Mátészalkai Ujság, 1914 (1. évfolyam, 1-30. szám)

1914-01-30 / 5. szám

1914. január 30.

3.

Tollhegygyel. j

Egy kis helyi sociologia. Ha ugyan er- j röl írni lehetne.

Nem tudományos módszerekkel és mii- j szerekkel, következtetésekkel, megállapitá- j sokkal és hasonló pretenziókkal. Csak egy j erőtlen kísérlet egy könnyedén odavetett \ szénvázlattal — vagy ha tán a fehér szin j jobban tetszik, egy krétarajzzal — a hely- j beli élet oly sajátságos vonásait és jelen- j ségeit bemutatni, amelyeket hétköznapi j dolgaink közepette nem veszünk észre, mert nem figyeljük meg, de amelyeknek szemünk elé állításakor — mint egy régi ismerősünkre — felocsúdva és meglepődve reájuk ösmerünk. Amelyekre önkéntelenül felkiáltunk: »ez hamisítatlanul mátészalkai.« De igy is meglehetősen hálátlan és koc- ; kázatos vállalkozás. Mert nemcsak a mások j elfogultságával kell megküzdenünk — ' amelyen tulteszszük magunkat — hanem i a tulajdon magunk elfogultságát is le kell győznünk. Elvégre a madárnak sem közömbös az az ág, melyen fészket rak, tán még a halnak sem az a vizhullám, mely őt tovább viszi, annál kevésbé az embernek a lakhelye, hol lélegzik és gyakran fuldoklik s a hol a sors rendelkezései rajta beteljesednek. Ezt a helyet csak szerethetjük, vagy gyűlölhetjük a szerint, amint a Pár- kák a derű arany szálaival, vagy a fátum fekete fonalával szőttek bele bennünket annak a helynek egymást keresztező érdekektől át — meg átfont társadalmi szövedékébe, — de közömbösek nem lehetünk azzal szemben. És ép ezért amit mondunk, azt csak úgy befelé, magunknak mondjuk és eszünkbe sincs véleményünket akár nyilt, akár titkos szavazásra bocsátani.

Nemrég tanúja voltam annak, mint két ismerősöm helybeli társadalmunk felekezetiosztály- és egyéb ellentétek okozta széttagoltságán panaszkodott. Egy borús téli alkonyaton, a melancholikus homály meghitt csendjében, midőn künn a kopogó eső, mint megannyi dzsin verődött az ablakhoz és a midőn a szomorúan hulló minden esőcsepp mintha lelkünk reményé- nak egy-egy fellobbanó szikráját oltaná e!... Inkább közelebb húzódtam tehát hozzájuk, látni e boldog embereket, kiknek egyéb gondban nem fő a fejük, mint társadalmunk egyenetlenségén. Mely ha eltűnnék, kaszinónk is volna, talán kerámit kövezetünk is, rajta egy Eiffel toronnyal, fölötte egy léghajó állomással. Igaz, ez utóbbiakat ők már nem mondták, ezeket a homályban én csak úgy hozzáálmodtam. Bólogattam nekik, hogy egy kis türelemmel majd csak eljön a teljes egyenlőség ideje, csak várnunk kell, mig elérkezik a próféta látomásaiban megjósolt kor, mely biztosan el fog következni, mert hisz maga a szent- írás is mondja. Midőn az oroszlán a báránynyal együtt füvet fog legelni, a kisded a vipera fejével fog játszadozni és a föld egész kerekségén egy Istent fognak imádni... Addig azonban bele kell ’nyugodnunk abba, hogy az emberek különböző templomokban, különböző vallások szerint — nem imádják az istent; hogy az élet színpadán tiz ember szerepel és e tíznek száz ember tapsol és assistál — akárcsak a Kabaré deszkáin; hogy az emberek nem egy sorban állanak, hanem egymás után bizonyos rangsorban, akárcsak a báli felíil- fizetők névsorában; hogy egyesek jól sza- j bott ruhában feszengenék, mig mások i

ruhacafatokban görnyednek; hogy egy szép ! nő pillantása belénk perzsel, mig egy ke- j vésbbé szépé hidegen hágy s mindabba a j megszámlálhatatlanul sok természeti és társadalmi egyenlőtlenségbe, melyről az emberiség tragédiája összetevődik. Ez alól mi sem lehetünk kivétel és mi sem kívánhatunk magunknak különb társadalmat. Az emberek itt se nem jobbak, se nem rosz- szabbak, mint másutt, csak úgy szapulják egymást hátmögött és dicsérik egymást szembe, mint másutt. A mint nem ragadhatjuk ki magunkat az ország éghajlati és légköri viszonyaiból, úgy nem vonhatjuk ki magunkat annak általános társadalmi atmoszférájából, melyet a felekezeti, gazdasági és faji ellentétek ereje tesz fojtóvá és robbanással fenyegető kitöréseivel félelmetessé.

Mindez persze nem helyi sociologia, mondaná az olvasó, miben tényleg igaza ; is van. De hát mi ilyent a bevezetésben nem is ígértünk feltétlenül. Ámbár a mi helyünk nem nélkülöz egy néhány speciális társadalmi vonást. Hogy például az autochton szálkái bennszülött meglehetős büszke itteni ősi származására, hogy szinte azt látszik mondani — a költő után kissé szabadon — »szálkái magyarnak születni szép és nemes gondolat.« Hogy az idegent, kinek ősi családfája nem itt gyökeredzik, eleinte valami tartózkodó hidegséggel fogadják, figyelő várakozással lesik mozdulatait és elhelyezkedési törekvéseit minden jóindulat nélkül, bár igaz, ellenszenvvel sem. Ez nem gáncs, mert érthető. A párisi nem büszke az ő párisi mivoltára, mert Páris nem a párisiaké, hanem az egész emberiségé, ennek fénye és kultúrája az egész emberiség szellemének fenséges dicsérete. De e kis hely csak a mienk. Aki idekerül, azt mi tanítjuk móresre. Mi ugyan j még nem láttunk ily megtanítod embert, ; de ha jól esik nekünk ezzel dicsekedni, mért ne hinnők ezt el magunkról.

Et nunc venio ad fortissiman rém — mondhatnám klassikusan — a legkényesebb ponthoz most érek, midőn a helybeli női társadalomról kellene egyet és mást . mondanunk. De ezt a kényes témát át- 1 engedjük másnak — ingyen. A lipótvárosi asszonyokról bármit lehet irni, annak erkölcsét kikezdhetjük, tetszés szerint szabdalhatjuk és lyuggaszthatjuk, mert ahol a kritika néhány ezer embert érint, ott már nem érint senkit. Ott a személyek személytelen fogalommá válnak, tetteik és szokásaik általános jelenségekké finomulnak, melyeket illető megjegyzések személyi vonatkozással már nem is bírhatnak. Itt azonban minden — még a legártatlanabb megjegyzés is legfeljebb húsz nőt érinthet, kik közül tiz azt ma- ; gára veszi és ezek közül hatnak igaza is j lesz. Ezt a témát tehát nem feszegetjük, hanem várunk, mig ezt valaki édes-bájos dallamokban megénekli. A szürke próza úgy sem volna méltó ehhez. A szürke prózának ilyenkor hallgatni tanácsos. És ki mondhatná, hogy a hallgatás nem a leg- bölcsebb helyi sociologia?

*

Ad vocem hallgatás, — a közmondás szerint: a hallgatás aranyat ér. Azt hisszük, hogy ha az összes közmondások, melyekbe a közhit szerint az emberiség évezredes tapasztalatai vannak egy-egy velős mondásba öntve, — kivesznének az emberiség tudatából, müveltségkészlete nem sokat veszítene ezzel. Legnagyobb részük amúgy is csak a naivul bizakodó önámitás vértele n önvigasztaiódásai, megkövesedett előMÁTÉSZALKAI ÚJSÁG

___

ítélet

eknek és balhiedelemnek elavult maradványai; anachronismusok, melyek a modern fejlődés szellemétől mindegyre távolodván, semmi gyakorlati jelentőséggel nem bírnak. Mégis e szürke közmondás, hogy a hallgatás aranyat ér, oly örökbecsű aranyigazság, melynek a mai kor elfinomodott kultúrájú, differenciáltabb ízlésű, sima és udvarias modorú, komplikáltabb és azért kevésbé őszinte lelkületű emberei előtt hova-tovább mind nagyobb szerepe és fontossága van, mivel annak tapasztalati helyessége az élet számtalan vonatkozásaiban önmagától feltárul. Nem a semmitmondó kényszerű hallgatásra gondolunk, hanem a szándékos, öntudatos hallgatásra, melyet bármi okból magur ra kényszerítünk. Különösen azért, hogy környezetünktől ne látszassunk különálló, kivételes és attól elütő lényeknek, hanem annak gondolkodásávál, felfogásával, sőt hibáival is teljesen egybe forrottnak, A melylyel felveszszük magunkra a mimikri természetét, mely állat tudvalevőleg az őt környező külvilág különböző színeit ölti magára, hogy ezzel üldöző ellenségei előtt észrevétlen maradjon. És ha a hatalmas hadseregek nem átallották e szerén- árkától a környezeti színváltozás praktikus hasznát eltanulni, uralkodó divattá tévén öltözködési rendjükben a csukaszint, mint olyat, mely a távoli légkör ködlő színével leginkább egybeolvad, — úgy ne restelje senki gondolkodásába egy kis szellemi — csukaszinüséget, szürkeséget belevinni. A feltűnés, a környezetből való kiválás az egyéniesség állandó céltáblája a kritikának, sőt az irigy roszakaratnak. A másokon felül való emelkedés vágya felkelti a tömegben a visszahatást, az ellenállást, mely a küzdő élet akadályversenyében a merész szárnyalásnak, a gyorsabb íitemü lendületnek lefelé huzó nehezéke és kolonca. Ha egy tolongásban a tömeg között azzal hasonlóan viselkedünk, a tömeggel együtt minden baj és fáradság nélkül mi is előbbre jutunk, mig ha előretörtető öklelődzéssel próbálnánk a rendet felbontva és abból kiválva célunkhoz érni, a megmozdult tömeg, mint egy ember ellenállását nekünk szegné, még hátrább vetne, ha el nem taposna. Lám az életben is sok ember a szürkeségének köszöni karrierjét, mert kellő időben — hallgalni tudott. Mert ép a legbonyolultabb helyzetek kibogozására a legalkalmasabbak az oly egyénietlen egyéniségek, kikben nem domborodik ki valamely határozott irány és elvszerüség, hanem simulékonyságukkal minden irányhoz egyformán közel és távol állanak. Kerüljük a jellegzetességet, ha másként nem, hát a saját énünk hallgatag eltitkolásával. Ülni egy asztalnál és hallgatni, mint kicsi emberek nagyokat kurjongatnak, mint a megelégedett naivitás a reflex gondolkodás taposó malmában folyton önönmagát megismétli s mind erre fél szemmel hallgatva figyelni, fél szemmel pedig önmagunkba tekinteni, a közben fel-feltörő ellenmondó akaratunkat pedig egy elhárító könnyed gesztussal elcsendesiteni; az emberekkel simulékony kiméletességgel bánni s őket magunkban lenézni, — oly művészet, mely lehetővé teszi, hogy az érvényesülés magasra feszitett köteléről zsong- lőrősködő ide-oda hajlongással, egyensúlyunknak minden irányban való megtartásával a változó szelek és áramlatok bennünket le ne sodorjanak ....

A ki a kötéltáncz e művészetét megta-