Mátészalka, 1915 (7. évfolyam, 1-37. szám)
1915-08-29 / 34. szám
láUmlka, lflS. VII. évi. 34. (333.) szám. _________________aignszfos 21. tá rsadalmi hetilap. Jtfegjeler}il( minden vasárnap. A MÁTÉSZALKAI JÁRÁS JEGYZŐI KARÁNAK ÉS A MÁTÉSZALKAI JÁRÁSI IPARTESTÜLETNEK HIVATALOS LAPJA. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Égisz évre — — — — — — 8 K Félévre — — — — — — 4K Negyedévre — — •— — — — 2 K Tanítóknak községi közegeknek egy évre 5 K----— Egy sxám ára 16 fillér. ■ 11 ■■ Fe lelős szerkesztő : Főszerkeeztő : Dr. TÓTH BÁLINT Dr. BARTOS MIHÁLY Főmunkatárs.' MOLNÁR KÁROLY SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : WCISZ ANTAL nyomdája (Vasút**.) rávbeszélő-szémunk: 13. HIRDETÉS! DIJAK ELŐRE FIZETENDŐK. A milliárdok ólomterhe. Abból a hatalmas és erélyes beszédből, amelyet Helfferich, a német birodalom pénzügyi államtitkára a múlt héten mondott a német birodalmi gyűlésén messze kihangzó szavak voltak azok, amelyek a niil- lldrdok ólomterhének viseléséről szóltak. Helfferich elmondotta, hogy a világháború eddig mintegy száz inilliárjába került a hadviselő államoknak és e borzalmas pénzösszeg terhét azoknak kell viselniök, akik a világháborút előidézték. Évtizedekig kell viselniük a milliárdok ólomsulyának terhét, mondta Helfferich és ez az első mondat, amelyben a győzelmi remény és az önbizalom, amely a központi szövetségeseket tüzeli és füti, pozitív értékre van átváltoztatva.. Amikor az a rettenetes és minden emberi képzeletet felülmúló birkózás megindult, mindenki azt hitte, hogy ha emberi erővel bírja is Európa valameddig a háborút, anyagi ereje nagyon hamar ki fog fogyni. A legtudósabb nemzetgazdászok és financpolitikusok is hangoztatták, hogy három hónapnál tovább nem bírja pénzzel Európa, és ime most több mint egy éve tart a hábnru és még annyira amennyire mindenki bírja pénzzel. Hogy az entente egy kissé gyengébben áll a pénz dolgában, mint a kettős szövetség, annak igen egyszerű gazdasági oka van. Miután a négyesszövetség államainak ipara nem olyan erős és fejlett, mint Németországé, viszont nem is fejlődött a háború alatt ánnyira, mint az osztrák-magyar monarchia ipara, kénytelenek nagyon erősen támaszkodni a külföldi bevitelre. Ennek azután természetes kővet- ketinénye, hogy a pénz, különösen az arany nagy mértékben szivárog ki az országból. A központi hatalmakat Anglia blokádja majdnem teljesen elzárja a tengerentúli forgalomtól, az európai semlegesek pedig nem termelnek olyan árukat, amikre a kettős szövetségnek szüksége lehet, úgy, hogy a pénz benn az országban végzi körforgását és igy a nemzeti vagyon nem csökken jelentékenyen. Természetesen, hogy mindemellett is igen nagy összegekbe kerül a háború viselése, amely összegek a produktiv mun* 1 káktói, beruházásoktól, iparfejlesztéstől vonatnak el. Ezek azok a rjiiliárdok, amelyek ólomsullyal nehezednek az országra. Viszont ezek azok a milliárdok, amelyeket a háború után feltétlenül pótolni kell. Mert e háború után elkövetkező becsületes béke célja csak az lehet, hogy azokat a hónapokat, amelyeket a viaskodásban eltöltöt- tünk és amelyek a nemzetek fejlődéséből valósággal kimaradtak, pótoljuk és megfeszített erővel láthassunk hozzá a nemzetek tovább fejlesztéséhez. Ehhez a fejlődéshez, ehhez a gyors tempóhoz fogják megadni a lehetőséget azok, akik e háborút felidézték azzal, hogy évtizedekig fogják viselni a milliárdok ólomsulyának terhét. Ez méltó büntetés* lesz a lelkiismeretlen és kapzsi ellenfeleinknek, akik le akartak tiporni bennünket. Azoknak a milliárdoknak, amelyeket most a haza védelmére költünk el, vissza kell térniök, hogy a becsületes béke munkáját tegyék lehetővé. Az ö pénzükön fogunk mi dolgozni, az ö pénzükből fogjuk erőssé és nagygyá tenni iparunkat és közgazdasági életünket, azoknak a pénzén, akik tőlünk akartak eiszedtii mindent, az utolsó ezüstgolyóig, hogy soha többé talpra ne áfl- i hassunk. A milliárdok nem bennünket fognak leverni a lábunkról, hanem őket. R. /. A MARSEILLAISE. Mikor a hó a hegyeken olvadásnak indult, Mathieu apó, a tehénpásztor egy reggelen eszmé letlen állapotban levő embert talált viskója előtt, óvatosan felemelte, bevitte a csinos fiatal urat a viskójába. A fiatal ember felnyitotta szemét és csodálkozott, hogy jutott ide, a füstös, de tágas alpesi viskóba. — Nyugodt Iahet uram — mondta jóságos hangon Máthieu apó, itt nem akadnak rá. Én magukkal a nemesekkel tartok. Lelkészünket a gazemberek e'üzték, fiamat elcsábították és megszökött velük a háborúba. De én az Istennel és királlyal tartok ! Mathieu apó félénken tekintett körül, mikor bátorító siavait elmondani merészelte. A szökevényt felöltöztette a fia ruháiba és a sovány rongyos pásztorfiut senki se merte volna az- zaljgyanusilani, hogy nemrégiben a strassburgi nők becézett kedvence, nemes tiszt, költő és zenész veit. Mikor zöldelö tavaszra ébredt az alvó természet, az idegen segédkezett minden munkában. Mathieu a kiváncsi kérdezósködőknek azt mondta, hogy a fiatal ember távoli rokona, aki fiát a munkában helyetiesiti. És a falu népe elhitte a valószínű mesét. Égy zord áprilisi estén, amikor oda künn havas eső pacskolta az ablaktáblákat, erős dörge- téssel verték meg a viskó ajtaját. Mathieu apó rosszat sejtve, felállt helyéről és kinyitotta az ajtót. A következő pillanatban a viskó megtelt átázott emberekkel és katonákkal, akik ruhájukon a köztársaság kokárdáját viselték. Az idegen félra- huződott egy sarokba, de senki sem figyelt rá. A katonák csak melegségre, eledelre vágyódtak hosz- szu és fárasztó menetelésük után a hegjségben. Ordítozlak, káromkodtak, amíg Mathieu apó étellel és itallal nem látta el őket. A háttérbe két polgári ruhaba öltözött ember foglalt helyet hallgatagon a falócán. At egyik szőke, fején tollas kalapot, vállán pedig háromszinü szalagot viselt. Társának fején a jakobinusok vörös sapkája ékeskedett. Az alpesi terület biztosa és tikeíra, akik a katonákkal együtt szökevény arisztokratákra vadásztak. A fiatal biztos komolyan, hallgatagon viselkedett, de a titkár durva tréfákat űzött a katonákkal és gyakran hörpintett abból a palackból, amelyet a káplár polgártárs nyújtott oda neki. — Disznó idő I — kiáltotta ismételten a káplár. — Éppen ilyen istentelen időjárásunk volt Valmynál is I — Hogyan, polgártárs, te jelen voltál Valmynál is. — kérdezte meglepeiten a titkár. — Meghiszem azt I — válaszolta kérdezve a titkár. — Mond el, miket láttál ott, — kérlelte egy szikrázó szemű, fiatal rekruta, Á káplár széles mozdulattal a boros korsó után nyúlt. Siri csend támadt a viskóban. Mathieu apó és a fiatal pásztor egy sötét zugban húzódva meg sem mozdult. A káplár elmondta, hogy Valmynál Európa összes zsarnokai kivonultak, hogy Capet árulót, aki a brauoschweigi herceg pribékjeinek eladta Franciaországot, — kiszabadítsák. Párisba az ut nyitva volt és az arisztokraták már titokban fenték tőreiket. De ekkor megérkezett a derék sans- coulotteiek, a jeles hazafiak, élükön a kutyafejti Doumoriez és félmeztelen testükkel betömték as Argonneok réseit. Az eső patakokban zuhogott, da ők az esőben, az ellenség tüzében saját testükket fedezték Páris felé vezető utat és énekelve mentek a halálba, mert a viharon és az ágyuk böm- bölésén túl fejük felett harsogott a dal: a Marseillaise 1 — kiáltotta a káplár, érdes öklével nagyot csapva az asztalra. És ez a dal mentette meg Franciaországét I A titkár azt hitte, hogy megpukkad hazafias lelkesedésében és azonnal belekezdett a dal éneklésében. Az öreg Mathieu a feszület előtt guggolt és egyik térdével a földet érintve halk hangon imádkozott. Talán fiára gondolt, aki mint megvadult bika rohant esztelenül a vad háború veszélyeibe. A pásztor ruhába öltözött fiatal ember, aki eddig az árnyékban meghúzódott, hirtelen a szoba közepére lépett. A titkár, mint szimatoló véreb felugrott a helyéről, a fial, szőke biztos fürkésző szemeit a fiatal pászterlegényre függesztette. — Mit énekeltek itt? — kérdezte remegő hangon, szikrázó szemekkel a pásztor. — Hát nem ismered a >MarseiIlaise«-t? — ordiotta dühösen a káplár. — Ismerem, — mondta higgadtan az idegen — de nem tudom, hogy minek nevezitek. Ismerem a dalt, mely hazámat megmentette ... ismerem, mert tőlem származott és az én lelkemben.
