Mátészalkai Ujság, 1914 (1. évfolyam, 1-30. szám)
1914-05-08 / 18. szám
Mátészalka, 1914. május 8. 18. szám. I. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN PÉNTEKEN. A MÁTÉSZALKAI JÁRÁS JEGYZŐI EGYLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Főszerkesztő: Dr. STEIN ZSIGMOND. Felelős szerkesztő: Dr. BARTOS MIHÁLY. Szerkesztőség: a felelős szerkesztőnél. Kiadóhivatal: Fülep Lajos könyvnyomdája. Hirdetési dijak előre fizetendők. Nincsen vizünk! A tavasszal beköszöntő nagy szárazság, a nyár közelgése, valamint a múlt heti tüzek égetően aktuális kérdéssé teszik községünk nagy vízhiányát. Két irányban is érezzük ennek a hiánynak a súlyát. Elsősorban nincs ivóvizünk. Bizonyos irigységgel nézhetünk a szomszédos Kocsord, Nyircsaholy, Nagy- ecsed községek felé, hol bővizű kutak maguktól ontják szüntelenül a jó ivóvizet. Kocsord két kilométernyire van tőlünk, tehát csak oly távolságban, mely lehetetlenné teszi, hogy ugyanazon földréteg meg nem lenne található alattunk is. Természetesen csak kellő szakértelemmel, mert hiábavaló pénzpocséko- lás lenne találomra bárhol furatni, vagy pedig ahhoz a módszerhez kell fordulnunk, melyet az utóbbi időben több nagyobb város is megpróbált, nevezetesen vizkeresőkkel jelöltessük meg a fúrás helyét. Több vizinségben szenvedő város hívta meg már Tükörynét, hogy csodálatos érzékével jelölje meg a viz helyét, bennünket sem fog kinevetni senki sem, ha hozzáfordulunk és lehozatjuk községünkbe. Mindenesetre kevesebbe kerülne, mint a próbafúrás. Végeredményül okvetlen lesz vizünk, mert ha nem volna, nem maradna más hátra, mint nagyobb anyagi áldozattal Kocsordról vezetni ide a jó vizet. Mindez szükséges azért, mert községünkben jóformán csak egyetlen jó- vizü kút van. A gyártelepen. Csaknem minden család inTfén hordaíja a vizet és ezt issza, vagy legalább is gondolja, hogy issza, ha ugyanis cselédje meg nem gondolja útközben s meg nem elégszik más vízzel. Tapasztaltunk már olyan esetet is, hogy a teher miatt, meg nehogy felismerjék a teljesen más vizet, csak félig töltötték meg a távolabb eső gyártelepen a kupát s azután más vizet töltöttek hozzá. Már most igya I mindenki olyan jó iziien a vizet, mint ahogy megbízik cselédjében. Köztudomású dolog, hogy nyáron a legtöbb és legveszedelmesebb betegség terjesztője a rossz ivóvíz. Szerencse, hogy mindeddig nem történt nagyobb baj nálunk s nem volt emiatt községünkben nagyobb járvány, mert | akkor mér késő volna orvosaink figyelmeztetése, hogy jó ivóvizről kell gondoskodni. Másodsorban nagyon kevés vizünk van. A legutóbbi tűz alkalmával — amikor a bódék égtek — tapasztaltuk, hogy milyen veszedelem származna abból, ha olyan időben támadna például tűz, mint a múlt héten, amikor állandó nagy szél volt. Az említett bódék égésénél tiz perc alatt elfogyott az ottlévő kút vize, pedig az nem tartozik a gyenge kutak közé. Nyáron amúgy is kevés az ásott kút vize s nincsen Mátészalkán olyan kút, mely és nem törnek ránk. Kiszabadítom a sötél falak közül, ahol vergődik és fázik, mint egy verembe esett madár. Ne hozza el az ékszereit sem, hogy időt nyerjünk a futásban. Így viszem el, egy szál kendőben. Csak egy krizanténumot tűzzön ki a hajára, nagy színes, kevély virágot, hogy ne legyen mégsem egészen olyan, mint egy Hamupipőke. * Nézze, hogy sir a szél s hogy fütyül a vonat! A füstje idáig leng a komor fák fölé — ne habozzon! Most nincs idő a merengésre. Falura viszem. Messzire, ahová még a madár sem jár, csak a darvak tévednek el arra néha s a viz fölött kevélyen keringenek a vadludak. Egy házikóban rejtem el, fehérre van festve egészen. Ott lakik az én százesztendős nagyanyám. Az istállóban vörös tehén kérődzik, az udvaron aranyszőrü komondorok kergetődznek, mint a dajkamesékben ! Milyen szép lesz! Ott fog élni száz éves leander-bokrok között, tündéri magányosságban, amig nem lesz majd okunk félni az emberektől s büszkén kiálthatjuk ki szivünk titkát a szélnek, ami csak a mi titkunk, egyedül a miénk! Ne reszkessen! Ne féljen tőlem. Fekete bogását. Jöjjön! Olyan földre megyünk, ahol újra átélhetjük az első paradicsomot. Ott nincs fehérkendős angol kisäÄfcny, aki forró, lázas szavainkat ellesse és az ön álmatlanul elsírt éjszakáiról naplót vezessen. Nem lesz senki, aki a szemére vesse, amit a gyóntatószék előtt vallott be sirva. Fussunk! Nézze, világit a hold, ez a nagy fehérképii kerítő s ön nem értené meg ennek az éjszakának az igézetét? Reszket a hangom, meg van bénulva a nyelvem s nem jutnak eszembe szavak, amiket el akartam mondani önnek. A többi lovagja igen — ha ennyire vérezne a szivük, mint az enyém — bizonyára sokkal ügyesebbek lennének nálam. Mert ők szőkék és finomak és bizonyára kedvesebb bókokat súgnának a fülébe ebben a percben, amely a legnagyszerűbb pillanata mindkettőnk életének. Dé lássa, én délen nőttem fel, fekete földön, ahol magasabbra nő a napraforgó, mint másutt s ahol a férfiak késsel harcolnak a szeretőikért, mert nem tudnak mást, mint tőrrel csókolni vagy tői- rel szúrni. Észak fiai, igen, a széptevéshez jobban értenek, de igazán szeretni és meghalni egy bolondos szó miatt, csak mi, a sötét dél szomorú gyermekei tudunk igazán! Meneküljünk, amig nem veszik észre A Tűz és a Jég. — Elvinném innen, messze délre, a hazámba — ahol nádfödeles viskók feketéinek a vadvirágos Tisza partján. Elölről kez- denök a szerelem iskoláját, egészen elölről. Ön minden vasárnap misét hallgatna, nagy, áttört ráckendő borulna a fejére, fekete vagy sötétkék, ahogy a messze dél lányai viselik. Gyönyörű hajdiszén azért nem kellene változtatnia, csak elől, hogy valamivel lányosabb legyen s még kevélyebben fogja körül egész szűzies szőkesége. Mint egy tündéri kalászkoszoru! Jöjjön! Fussunk innen a komor házóriások világából, ahol égbe nyúló kémények merednek a vigasztalan éjszakába, mint az elátkozott varázslók. Jöjjön! ügy viszem magammal, mint az elvarázsolt királykisasszonyt a pásztorfiu. Fogja meg a kezem. Ne reszkessen! Virágos országúton viszem, az árokpartokon kakukfü nő s a temetők szélén kábitóan illatozik a rozmaring. Szőke haját lehajtaná a fejemre s nem néznénk hátra, nehogy megejtsenek a műit idők kisértései. Lábunk nyomát befújná a szél, eltemetné a reggeli harmat s szökésünk alatt nem hallanék más zenét, mint az ön parányi szivecskéjének do-
