Mátészalka, 1914 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1914-07-24 / 30. szám

IHáfészalka, 1914.

VI. évf. 30. (266.) szám.

TÁRSADALMI HETILAP.

sN MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN

ELŐFIZETÉSI ÁRAK;

Egész évre — — — — — — — 8 korona.

Félévre — — — — — — — 4 koronaNegyedévre — — — — — — — 2 korona.

Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona.----—■ Egy szám ára 16 fillér. “““---FŐSZE

RKEÖZTŐ:

Dr. T 0 T H BÁLINT.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL:

WEISZ ANTAL nyomdája (Vasut-utcs.| Távbeszélő-számunk: 13.

A HIRDETÉSI DIJAK ELŐRE FIZETENDŐK.

KULTUR-EVOLUCIÓ.

Irta: Dr. VIDA GYULA.

A fejlődés egyik alakjában sincsenek ugrások. Mindenütt fokozatos, sőt észrevétlen módon történik a fejlődés. Ha jönnek is néha erősebb, a nyugodt fejlődést megzavaró áramlatok, az uj irányzat, — ha egyáltalán életképes, — csakis akkor jut uralomra, ha a már uralkodó állapot azt kipróbálta, megemésztette, vagy többé-ke- vésbé megcsiszolta esetleg átalakította. A fejlődés nyugodtsága, zavartalansága bázisa a békés, egészséges állapotnak. A virág is csak úgy fejlődiietik a csirából, ha ezen idő alatt nem éri zivatar, mely összetörje, gyökerestől kicsavarja, megsemmisítse! . . .

A ma kapkodó socialistikus irányzatokkal telített világában, amikor a humáni- tás szent jelszavával meg nem engedett módon kufárkodnak, a nyugodt, békés fejlődés csak látszólagos. A mának ezt a sajátságos állapotát, — legalább nálunk magyaroknál — inkább nevezhetnék stagnálásnak, mint lassú fejlődésnek.

Ez az állapot érthető is. Mi, akik a nagy kulturnemzetekke! úgyszólván csak a múlt század derekán vettük fel a versenyt

igyekeztünk óriás lépésekkel nyomába hágni a nyugat sokatigérö, szemkápráztató kúrájának: ebben a több, mint félszázados, szakadatlan s reményteljes küzdelemben, ha nem is fáradtunk ki, mégis a jóllakott ember módjára viselkedünk. Megbecsüljük ugyan amink van, de inig a készlet tart, vagy mig a meglevőt meg nem unjuk, nem igen nézünk uj dolgok után.

Azaz talán mégsem így van már. Mintha vésziéit volna fajunk a jóllakottságából. Mintha uj müvek, alakulások előtt állanánk1 . . . Mindezt pedig köszönhetjük a körülöttünk, különösen tőlünk délre élő, kultúrálatlan népek evolúciójának. A lassan hömpölygő Dunától délre húzódó hegyeken élő milliók, mintha felébredtek volna százados álmukból. Fölébredtek s ráeszméllek tudatlanságukra, kulturálatlanságukra. Velők is az történt, ami másutt hasonló körülmények közt történni szokott. Mohón estek neki a kultúra dúsan terített asztalának s esztelen összevisszaságban igyekeztek elfogyasztani a fenséges eledeleket. A gyomor azonban forradalmat jelentett be az

idegen invázióval szemben. Kitűzte a felkelés zászlaját s megszüntetteaz — emésztést!

Ennek pedig természetes következménye lett, hogy azón a vidéken igen elszaporodtak a — betegek! A betegség természetes befolyása megkívánt, egy erősebb, gyorsabb tempójú evolúciót ... És jött is a töméggyilkolások véresszáju ördöge: a háború, s az emberek tízezreire reábori- totta ez örökéjszaka fekete palástját. A nagy evolúciót követtea hangtalan némaság, amely azonban rövid ideig tartott.

A kultúra véres székfoglalója után az Ambició is végig suhant a véres földeken. S nem eredmény nélkül. Támadtak őrültjei, akik utópisztikus vágyakkal szivükben törtek eszméik valóra váltása felé ...

Minden népfajnál a fejlődés s a kul- turállság természetes közvetkezménye az érvényesülni vágyás, a folyton nagyobb előre-törekvés 1 De az elöre-törésnéi sem lehet mélységeket és szakadékokat egyszerűen átugrani. Vagy be kell azokat tömni, vagy át keli azokat hidalni. Mert ha ezt nem tesszük, úgy könnyen megeshetik az,

halottas álom , , .

Az életünk, ha értünk jönne, Virradnánk, kelnénk csendes őszre. Temetgetésre, sok sírásra Örök múlásra, here adásra;

S olgan szép lenne minden, minden Fáradt, fakult, halottas színben . . . — Nagy messziről már esteledne, Ketten ballagnánk az őszi csendbe . . . Csak Én hoznék néhány virágot: Űdeséget, fiatalságot S bele temetném mind az őszbe Az életünk ha értünk jönne . . .

Németh £é/a.

UTOLSÓ LÁTOGATÁS.

— Irta: falamon Tilda. —

Kollerné egyedül ült a kis piros szalonban. Szép, magas, karcsú asszony volt, hamvas arcú, szőke. Finom áttetsző rózsaszín ruhájában úgy nézett ki, mint egy pompás kinyílt rózsa. Dús aranyszőke haja magasra volt fésülve s egy nagy laza kontyba tűzve.

Amint a délutáni nap áttüzött a nehéz, piros selyem függönyön, rózsaszín fénnyel árasztotta el az egész szobát. A rózsaszín fenynyelvek átölelték az asszony alakját, csókolták puha, fehér nyakát.

Az álmos hangulatot a szobaleány belépése zavarta meg, névjegyet hozott be.

Koberné átvette s elolvasta a látogató nevél. Hirtelen elsápadí, majd égő piros lett arca.

— Vezesse be, —mondta halk tétovázó hangon mig kezét önkéntelenül szivére szorította, mintha annak vad dobogását szeretné megállítani.

Villogó szemű, fekete fél fi lépett a szobába. Mélyen meghajlott az asszony előtt, aki akkor már mosolygott.

Az asszony helyet mutatott, magával szemben.

— Üljön le Balogh — mondá csendesen — látogatása igen meglep; kiváncsi vagyok miért jött hozzám a regen történtek után . . .

Pillanatig csönd lett. Az asszony szeme úgy villogott, mintha a könnyei akartak volna előtörni. Féloldat hajtotta fejét, hogy ne kelljen az előtte ülő férfi arcába néznie.

A férfi tekintetét idegesen, nyugtalanul az asszonyra szegezte és igy szólt:

— Gitta, nem birom tovább! Nem tudok parancsolni a szivemnek! Már azt hittem elfeledtem magát. De mióta a Tarneiék estélyén megláttam, érzem, hogy ez csak önámitás volt s én szereltem, régen 1 ... De sajnos, akkor nem mondhattam magának, hogy legyen a feleségem. Hetek óta magánál van a szivem, lelkem.

— Nézze Balogh, — szólt Gitta — miért mondja maga most nekem mindezeket? . . . Hja, persze úgy gondolja, ha maga most hozzám beállít egy csomó üres frázissal, egy pár elnyűtt szentimentális mondással, mindjárt a nyakába borulva, én is bevallom, hogy szeretem s hogy a magáé leszek. — Ami régen volt a* elmúlt! . . .Természetesen most már jobb volna Kollerné, mint Csiky Gitta, akinek a szépségén és egy féltucat eltáncolt báli ruhájánál egyebe nem volt. Akkor lássa, szívesen lettem volna a felesége. Akkor szereltem magát, ahogy csak egy leánysziv szerethet! S akkor maga mit tett ?

— De . . .

— Semmi de, hadd mondjam én el.

Mikor egyszer a színházból jöttünk, maga

hozzánk csatlakozott s elhatároztuk, hogy sokkal kellemesebb lesz gyalog menni haza. Én örültem akkor, hogy tovább leszek a maga társaságában. Az utón a szép estének, vagy a »Faust és Mar- git«-nak a hatása alatt, szerelmet vallott. Megígérte, hogy másnap eljön hozzánk a beszélünk a továbbiakról. De másnap búcsú nélkül elment a városból, még egy sorban sem mentve magát. Én akkor éjjel folyton sírtam boldogságomban. Áldottam az Istent, hogy leánynak teremtett. Arra gondoltam, hogy milyen jó volna meghalni a boldogságtól. S erre jött a keserű felébredés, a reggeli csalódás ., . Aztán az ismerősöktől hallottam a maga áthelyezését, »saját kérelmére«, később a házasságát, . . Mind egy-egy újabb seb a szivemen. Hát mondja, nem jó bizonyítékai volnának ezek a maga »nagy, nagy szerelmének«.

— Hallgasson meg Gitta, aztán Ítéljen!

— Várjon, mindjárt befejezem.

Aztán jöttek a kószálások. Egyik fürdőből a