Mátészalka, 1913 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1913-06-20 / 25. szám
2 öl dal. Mátészalka, l«13. MÁTÉSZALKA junius hó 20. 25. (220.) szám* ! lovagiak egyaránt fognak közlekedhetni már az egyenes után. Intézkedés történt arra nézve, hogy a következő 1914 év tavaszán hozzá fogjanak a hadászati ut kiépítéséhez. Az előmunkálatok már javában folynak és a hadászati ut kiépítését bizonyára nem fogja hátráltatni az egyenes útnak még mindig planirozatlan áüapola Legíőlebb csak annyi fog történni, hogy az utolsó pillanatban mikor már körmünkre ég majd a dolog, lesz kénytelen a város planiroztatni az egyenes utat legyen bár az a legnagyobb gazdasági munka idején is, akkor lesz kénytelen kirendelni a lovasyazdákat és polgárságot a közmunkára és fogja pedig ezt tenni, vagy saját jószántából, félre téve a hagyományos kisvárosi tovább halogatást, avagy fogja ez1 lenni most már ellentmondást, illetőleg halogatást nem tűrő felsőbb rendeletre. Józan előrelátással itt hát tenni kell mig nem késő, el kell határozni a képviselő-testületnek, hogy a legközelebbi gazdasági munkaszüneielést felhasználva planirozni kell az egyenes utat, nehogy majd a legsürgősebb gazdasági munka idején legyenek kénytelenek elvonni a gazdálkodót létfentartásának küzdelmétől. A városok és a kereskedelem. A varosok fejlődését ősidőktől fogva as ipáiéi kereskedelem tette lehetővé. A történelmi elő- idÖkben s a középkorban azok a városok virágoztak föl, amelyeknek erőteljes cégeik voltak, ante- i tyéknek ip trosai messze vidék ruházkodási vagy | más szükséglétéit jói eltu-Jták látni s a melyeknek j vásáraira kereskedőink ügyessége mindenkor or- > szágos sokadatinnt tudott összetoborozni. A középkorban Sopron, Pozsony, Székesfehérvár, Eperjes Ka«*». Pubrecen, Nagyvárad, Brassó igv tettek szert nemcsak országos, hauen nemzetközi nevezetességre is, mert ezeknek a városoknak vásárait messzeíöldrói fölkeresték úgy a fogyasztók» miat a termelői, illetve közvetítők. És e városok gyarapodtak jólétben, tekintélyben egyaránt. A falaik között lakozott kereskedő és iparos lakosság pedig1, előharcosa volt hazánkban a fölvilágoso- dottságnak, a kultúra minden ág inak. Nagyszerű áldozatkészséggel iskolákat teremtettek s tartottak fólia ; gyermekeiket elküldték a világhírű nyugati Azután miért nem beszéltek a városok nagy* gyűlésén arról a töméntelenül sok visszaélésről és sérelemről, mit Budapest példája után a magyar városok a közszáilitásokiól szóió 1907. évi 111. t.-c.-el és azon alapuló u. n. közzzállitási szabályzattal szemben elkövetnek ? Miért nem igyekszenek legalább megokolni azokat az arculciapá- sokat, amelyeket a szabad verseny elve, avagy a külföldi ipar pártolásakor a magyar ipar szenvedett ti tőlünk? Valóban azt hiszik a városok, hogy mivel az utóbbi évek kereskedelemügyi minisztereiben nem volt semmi komoly törekvés és erély az 1907. évi Ili. t.-c. végrehajtására, árért a magyar ipar örökké tűrni fogja annak megsértéséi ? Arról sem beszéltek a városok nagygyűlésén, hogy a drágaságot jórészt a városok idézik elő tulmagas fogyasztási adóikkal. Mind e gondolatok még csak forranak a kereskedelemben. Még nincs a kereskedelemnek megfelelő harcos szervezete, ahol e gondolatok tettre alakuljanak. De alőbb-utóbb lösz egy szervezet, mely nem diplomatikus memorandumokat, hanem praktikus érdemliarCokat csinál, amely nem ujság- sikerekre, hanem gyakorlati eredményekre pályázik, És akkor a városok kénytelenek lesznek mind. ezekrő', amikről most mélyen hallgattak, sürgősen beszélni és cselekedni. főiskoláikra honnál visszatérve, az ti] nemzedékek tanítóivá lellek. Közben magyurosodlak nyelvben, érzelemben egyaránt, úgy. hogy az egykor túlnyomó részi idegen ajkú városok mu a magyarság legerősebb támaszai. Ugyanez az irányzat olvasható ki a városok uiabbkori fejlődéséből is. Azok a városok, amelyek ma az átlagosnál jobban fejlődnek, annak köszönhetik azt, hogy nagyipart és nagykereskedelmet tudlak a városhoz kötni. Különösen nehány vidéki város Pozson, Arad, Temesvár, stb. dolgozott n téren öntudatosan és bizony e főváros kormányzói c tekintetben érdem dolgában meg sem közelíthetik az említett vidéki városok vezetőinek helyes városfejlesztő politikáját. A kereskedelem megszokta már Magyarországon azt, hogy mig a mezőgazdaság és az ipar hathatós támogatásban részesül minden oldalról, addig a kereskedelem támogatásáról szó sem esik. Nem is kér közvetlen támogatást a kereskedő. De azt igenis joga volna megkövetelni, hogy legalább azok a városok, amelyeket jóformán ők tartanak fenn, ne sújtsák őket kti ön terhekkel és az «mtígy is súlyos közvetlen ad ikon felül ne sújtsák még különféle közvetett adókkal. Miért van az* hogy a különféle ipari és kereskedelmi jellegű községi üzemek elsősorban az adófizető ipar és kereskedelem rovására 40 — 50 %-os hasznok elérésére törekszenek? És ha a városok súlyos adókat követelnek az ipartól es kereskedelemtől és ha a saját jól felfogott érdekük is az, hogy ipar és kereskedelem olyan erős legyen, hogy minél több adót fizethessen : miért van az, hogy a városok magúk csinálnak versenyt a magániparnak és a magánkereskedelemnek? Miért van az, hogy az energiaszolgáltatáson, a közlekedési üzemeken és egyéb u. n. közérdekű ipart üzemeken kiviil a városok már szerelőknek, már asztalosoknak, suszterei csizmadiáknak, szabóknak, sőt szatócsnak is tőt - csaptak? Miért? Talán a közérdek szempontjából? Nevetséges. Hiszen drágább a városok fii tat ké- sziteit csizma, mi •. t És mii é' ., fér»„•.••,* ...'.töc^boítjávni ? Talán olcsóbb lett a zöldség, avagy a bus? Egy fillérrel sem. Ellenben* tönkrement nehány kereskedő. És amikor ezek ellen a községi üzemek ellen az adófizetők között oly nagy az elkeseredés, miért nem beszélnek a városok kongresszusán arról Is, hogy végre-valahára meg kellene vonni azt a határt, ameddig a városok elnyomhatják a magán kereskedelmet és magán-ipart ? Mert ma már a Tárotok e kereskedelemellenes irányzatában ott tartunk, hogy a kereskedelem támogatást nem is vár, hanem csak azt kéri: ne nyomják el még jobban 1 Valóban kacagtató lenne, ha az annyira szomorú nem volna. Még egy kulturkép Mátészalkáról. | „Könyvtár a tyúkketrecben. Még pedig egy tízezer kötetből álló köaytár. I Az ember első gondolata az, hogy Mátészalkán ■ jó nagyok lehetnek — nem a kulturigényok — hanem a tyúkketrecek. Mert Mátészalkán tartják az elárverezett kaszinó könyvtárát egy tyukketreÉ- j ben. Igaz hogy a tyúkketrec üres máskülönben. A csirke irtózik a könyvtől, különösen a szakács- i könyvtői. Mér pedig egy vidéki kaszinói könyvtár- .•öl ü szakácskönyv alig hiányozhat. Általában : egy vidéki kaszinói könyvtárból, pláne ha tízezer kötetes, semmi sem hiányzik, csak az olvasó, amit u mátészalkai eset is bizonyít. Az olvasót még nem árulják as ügynökök ebben «z országban. Úgy látszik nem alkalmas üzlet részletfizetésre. És hn olvasó nincs, de könyvtár van, ettől •z igazságtól már csak egy lépés a tyúkketrecig nemcsak Mátészalkái, de szerte a föld kerekén. Nincs ezen mit csodálkozni s legfeljebb a deiék háziszárnyasok nem értik • dolgot, hogy ml a fenének kellett őket nyugalmas otthonukból kilakoltatni, mikor a csirke keresettebb fogyasztási cikk, mint a könyv.« >A Hét« e heti számában jelenlek nteg á Marie arcán kényszeredett mosoly ült. A szavak, melyeket hozzá intézet Chabcrt, félig úgy hangzottak, mint a prédikáció — sajátságos, vegyes érzést keltettek szivében, mintha hamis zenét hallott volna . . . Egyúttal úgy találta, hogy az abbé csinos fiatal ember és hogy előkelő módon beszél. Nagyon sápadtan, remegve ismételte Chabert. — Nos?... beszéljen? Eljön velem, Mari#? Szelíden kivonta kezét a férfiéből. — Eljönni önnel, abbé ur ? De hiszen nem tehetem — mit szólna atyám ? És szemeit lesütve telte hozzá: — Hiszen tovább is láthatjuk egymást itt. Senkisem fog erről tudni abbé ur. Az abbé nem értette meg mit akar mondani ezzel és tűzzel folytatta az ostromlást. — Marie, kérem, minthogy mégis egy kissé szeret engem, jöjjön velem. Nálam kell lennie. El kell hagyni atyját és odahaza szülőfalumba, meg- esküszünk. A leány hirtelen föltekiatett és átnulva nézett Cbabertre. — Megesküszünk ? . . . — De persze . . . hát nem akar a feleségem lenni?! Ekkor kacagásra fakadt Marie. — Ó abbé űr. ön csak gúnyt üz velem. Nézze csak, hiszen miként lehetne valaki papnak ■a felesége? — De hísüen én nem vagyok pap! Nem vagyok pap! — kiáltotta Chabert. — Még c*ak tanuló vagyok . . . kanonok : azai, hogy még nem tettem le a fogadást, még teljesen szabad vagyok — haza akarok menni — kis házam, földem van — nem félek a mezei munkától, mint barátaim. Jöjjön velem, velem, oly boldogok lessünk. Most Marie is elkomolyodott. Megrázta a fejét és igy szólt: — ó, mindezt, én nem értem. Papi ruhát visel, a haja le van vágva, mint a papoké, papi imakönyv van a kezében, papnöveldében lakik, tehát pap, mint a többi és egészen bizonyos, hogy én nem lehetek papnak a felesége. Mindezt haragos, majdnem kemény hágón mondja. Chabert úgy érezte, hogy egész gyönyörű álma stéjjelpailnn, mint a szappanbuborék. Halántékán gyöngyözött a veritek és kétségbeesetten dadogta: — Tehát nem akar? — Pap feleség# lenni? ó nem! És az atyám sem engedné. És különben sem jutottam még ennyire. Ha úgy akarom : holnap is férjhez mehetek, akad aki elvesz és nincs szükségem papra. Vasalója után nyúlt és dühös buzgalommal folytatta munkáját, mintha megsértették volna. Hirtelen zokogást hallott. Az abbé ott ült, fejét kezeibe temetve, könyökével a sövényre támaszkodva és sirt. Ez meghatotta Mariét, mert nem volt gonosz természetű. Közeledett feléje, csuhája ujjara tette kezét és igy sióit: — No, ne haragudjon, abbé ur. Nein tehetek róla, hogy — hogy ön pap. Chabert főitekintett a leány arcára. Pillantása végig siklott a bájos képen: olyan fiatal volt, •lyan kívánatos, szürke szemével, eperpiros szájával, szőke hajával és arca, nyaka puha, hamvas bőrével. És mindez — egész fiatalsága, asszonyt bája másé iasx, máséi A fekete csuha, mely feszegeti mellét, derekát: örökre elválasztja őket egymástól, mert pap felesége nem akar lenni Marie és ő nem akar erkölcstelen viszonyt. És hirtelen mélységesen bánatos és önsetleű, majdnem testvéries gyöngédség érzése váltotta föl előbbi szenvedélyes fájdalmát. Szánalmat érzett mindkettőjük iránt — mert Isién tudja, kifogja letépni, hervasztani e bájos virágszálát? S szivét úgy szorongatta a válás keserve I Fölkelt, mindkét karjával fölemelte magához Mariét, szivéhez szorította és arca egy pillanatra az övéhez simult . . . Azután szelíden letette újra a földre és igy szólt : — Isten veled gyermekem 1 Ó is «irt. Isten veled, suttogta, — Gyors léptekkel távozott Chabert, lesietett a városkábafvezető lejtőn. A délutáni óra perzselő napja forrón sütött le sötét alakjára. És nyakát hátát, mintha sebesre égetné a fekete csuha.
