönöm épp oly melegen, épp oly szívből jövő- leg, hogy azon tisztelt polgártársaink, akiket felkértünk megjelenésre, olyan szép számban tettek eleget ennek a felhívásnak. Szokatlan dolog nálunk, tisztelt Uraim, hogy egy párt alakuló gyűlést tartson ilyen messze a választásoktól — mert hiszen még legalább egy évnek kell eltelnie a képviselőválasztások kiírásáig. Szokatlan és örvendetes jelenség! Mert szakítást jelent azon hibától, hogy ne mondjam: bűnös elhanyagolástól, melyet eddig az ország nagy részében a választópolgárság a pártok részéről tapasztalhatott. Eddig a legtöbb helyen 5 éven át nem volt semmi tényleges kapocs sem, mely a választópolgárokat együtt tartotta volna, csak a választások előtt izgalmas hetekben törődnek a pártok választóikkal, fájdalom, igen sokszor csak azért, hogy meg nem engedhető módon, vagy képtelenül hazug Ígéretekkel, vagy szemérmetlen megvesztegetéssel, esetleg minda- kettővel vegyesen juttassák győzelemre jelöltjüket. Hogy ez a már több évtizede megszokott állapot mit eredményezett már eddig is és ha tovább is fennáll, mennyire tönkre fogja tenni az országot, azt bővebben kifejteni talán nem ez a megfelelő hely és alkalom. Elég, ha átérezzük ez állapot tarthatatlan voltát és legjobb képességünkkel, teljes erőnkből, teljes szivünkkel igyekszünk megteremteni a választópolgárságnak az eddigi hibák kiküszöbölésével, hogy egy jobb és szebb jövőt remélhetünk. Erre az alapvető mnnkára akarjuk most felhívni polgártársainkat. Hogy mi módon, milyen eszközökkel, azt a gyűlés folyamán fogjuk bővebben kifejteni. Csak kettőre legyen még szabad kérnem Önöket: kitartásra és bizalomra. Kitartásra, hogy a mai kezdeményezésünk ne múljék el, mint a szalmaláng, de kitartson sok évekre, évtizedekre és bizalomra egymást és az ügy iránt, hogy nem hunyunk szemet sem egymás, hibái, sem szándékunk igen-igen nagy nehézEgy ügyes fiú lapunk nyomdájában tanulóul felvétetik. ihatott. Tamásnak beszédje mind akadozóbb és akadozóbb lett, mintha kavics lett volna a szájában. Mikor aztán jöl benyúltak az éjszakába, a vak harangozónak végképpen elfogyott a szava. A bor a fejébe szállott és ólmos álom nehezedett a szemeire. Két könyökét szétvetette az asztalon, borzas nagy fejét reányugtatta és otromba horkolásba kezdett. Ekkor a halász lelke a kulcslyukon kiosont a szabad levegőre. Kétszer-háromszor felröhögött magában és mint egy céltalan sóhaj belekapaszkodott egy röpülő szellőfiuba és oldalt fekve uszott-uszott a Tisza füzesei felé, mint a vizretett zsindely. A falu kakasai elkezdtek kukorékolni, a toronyóra pedig egyet ütött. Molnár Károly. — Hopp meg van! — és egy gondolat cikkázik át rajta. Elmegyek a vén haran- gozóhoz, aki vak. Mégtréfálom. Oldalvást feküdt a levegőben's úszott a falu temploma felé, mint vizen a könnyű zsindely. Mikor odaért, felment a sötét toronyba és meghúzódott a haranglábak között s megvárta, mig a harangozó bevégzi a munkáját. Akkor megszólitotta. — Jó estét, öreg Tamás. A vén vak ember felkapta a fejét és megismerte a hangját. — Maga az, Gábor? — Én. — Hol jár itt maga? Hát nem fűlt a Tiszába ? — Beleestem, de levitt a viz és a szomszéd falu alatt kimásztam és most hazajöttem. Nincs nekem kutyabajom se. Haza akartam menni, de már késő van. Gondoltam, meghálok magánál, mivelhogy hallottam a harangszót, hát utána jöttem a toronyba. — No ez derék — mondta a vak Tamás. Itt már azt beszélték, hogy megették a halak. Hogy elnyelte valami nagy harcsa, akire mindig vadászott. Hát nem halt meg? — Amint hallja, élek. De menjünk. Majd
