Mátészalkai Ujság, 1914 (1. évfolyam, 1-30. szám)
1914-07-03 / 27. szám
Mátészalka, 1914. Julius 3. 27. szám. I. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN PÉNTEKEN. A MÁTÉSZALKAI JÁRÁS JEGYZŐI EGYLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 8 korona. Fé évre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Főszerkesztő: Dr. STEIN ZSIGMOND. Felelős szerkesztő: Dr. BARTOS MIHÁLY. Szerkesztőség: a felelős szerkesztőnél. Kiadóhivatal: Fülep Lajos könyvnyomdája. Hirdetési dijak előre fizetendők. ? ' \ $Ü?i. A nemzet halottja. A magyarság hagyományosan dinasztikus nemzet. Ki tudná megmondani, miben kellene keresnünk ennek a magyarázatát! Talán abban, az őshazából hozott lovagiasságban, melynél fogva lefelé ellentmondást nem tűrő, felfelé pedig az alázatosságig engedelmes volt a magyar mindenkor. Vagypedig abban a nagy nemzeti átokban, hogy az egyenlően erős egyedek nem fértek össze soha békességben és fátumszerüleg egy mindfelett uralkodó suverénnek kellett a civakodó egyedek felé kerekednie, kit fejedelmük gyanánt mindnyájan elismertek. Ne keressük most forrásait a magyarság dinasztikus érzelmeinek. Hisz a lojalitást itt szívtuk magunkba az édes hazai levegővel. Királyunkért mindent áldoztunk mindenkor és ha voltak is elégedetlen Petufok, ezek mind meghunyászkodtak, mikor Bánk-bán a király nevét említette. A magyar szókincsében is páratlan szerep jut a király eszméjének. A magyar ember, ha egy hatalmas, izmos embert akar jeleinezni, „királyi alakot" emleget, királyi tekintetet, fejedelmi bőkezűséget, királyi gazdagságot mondunk a tüneményes és csodás jelenségek jellemzésére. Ebből látszik, hogy a király személye egy ragyogó fogalom a mi szemünkben, kinek lánya a legszebb, fia a légdélcegebb, háza a legdiszesebb, kincstára a legdusabb, még a magyar népmesében is. Megérthető ebből, hogy pleonazmus a törvény rendelete, mely a király személyét »szent és sérthetetlennek« mondja. Benne van az amúgy is a magyarság szivében, lelkében. Legendába szőjük a királyi asszonyokat, deli históriákat tudunk királyi férfiakról. Nem is lehet fájóbb sebet ütni a magyar ember lelkén, mint hogyha királyát szomoritja meg valami. Királyunkkal örvendünk, királyunkkal sírunk. Ép ily fanatikus glóriával Övezzük a korona mindenkori várományosát is. A nép között még most is jobban és többször emlegetik a huszonöt év előtt szerencsétlen véget ért Rudolf trónörököst, mint akármelyik most élő főherceget. Úgy él emléke a nép ajkán, mint Rákóczi, vagy Kossuth Lajos neve. Hasonló kegyeletes szeretettel és reményteljes tisztelettel csüggöttünk Ferencz Ferdinánd trónörökösön is. Az agg király szeretett személye és a deli trónörökös férfias egyénisége messze kimagaslott a lojális magyar nép ragyogó képzeletében az uralkodó család többi tagjai között. Érthető tehát az a katasztrofális döbbenet, amely a szárnyrakelt gonosz hir rémes szertefutásakor mindeneket keserű könnyekre késztetett az egész országban. A szerejavói kettős gyilkosság époly mélységes levertséget és gyászt váltott ki minden magyarnál, mintha — egy katonai iró mondja — mintha egy csatát vesztettünk volna el. A veszteségeknek özöne szakadott e tragédiával reánk. Elvesztettük koronánk várományossát, elvesztettük barátunkat, kit oly könnyű volt megszeretnünk és gyászban látjuk görnyedni agg uralkodónkat, kinek fájdalma akkor is átragadna ránk, ha mi magunk nem is éreznénk a veszteséget. Oh mily gyarló az emberi törvény, hogy csak egyszer tnd lesújtani e nagy tragédija értelmi szerzőjére és végrehajtójára! Mily silány a földi igazságszolgáltatás, amely csak halállal tud büntetni. Hisz az ilyen gyilkos merénylőnek száz halál is csak méhcsipés, mely kicsinyt sem torolja meg átkozott gaztettét. Íme a kultúra, mely humánus akar maradni a gyilkossal is, csődöt mond ez esetben. Azt, ki milliókat borított gyászba, a kultúra és humánizmus nevében modern, száraz szobában tartják, meleg eledellel táplálják, este talán még lámpát is gyújtanak neki. Hát jó, mondják sokan, ennek igy kell történni, mert hiszen kulturnép vagyunk. A gyilkosokkal is éreztetni kell a humanizmust. De hát miért nem éreztetik a gyilkosok, a gaz merénylők is a humánizmust az emberiséggel! Ha ezek a szerajevói gaz cinkosok millió, embernek szivét sebezték meg azzal a bombával és browninggal, akkor a törvény is — a kultúra nevében — miiliószorosan büntesse meg őket. Erre pedig az, hogy egyszerűen felakasztják őket, nagyon illuzóriusan csekély eszköz. A kultúra találjon ki valami olyat, ami milliószoros halált jelent. Mért ha nem, akkor bizony ez a kultúra csődje. mk. . «£8
