Mátészalkai Ujság, 1914 (1. évfolyam, 1-30. szám)
1914-04-10 / 15. szám
2. 1914. április 10. érvelni, pláne jósolni és nagyon alkalmas diskreditálni azt a komolyságot és .felelősségteljes energiát, amely a reform életbeléptetését naptár szerint már előre megállapitotta, törvényben kimondotta és mindent megtett, amit szükségesnek, időszendszerint elkövetkezőnek tartott. A magyar igazságszolgáltatás csődje? Talán tulmerész is és lekicsinylése annak az önfeláldozó munkának, áthatott hivatásszerüségnek, amely, mint egyedüli elismerés jut a joggyakorlati alkalmazóinak, a magyar bíráknak. Avagy féltés, figyelmeztés az elővigyázatra és ama publikus mondás alkalmazása csak, hogy »soha sem volt jó a nagy sietség« — úgy nem a nagy közönséghez kell ezt adresszálni, hanem meggyőzően kifejteni, mit tehetnek, amit bizonyára tennének vagy tesznek is minden igazolt esetben. A »félrevert harangzúgás« ellenében csak a múltra, a tapasztalatra hivatkozhatik az igazságügyi kormány, mikor csak másfélévtized alatt is, oly jelentős reformokat megvalósított a magyar bírák képessége, tudása és fáradhatatlan munkájával. Ezen most sem fog múlni, csak ezért halasztást sürgetni, csődöt alarmirozni ok és alap- nélkül való. Hogy lehetnek más és egyéb tekintetek, amelyek talán épen a 12-ik órában ismételten tudatos, körültekintő megfontolást igényelnek, azt magunk sem tagadjuk, de bizton bizunk benne, hogy nagyon jól tudják »ott fönn«, hogy mit cselekesznek és ez a tudat kell, hogy mindannyiunknál erősebb megbizonyosodás legyen, mint a rémkép, fantom kijelentés a magyar igazságszolgáltatás csődjáről. ■ ■ ■ ■ 1 Hirdetések jutányos áron felvétetnek a j j „Mátészalkai Újság“ kiadóhivatalában, j — Köszönöm uram, úgy megijedtünk. Halász tanár ur zavarodottan fogadta el a feléje nyújtott kezet és úgy találta illendőnek, hogy most a nevét is megmondja. A hölgyek is ir.egrr.ondték neveiket. Anya és leánya volt. Szintén fürdővendégek. A tanár ur kénytelen volt most már csatlakozni és társalogni. A hölgyek Halászt nagyon kellemes társalgónak találhatták, mert megkérték, hogy holnap is jöjjön el. És a tanár ur találkozott velük másnap is és azután mindennap együtt sétáltak a park fái alatt. Sőt már az étterembe is egy asztalhoz kerültek és Halász tanár ur úgy találta, hogy a leányka nagyon kedves, ennivaló teremtés, akiért érdemes egy csuzos fürdő kellemetlenségeitől eltekinteni. Egy heti ismeretség után azonban a tanár ur észrevette magán, hsgy ő bizony nem a legelőkelőbben van öltözködve. Mindössze egy szürke ruhát hozott magával és bizony azt sem lehet ünneplőnek nevezni. Kezdte magát feszesen érezni a kissé kopott hétköznapi ruhában. Elvégre, az állásának is tartozik a ruházatára való gondosabb figyelemmel. Ám a kúra még nem telt le s Így nem Az árvaszék decentraüzátiója. A vármegyei árvaszékek mint központi szervezetek tudvalevőleg oly távol esnek a megye legtöbb vidékétől, hogy a való élettel jóformán elvesztették a legközelebbi kapcsolatot. Annak dacára, hogy a vármegyei árvaszékek általábanfeladatuk magaslatán állanak és az elavult gyámtörvény keretei között is igyekeznek hivatásuknak megfelelni, — nagy hátrányukra szolgál, hogy a közvetlen érintkezés igen nehéz azokkal, akiknek ügyeit intézik. Nem kevesebb hátrány és baj úgy a falu népére, mintha községi és körjegyzőkre az, hogy az árvaszékek nem érintkeznek a lakossággal közvetlenül. Az árvaszékek munkájának igen jelentős részét a jegyzők kénytelenek végezni, s mig a városi árvaszéknél árva- és gyámügyekben szükséges kihallgatásokat maguk az árvaszékek tisztviselői teljesitik, addig a vármegyei árvaszéki szervezetben ez a munka is a jegyzők vállára nehezedik. A falu népének pedig óriási költség és időveszteséget okoz, ha az árvaszéknél levő ügyei személyes utánjárást tesznek szükségessé. A jelenlegi szervezet az idők folyamán nehézkessé és késedelmessé tette az árvaügyek elintézését. A közigazgatási reform kapcsán ■*- mint értesülünk — az árvaszéket decentralizálják. Annyi árvaszék lesz, ahány járás van, az árvaszéki ülnököket kihelyezik a járásba, hol a főbirák közreműködésével fogiák intézni az árvaügyeket. Az árvaszékek központja a jövőben is megmaradna a vármegyék székhelyén és az árvaszéki elnökök továbbra is ott maradnának. A kormány helyes érzékkel ismerte fel az árvaszék deaentralizftiójának szükségét, amennyire helyes és elismerésre méltó azonban a kormánynak ez a terve, annyira helytelen volna, a járási árvaszékekhez kihelyezett ülnököknek az ügyek intésében csak előkészítő szerepük volna. Ennek nem lenne semmi értelme. Kívánatos, hogy a járási árvaszékek önálló elsőfokú hatósági jogkörrel bírjanak. A megyei központban csakis a középfokú gyámhatóságok székelhetnek. A járási árvaszékek intézménye egyben a jegyzők tehermehetett még haza. De nem is akart hazamenni, már csak azért sem, mert kimondhatatlanul jól érezte magát a kis leány közelében. Végre mentő gondolata támadt. Leült és levelet irt haza gazdasszonyának. Majd elküldi az az ő ünneplő fess ruháit. Még a ferencjóskát is. Emigyen szólott a levél: »Kedves Teri néni! Legyen szives vigyázva csomagolja össze nyári ruháimat, meg a fekete szalonruháimat és postafordultával küldje el ide nekem. Mert tudja kedves Teri néni (nem merte Halász tanár ur az igazságot elárulni), mert tudja Teri néni, úgy hallottam itt a fürdőben, hogy — jön a király.« Molnár Károly. MÁTÉSZALKAI UjSÁG Ha venni va<rv eladni akar valamit, úgy hirdessen a „Mátészalkai Ujság“-ban mely biztos eredménynyel jár. \ .* mentesítését is jelenti s maga ez a terv is jele annak, hogy kormány törekszik a jegyzők túlterheltségén segíteni. Tollhegygyei. Keresem a thémát, mint abban a bizonyos nótában az Istent és csak nehezen találom. Nézem a napsugarat és elgondolom, hogy amint ezt a prisma segítségével a spektrum hét színeire lehet felbontani, úgy tán minden földi dolgot, vagy jelenséget a képzelet és gondolkodás erejével eddig még ismeretlen különböző színezésekben és tükörképekben lehetne ámító szemünk elé villogtatni. Eszembe jut Archimedes, ki egy szilárd pontot kért a földön kívül, melyből kivethesse a világot a sarkaiból, — mert én js keresnék egy szilárd pontot a helyi kicsinyességek és fonákságok röghöz tapasztó talaján kívül, melyen egy rövid időre önmagamba merülve, az egyéni benyomások lelki retortáján keresztül odavetnék egy néhány obiigát sorban egyet-mást, mit közönségesen gondolatnak szokás nevezni, mi azonban valójában nem is gondolat, — hanem inkább lelkivilágunkból önkéntelenül fel-feltörő érzésreflexiók, melyek elgondolás nélkül, mint valami hideg borzongás, vagy meleg bizsergés rajtunk átcikáznak. Pedig saját magunkról, vagy akár csak impresszióinkról beszámolni vajmi hálátlan és kényes feladat. Ahhoz vagy oly őszintén nyárspolgárinak kellene lenni, mint egy ausztráliai farmernek, vagy olyen művésznek az írásban, mint egy Rouseaunak, ki önvallomásaiban életének egyes oly intim epizódjait tárta fel kíméletlen merészséggel, melyeket a mindennapi ember a fájdalmas, vagy baldog emlékezések féltett fátyolával letakarva, őriz a lelkében. De ha ez kényes feladat is, de mégis könnyeb, mint a helyi eseményekhez és személyekhez nyúlni. Ezt csak hétszeresen kez- tyüs kézzel lehet megtenni. Mert ilyenkor úgy érzem magam, mintha Uvegházban volnék, hol a kezem, vagy akár a fejem egy-egy merész lendületére minden oldalról csörömpölve hullanának az eltört üvegdarabok: az oktalan érzékenykedésnek törékeny cserepei. Mert ez az érzékenység nem a velencei üveg finom, massiv csiszoltsága, melyen egy jelentéktelen karcolás is évekig meglátszik, hanem a durva, értéktelen anyagú cserépnek laza, nyers összetétele. Mert bármennyire különös, de úgy van, hogy a differenciáltabb intelligenciájú, tehát lelkileg is kifinomodott és érzékenyebb ember a saját személyét illető kritikával szemben bizonyos tárgyilagos nyugalommal ritkábban kerül a subjektiv indulatok kevésbbé józan atmoszférájába, mig az intel- legencia nélküli, másokkal szemben érzéketlen ember ily bírálattal szemben az érzékenykedésnek az egyéni sérelemig hevített lelkiállapotában, türelmetlen és elfogult. Egy államférfiu például a legélesebb kritikára is minden erő- feszsitésével, a tárgyilagosság mezején érvekkel fog igyekezni igazát megvédeni. De próbálnánk csak egy kisvárosi közfunkcionáriust, vagy egy közintézményt bírálni. Az érdekeltek erre egy egyptomi alkirály, vagy egy indiai négus megvető mozdulatával egyszerűen — visszaküldenék a lapot. Ez ugyan nem érv, de abban jól számítanak, hogy ha a szunyogcsipés nem is félelmetes öldöklés, de épen ezért emiatt a nyilvánosság előtt vaka- karódzni nem esztétikus dolog s igy azt némán elviselni szinte a jóizlés parancsa. Különben beismerem, hogy a kritikusi szerep nekem is ellenszenves. A közönségnek kellemes zene a kritizáló dissonancia, melynek visszhangja a tomboló népszerűség
