Mátészalka, 1913 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1913-05-16 / 20. szám
Mat?« »atka, !9Í3. M A T i: S Z A I. K A tiiájus hó Í6. 20. (215.) szám. 2 o!dai. Egyesület hivatásos ápolói, megfelelő gyógyszerekkel, sőt hordozható barak kórházaikkal és minden vonalon az illető vidék érdekében a legeredményesebb és legönfeláldozóbb ténykedést fejtenek ki. Nálunk a »Vöröskereszt« egyesület ily módon való tevékenykedésónek nyoma sincs, hiába táviratozna tőlünk a tiszti-or- Vos a »Vöröskereszt« egyesületnek, hogy jöjjön városunk, vagy vidékünk segítségére, mert itt esetleg valami epidémia dúl, esetleg választ sem kapna a könyörgő sorokra. Már pedig véleményünk szerint egy országos egyesületnek — mely hathatós köztá- megatásokat élvez — nem lehet az a ki- kizárőlagos feladata, hogy az összes Összegyűjtőit anyagi erejével csakis háborús időkben tegyenek szolgálatot; — erről gondoskodjék a katonaság, amint hogy gondoskodik is, de ha ennek a »Vöröskereszt-egyesületnek békeidőben jó a magánosok támogatása, viszont akkoriegyen jó arra is, hogy békésidkőben is teljesítse azokat a feladatokat, amelyek érdekében életre hivatott. Már pedig a „Vöröskereszti-egyesület az egyedüli és kellő anyagi erővel rendelkező országos intézmény, mely a jótékonyság jegyében a társadalom által is kellően lámogaitatik, e támogatás ellenértékéül pedig a társadalomnak nem igen van tudomása; csak hírlapírói kötelességet teljesítünk akkor, amidőn erre úgy az egyesek) mint magának a hivatkozott országos intézménynek is figyelmét ráirányítjuk azzal, önmagunknak szolgálna legnagyobb örömünkre, már a közel jövőben éppen magát a »Vöröskereszt« egyesületet az olvasó elé állítani, ha netán azt kérdik tőlünk majdan, hogy: hol van az igazi jótékonyság? Mert ma igazán csak azt felelhetjük: sehol! Pusztul a magyar nép ! Szomorú dolog, hogy újabb és újabb aktuá- li'ással üti fel a fejéi a kivándorlás problémája. Magyarország jó piac az emberkufároknak, ezt bizonyítják az utóbbi napok eseményei. Eddig két Sághoz a szerelmen kívül a hozomány sem felesleges! Különben legyen minden a le akaratod sze- rint, én készséggel engedelmeskedem utasításaidnak. II. Azután eljátszották Alfréd előtt a szegénység komédiáját. Az eszes mama kitünően játszotta szerepét Nagyokat sóhajtozott és ökölnyi könnyeket hullatott az elveszett vagyon miatt és ez meg is tette a várt hatást. Eleinte Alfréd nagyon meg volt lepve, de csakhamar felocsúdott és részvétteljes szavakkal vigasztalta a kétségbeesett nőket, kijelentvén, hogy a pénz még nem minden és anélkül is van boldogság a világon. Az anya pedig kérlelte, bogy ne hagyja el őket a válságos napjaikban, mert jóakaró tanácsát most nem nélkülözhetik. Alfréd rendkívül szeretetreméltó volt és minden idejét a nőknek szentelte. A mama sóhajtozva panaszol.a, hogy már majdnem meg kellett volna válnia régen megszokott, drága bútoraitól, de az utolsó pillanatban néhány távoli rokona felajánlotta segítségét és egyelőre elkerülhették a végzetes csapást. Alfréd pedig minden tőle lehető erővel igye. kezelt a hirtelenül elszegényedett hölgyek segítségére lenni. Küldött néhány kiló kávét, egy süveg cukrot és egyéb élelmiszereket, mert észrevette, hogy az étkezésben nagy takarékosságot fejtenek ki. A ravasz Catherine pedig mindig kárörvendve pislogott a mamájára, valányszor az öreg asz- szony kényszerítve volt Alfréd figyelmességéért köszönetét kifejezni. hajóstársaság versengett az emberanyagért, rövidesen 30 l'/u-kal lenyomták az utazási árakat, úgy hogy ma már 100 koronáért viszik ki a jobb hazát keresőket. Must az áll.un egy harmadik társaságnak adott ke ■ ■‘-■■'ót j e . még nagyobb lendületet tid a ki vándorlási ügynökségek versengésének, akinek irodái elárasztják a főváros központi pályaudvarait«!-; környékét és ügynökeikkel az cge;.z országot. Olcsóbb lesz « kivándorlás. Szomorú örvendetcsség, gyászos gazdasági ered- mei.y ! Vagy 45 éve annak, hogy a kivándorlás kezdetét vette és azóta rendszabályokkal, intézkedésekkel próbáltak ellene tenni. Az Így megrendszabályozni megkísértett nép még mohóbban kapott a kivándorlás tiltott gyümölcse után úgy okoskodván, hogy amit olyan nagyon tiltanak annak igazán jónak kell lenni, hitt tehát inkább a csábitó nyomtatványnak, a hajójegyárusitó ügynöknek, az őt zsaroló korcs- márosnak s ha máskép nem, uzsorakamattal megszerzett kölcsönpénzen vándorolt ki és horribilis árakat fizetett az öt a határon átcsempésző lélek- kufárnak. Mi sem természetesebb, hogy az igy ki szökött, szegény népet a hajóig való útjában megzsarolta, kirabolta mindenki. Ennek a rendszernek lett a következménye az is, hogy az Amerikába érkezett kivándorló olyan emberek kezeibe került, akik öt kiszipolyozták, felette gyámkodva. Azzal ijesztgették, hogy haza sohase mehet, mindezt azért, hogy ott maradván, tovább is élősködhesse- nek rajta. De ez még nem minden. A megfélemlített kivándorló ki lett oktatva, hogy hozzátartozóit milyen uton-módon hozassa ki, — hogyne, hiszen hajójegyet vásárolt, ami mellett jó nyereség van. Ezen a réven kerüllek tótjaink, a már-már rendszeres hálózattal bíró pánszláv propoganda polyp karjai közzé, igy történt, hogy az északkeleti vármegyék tói lakossága, amely odahaza hírből sem ösmerte a pánszlávizmust, kapjai és lelkészei vezetése alatt egyre-másra alkotta meg a pánszláv irányú tót egyleteket. Az Amerikába kivándorolt lót papok 95 %-a ma, ha nem is szívből, legalább színből a pánszlávizmust szolgálja. Van egypár magyárérzelmü tőt pap, de ezek ha tehetnének is valamit, nem mernek, hiszen a pánszláv propoganda ellensúlyozásában hazulról semmi segítségre nem számíthatnak. Hogy aztán a haza, állandó tartózkodásra, vagy látogatóba jött pánszláv érzelmű tót milyen felfordulást képes csinálni falujában, azt úgy hiszem fölösleges részletezni. Ha olt valami történt, ami a viszonyokon némileg javított, az a hazafias magyar sajtó önzetlen munkálkodása volt, ennek kellett egymagáAz életvidám leányka türelemmel viselte a szegénység nélkülözéseit és alig volt képes nevetései elfojtani, valahányszor édesanyja sopánko- dásait végig hallgatta , . . 111. Egy napon megkérte Alfréd Catherine kezét. Az anya csodálattal nézett rá és megkérdezte, hogy komolyan átgondolta-e szándékát. — egyben megismételte a szomo.ru kálvária történetét. De Alfréd szilárd maradt és kijelentette, hogy ö a leányt szenvedélyesen szereli és a világ minden kincséért sem mond le kezétől. A mama kötiy- nyekig megindult, annyira, hogy majdnem befutóit a szomszéd szobába a takarékpénztári könyvecskéért. Mielőtt a fiaté i par nászúira indult, a jólelkii mama sajátkezüleg egy szerény összeget adott át az uj férjnek, amelyet állítólag vagyonából sikerült megmenteni. Alfréd vonakodva fogadta az ajándékot és folyton csak nagy szerelemről beszélt, úgy, hogy az öreg asszony többször hevesen a keblére ölelte . . . De mikor a nászúiról visszatértek, a fiatal asszony a mamája szobájába rohant, térdre borult előtte és zokogva kérlelte: — Kérlek, kedves mama, add át Alfrédnek a hozományomat, mert égető szüksége van a pénzre . . . Nem mi játszottuk jól a komédiát, hanem ö, mert én mindenbe beavattam, abbeli félelmembe, hogy hozomány nélkül talán mégis a fa- képnél hagyna . . . ban, még az erkölcsi elismerés minden remény« nélkül szervezni, védeni kivándorlóinkat. De hát mindez csak csöpp viz a tengerben. Népünk ki van téve a megzsaroltalás, a kizsákmányolás, az erőszakoskodás minden nemének. Az a korcsmáros, aki a faluban uzsorájával tönkretette, utána jött kivándorlóinak s lett belőle tót hazafi ahogy az üzlet érdeke megkívánta. Nyitott bőitől, mellette >bank«-ot, persze tőke nélkül, lelt belőle tolmács, ügyvéd-ágens, hajójegyárusitó ügynök. Száz módját találta ki a pénzcsinálásnak. Tanúja voltam egy esetnek, amidőn egy ilyen »bankár« azért, hogy száz forintnak az elküldését magára vállalta, azért az öt percnyi munkájártl2 forintot számítolt fel. Mindennapi eset, hogy i'yen lelketlen alkuszok egy száz forintot érő hazai földdarab átírásáért 20 —25 forintot szednek. A kivándorló tehát attól a pillanattól kezdve, amint faluját elhagyja, vagy talán már előbb is, — az útlevél megszerzésénél — ki van téve a megzsaroltatásnak. Negyvenöt év óta tart a kivándorlás, a nép folyton jár, kel, évente tízezrenként vándorolnak ki magyar honosaink s igy ezen a réven évente millió és millió forint kallódik el; harminc év alatt ez az összeg száz milliókra rúg. Hogye ére/né tehát az igy kiszipolyozott nép magára hagyatottságát, hogy vonzódnék hazájához, amelyenek kezére nem számíthat? Az utolsó emlék, ami őt hazájához köti, a csendőr szuronyának csillogása, amely elől félve lapul meg a vasúti kocsiban, mely ha a határt elhagyja, felsóhajt »hála Isten, hogy hazámból kimenekülhettem, várhatnak mig visszatérek!« így néptelenednek el falvaink, a Felvidék már lakatlan, a Dunántúl évek óla néptelenedik, most pedig már mozdul az Alföld is. Brazíliában közönséges rabszolgasors vár a kivándolókra és visszavándorlásuk útja is el van zárva. Kanadáról is kellene egy pár s/.ót szótanom, hiszen a kanadai kormány, kivált az utolsó évtizedben teljes erővel telepit. Az elmúlt évben különösen nagy tevékenységet fejtett ki Kanada kormánya. Ezer és ezerszámra bocsáitják ki t rek- lámiratukat, gazdagon illusztrált könyveket, amelyek Kanadai valóságos Kánaánnak festi le. Ígérnek minden települő családnak 160 hold dúsan termő földel ingyen, de az az ingyenné! is keve- vebbei ér, miután az ország azon részének, ahová a magyarokat csalogatják, kiimája végtelenül zord, a terményeknek kelendősége a közlekedés miatt nincs. Van ott vagy kétszáz magyar család, akiket most 35 éve csaltak oda lelketlen magyar ágensek, ezeknek túlnyomó része olyan sorsban van, hogy ott hagynák Kanadát, csak tudnák. A kanad; i kormánynak nincs egyébb célja, hogy benépesítse lakatlan, zord vidékeit, s hogy ez sikerülhessen évenkint rengeteg összeget költ, egyrészt nyomtatványokra, másrészt busás jövedelmet ad emberfogdosó ügynökeinek. A hazatérni vágyó pénzét tiz eset közül bét esetben haza küldi, azaz rábízza azokra, akik — ő nem ösmervén az elküldés módját — ehhez érlenek. Ezeknek a jobbára minden vagyon, minden felelősség nélkül való »bankár« uraknak nagy része, nemcsak hogy horribilis árt számit a csekély | munkával járó elküldésért, hanem igen sok eset- i ben késnek a pénz küldéssel, a pénzt üzleti céljaikra használják, várva egy újabb pénzküldör«, akinek pénzével fedezi« az előbbi hiányt. Ilyen rendszer mellett a nóta vége rendesen az, hogy sz illető »bankár« ur sikkasztóvá válik. Minden évben hallani néhány ilyen esetről, a nép ha okulna is, nem segíthet a bajon, mert a legszilárdabbnak hitt ilyen üzlet is megbukhatik, azaz tulajdonosa felszedheti a sátorfáját s búcsú nélkül elillanhat. Az ilyen »bankár«-ok elfogadnak takarék betéteket is, némelyikük kamatot is ad, vagy legalább Ígér, de tudok olyan eseteket is, hogy kivándorlóink fizetnek a »bankár« urnák azért, hogy pénzüket letétbe elfogadni hajlandó. Szomorú tények és beláthatatlan a láncolatuk. Mindennap uj események festik sötétebbre történetének lapjait. Íme egy példa: Felső-Zemp- lénben, a n?>gym'hályi járásban, a nemrég lefolyt fősorozáson ezerszáznyolcvankilenc állitásköteles- nek kellett jelentkeznie. A legények közül azonban csak 350 jelent meg s ezek közül csak 120 ütötte meg a mérélkét. A többit elvitte a kivándorlás,
