Mátészalka, 1915 (7. évfolyam, 1-37. szám)
1915-04-11 / 14. szám
léíémJka, m. VII. évi 14. (316.) szám április II üársada/mi hetilap. K MÁTÉSZALKAI JÁRÁS JEGYZŐI J/íegjeleíjík minden vasárnap. KARÁNAK ÉS A MÁTÉSZALKAI JÁRÁSI IPARTESTÜLETNEK HIVATALOS LAPJA. ELŐFIZETÉS! ARAK: ígész évre — — — — — — 8K ''élévre — — — — — — 4 K Negyedévre — — — — — — 2 K ranitóknak községi közegeknek egy évre 5 K----Egy szám ára !6 fillér. -----------Fe lelős szerkesztő : Főszerkesztő: Dr. TÓTH BÁLINT Dr. BART05 MIHÁLY Főmunkatárs: MOLNÁR KÁROLY SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : WEISZ ANTAL nyomdája (Vasut-M. Távbeszélő-számunk: IS. HIRDETÉSI DIJAK ELŐRE FIZETENDŐK. SES A HÁBORÚ OKAI. Amikor dörögnek az ágyuk és nemzetünk legjobbjai egy kérlelhetetlen világháború közepében, halálra kész elszántsággal küzdenek egy oly kor megteremtéséért, amely kárpótolja a múlt nélkülözéseit és a jelen szenvedéseit, talán időszerű elmélkedni arról a kérdésről, hogy mi idézte elő ezt a borzalmas nagy háborút és mibem nyilatkozik meg ennek a hatása ma és a jövőben. Első kérdés természetesen az, vájjon egyáltalán szükséges-e az ilyen tömeg pusztulás. Erre a kérdésre csak egy válasz lehet és pedig az, hogy ha kellemetlen is, de el nem kerülhető, mert amint nyáron az egészséget romboló, a természet termelő munkáját megakasztó nyomasztó levegő megtisztításához elkerülhetetlenek azok a zivatarok, amelyek sokszor katasztrófád károkat eredményeznek, úgy feltétlen elő kell állni az emberiség nyugodt termelését megakasztó helyzetek tisztitó háborús viharainak is. A mai háború a világeseményekre, az j emberiség egyetemére épp oly hatást fog : gyakorolni, mint az a nyári zivatar, amely a romlott nyári levegőt elűzve jótékonyan mozdítja elő a fejlődés lehetőségét. Az emberek ma sírnak, bánkódnak azokért a hozzájuk tartozókért, akik a harcmezőn ezer veszel) Ivei néznek farkas szemet, de el íog jönni az az idő, amikor büszke lesz az anya, akinek a dicsőség mezején mártír halált halt az a fia, akiért ma remeg, aki után siránkozik. Sokan, nagyon sokan vannak, akik abban a téves, hitben „Jnek. hogy ezt a mai háborút megboldogult trónörökösünk és nejének orvul történt meggyilkolása idézte elő, — vannak olyanok is, akik azt szeretik hinni, hógy a háborút mai miniszterelnökünk erélyes fellépése okozta. Az ember az ily téves felfogásokat hallva, mosolyogni kénytelen, mert trónörökösünk erőszakos halála csak utjjelzöje volt annak a háborúnak, amelyet nagyon fontos közgazdasági érdekekért, a lét vagy nem lét kérdésért meg kell vivnunk s a melyet akkor is megkellene vivnunk ha a gyászos saraievói tragédia be nem következik. Mióta ugyanis az emberi társadalom országos csoportjai egymással háborút viv- nak, háború más okból, egyéb célért, mint gazdasági okból és kenyérért, — elő nem állott. Az egyes emberek saját létükért állandó harcot vívnak embertársaikkal, de mert az egyes egyedek létküzdelme a közre nincs nagy hatással, ez a háború szinte észevétlenül folyik. A népek és nemzetek tömegerejének a i.iegnyiivánulása azonban sokkal csattanósabbak mintsem azokat az ember észrevenni kénytelen ne volna. Ez a mai háború szintén nem kivétel az általános szabályok alól. Az államok, mint az állam testében élő egyes egyének szintén haladni fejlődni akarnak s jaj annak az államnak, amelyik a fejlődés és haladás elöl elzárkózik. Kis mese a nagy háborúból. Irta: Főnyi Ilona. Kelten várták haza: a fehérhaju öregasz- szony, az édes anyja — és a szomoru-szemü leány, a menyasszonya. Kelten sírtak érte, ha eljött az uj nap; ketten imádkoztak, ha leszállt az este: — Őrizd meg Istenem! a legkedvesebbem, az egyetlen fiam — ellenség golyója messze elkerülje — gyilkos, vad halál távol legyen tőle — őrizd meg Istenem ! . . . — Édes jó Istenem J te, aki soha el nem hagytál senkit, aki benned bízott: nézz az én szivembe. láss az én lelkembe; egy képet látsz ott; egy név csendül feléd — azért imádkozom, azért könyörgöm: na hagyd elveszni, hozd őt nekem vissza — bősen, fölemelt fővel, glóriával a homloka körül . . . És szállt, szállt az imádság, messze, fel az égbe, az Úr trónusához, az Úr szine elé. Szállt, ssállt az Imádság; és Írva vagyon : »Aki bennem bízik, az nem csalatkozik« . . . Napok őta tartott a csata. Nehéz, vad küzdelem — élet vagy halál — de egyiknek győzni kell. Az ellenség túlsúlyban volt. De a másik részen hősök harcoltak egytől egyig, mind hős, bátor magyar fiuk. Messze Erdélyből a vadregényes tájról, az erdők mentéről, a kicsi falukból. Egytől egyig hősök. Meghalni inkább, mintsem meghátrálni. Pusztuljanak el mind, de meg nem adják magukat. Pedig az ellenség túlsúlyban volt. Napok óta tartott a csata — és azóta alig ettek. Pihenésről szó sem volt. Áiomra gondolni sem lehetett. De nem csüggedtek — egy sem volt gyönge. Talpon volt valamennyi, tüzelt, harcolt — mindegy félisten. Már negyedik nap folyt a csata. Már-már döntésre került a sor —hősök voltak itt mind — de kevesen — nagyon kevesen voltak. Az ellenség pedig még egyre több lett. Itt már csak csoda segithet — csak az Isten. — Meg még valami — szólalt meg a szá- zadparancsnok — ami ugyan majdnem egyenlő a csodával — ha lenne egy ember, aki vállalkozna . . . Be sem fejezhette a mondatot, megszólalt egy fiú: — Százados urnák alásan jelentem : én vállalkozom ! Egy fiú volt a sorból, a többiek közül — égj nyílt tekintetű, bátor szőke fin — messze Erdélyből a vadregényes tájról. Egy fiú volt, egy jelentéktelen, szürke ember — nem hadnagy, zászlós sem — még csak nem is őrmester — egy közvitéz, még csillaga sem volt — de bátorság sugárzott az arcáról, elszántság a nagy, kék szemeiből; erő a hatalmas alakjáról, izmos kezeiről. — Vállalkoznál fiam? hiszen azt sem tudod még mire? hátha az életedbe kerülne? — Nem gondolkoznék egy percig sem — pedig szeretem az életemet; de a hazám mindennél kedvesebb nekem. — Bátor fiú vagy, hogy hivnak? — Fehér Bálint — jelentem alásan. — Na hát jól van; egy parancsot fogsz vin- ni — jöjj, majd elmagyarázom hogyan ? És úgy indult el aztán Fehér Bálint. Gyalog, lovon nem mehetett. Közel volt az ellenség — lopva kellett menni, csöndesen, hogy észre ne vegyék. Száz halál lesett rá az ellenség felöl — másik száz a hideg, ziraankós éjszakában. Ment, ment Fehér Bálint, sietve, gyorsan, amint csak a lábal bírták. Ha átmegy a hegyen, ha addig nem éri baj ; ha át megy a hegyen, akkor már nem sokat kell mennie. Oda ér, oda, ahonnan a segítséget várják. Ha idején elér, ha idején jönnek: meg vannak mentve — ők győznek — s az a sok ellenség egytől egyig ott vész. Kigyuladt a Fehér Bálint arca ennek a gondolatára. Odavész az ellen, azzal is kevesebb — azzal is közelebb érnek a célhoz, a győzelemhez, a nagy győzelemhez — aztán .. . aztán haza mehet kicsi falujába, ahol már várnak rá — ketten is várnak: az a jóságos öregasszony, az édes anyja — meg az a sötétszemü, mosolygós ajkú édes kisleány : a menyasszonya . . . Megdobbant a szive, amint' rájuk gondolt. Milyen régen is nem látta őket. Milyen régen is volt az, amikor elbúcsúzott tőlük. Mintha évek múltak volna azóta; kínos, keserves, hosszú évek. Hogy sirt az a szegény jó öregasszony és milyen bátor volt az a szépséges leány. Hogy biztatta,' bátorította. v > Ir ta: EBSKÁS LAJ(f)S.
