Mátészalkai Ujság, 1914 (1. évfolyam, 1-30. szám)
1914-03-13 / 11. szám
Mátészalka, 1914. március 13. 11. szám. I. évfolyam TÁRSADALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN PÉNTEKEN. A MÁTÉSZALKAI JÁRÁS JEGYZŐI EGYLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. ELŐFIZETÉSI AR: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Főszerkesztő: Dr. STEIN ZSIGMOND. Felelős szerkesztő: Dr. BARTOS MIHÁLY. Szerkesztőség: a felelős szerkesztőnél. Kiadóhivatal: Fülep Lajos könyvnyomdája. Hirdetési dijak előre fizetendők. Március tizenötödikén. Irta: Molnár Károly. Sokszor milyen szép az ősz. Ezerféle zöld szinben bujállik az erdő s a tarlók felett az őszi virágok hullámos szőnyege csalókán reng. Sötét-kék ég alatt a párátlan űrben lassan úszik az ökörnyál. És mégis. A hervadás szele mindenütt. A pázsit sárgul s aludni készül, a fák sietnek lehullatni ékes tarkazöld lombkoronájukat, ősz van. Ez az ősz. A földből semmi uj nem nő. Még a legparányibb fű sem. Még ha harapófogóval húznám is. Azt mondja: Hiába erőlködöl. Az ősz nem az én időm. És sokszor milyen csúnya a tavaszunk. Esik. És megint esik. Komor fellegek gomolyognak az égen. Idelenn meg térdig járunk a sárban. Fázunk. És mikor eljön a március, mégis megmozdul a föld kebele. Minden fűszál szikbe pattan. Nyüzsög az élet a föld alatt és a föld felett. Virágzik az orgonafa s kidugja fejét a kikerics. Néha lefagy. De azért kidugja. Azt mondja: Én most kinövök a földből, ha kalapáccsal vertek is vissza. Lehet, hogy lefagyok. De ez már nem az én hibám. Ha eljön a március, én nem bírok a j föld alatt maradni. És virágba borul a határ. Virít még a kökény is. Még a nyomorult csalán is. Még a buta szamártövis is. És ezalól az élettörvény alól nem veszi ki magát az ember sem. Mikor ledobja magáról a télikabátot, nekifeszülnek tüdejének szárnyai s szivére hajtják a vért. Meg a halántékaiba. És azt mondja: Ez a tavasz. És tolószékén a márciusi napfényre viteti magát a heptikás ember is. Kell hát valaminek lenni a márciusban. Valami jó bacillusnak. Vagy talán több oxigénnek. Ami élni késztet, előrehajt, növeszt és sírköveket emel. Természetről, emberről, nemzetekről egyaránt. De mig a természetet, az embert minden esztendőben átalakítja a március jötte, addig a nemzeteknek csak egyszer van talán egy életükben márciusuk. Egyszer volt nekünk is márciusunk. És jöttét üstökön ragadta a magyar. Emberesen. Nem mondták egymásnak, hogy: ez a mi tavaszunk! Nem beszéltek össze. És mégis egyszerre és egyöntetűen cselekedtek. Minthogy a viIdibus Martiis. Hej, mikor e napon Petőfiék szóltak: Az élők halálra — életre a holtak Felkeltek és büszkén mentek „talpra állni“, A szent szabadságért csatasikra szállni! Mentek önfeledten, hegyvölgyön keresztül, A pór az ekétől, a pap a kereszttül. Március tizenöt: tavasz fogamzása, Szunnyadó rügyeknek lombba borulása, Csiílagtalan éjnek reggelbe szökése, Magyar szabadságnak piros ébredése, Azóta is mi volt tavaszi kelőben A te érkezésed minden esztendőben! Virágosán vártunk kokárdás sereggel, Ünneplő ruhánkba öltözködtünk reggel, Zászlót lobogtatott az arasznyi ház is, A tüzünk is több volt — s kevesebb a frázis. Vivátoztunk s mire eljött naplementje: Azt hittük, mi vagyunk Kossuth regimentje. Azóta hej, de sok mindent elfeledtünk! Sok feleslegessel be okosak lettünk! S mig a sok vesztések alatt szivünk vérzik: Nemmaradt más mára, mint egy-két vezércikk. Jövőre még ez se — nem marad semmise, Csak a templomokban egy ünnepi mise . . . Molnár Károly.