Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1912-09-29 / 39. szám

Mátészalka. 1912.

v ÁTÉSZALKA

»•»ptember hó 29,

39. (182.) sȇm.

2. oldal.

mert az áüam fizesse tisztességesen az alkalmazottait. Azután, ki törődik a magán- hivatalnokok fizetésével, meg a többi osztály küzködésével? Hát arra való az állam pénze, hogy vele a kiváltságos osztályoknak kedvezményeket nyújtsanak? Ilyesmit nem tűrnének meg a müveit nyugati államokban. A kocsiknak ezzel a jogosulatlan eljárással okozott túlzsúfoltsága — a 11. osztályról van szó — különösen ünnepnapokon és a fővonalokon válik tűrhetetlenné. Fokozza az ezzel járó kellemetlenségeket még az a nyilvánvalóan meggyökeresedett fölfogás, hogy a szabadjeggyel vagy a viteldij-kedvezményekkel egyéb e!J sőbbségi jogok is járnak. Aki ilyen irányú tanulmányokat akar végezni, az kísérelje meg valamelyik ünnep- vagy vasárnapon : üljön föl egy Budapestről induló éjszakai vonatra; soha nem gyanított örömökben lesz része. A legnagyobb kíméletlenséggel foglalnak le fülkéket, levetik a cipőket, kabátot, szóval olyan módon viselkednek, mintha az embertársaikkal szemben való kíméletessé^ és korrektség teljesen fölösleges valami volna. És akik igy viselkednek, leginkább szabadjegyesek vagy kedvezményes utazók, akik a vasárnapokat arra használják föl, hogy beruccanjanak a fővárosba bizonyos nagyvárosi örömök élvezésére. A vasúti kupékban való viselkedésről Magyarországon egészen különálló fejezetet lehetne Írni. Magyarországon az utasoknak kétféle fajtája van, vannak olyanok. akik lábaikat azonnal fölrakják a szembelevö ülésre és olyanok, akik ezt nyugodtan tűrik.

Nyilt titok tovább az is, hogy aki Magyarországon tűrhetően akar utazni, annak azt külön meg kell fizetni a kalauznál. Természetes, hogy ebben a közönség is bibás. Szinte megszégyenitö hogy a barbár Oroszországra kell hivatkoznunk. Akinek alkalma volt arra, hogy orosz gyorsvonaton urazzék, az bizvást elcsodálkozott azon a kényelmen, amely itt az utast körülveszi. A fülkék tágasak és csak négy

személyre valók. Minden utas számára van hálóhe!y, amelyért csupán egy rubelt kell j fizetni. A kalauz minden időben szolga - ! latrakész. Különösen pedig jóleső az, hogy az örökös ellenőrzéssel nem gyötrik agyon az utasokat. Nálunk azonban még éjjel sincs nyugta az embernek. Az utasoknak Magyarországon úgyszólván csak kötelességeik vannak, de jogaik nincsenek. Pedig vasútjaink nemcsak kényelmi, de biztonság és közegészségügyi szempontból is rengeteg sok kívánni valót hagynak hátra. Ezen a téren kellene reformálni!

4y H E K.

Akác-soron . . .

i.

Akác-soron halad merengve egy lány, Inkább busongó, mint vidám ; Kérdezve fejti az apró levelet,

Halkan susogja:

Szeret . . . Nem szeret . . .

II.

Újra próbálkozik s im, más ág felett Tépi az akaclevelet.

Eltűnődve valamin csendesen,

Ajka susogja :

Nem szeret . . . Szeret . . .

III.

Halovány arca kételkedve örül,

Két szeme messzeségbe merül; Titokzatos moraj a kis ut felett: .Minden múlandó . . .

. . . Soha ne feledd! . .

Szudey Mária.

BUDAPEST/)

Írja: Lengyel István.

Mindenek előtt alázatos bocsánattal szállók Molnár Ferenc és Brődy Sándor urakhoz, amért belekotnárkodom a mesterségükbe. Sietve kijelentem, hogy a poiémizálásnak még a gondolata is távol áll tőlem és csak azért születnek

*) Ezsn cím alatt egy pár hasábon azt igyekszik bebizonyítani az iró, hogy vannak még kellemes és kedves jelenségek is ebben a mi szép Fővárosunkban, azaz nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festeni Bieretik.

meg jelentéktelen kisirásaim, hogy végre valaki jót és szépet is mondjon Budapestről, Budapest*- ről, mely — és ezt near szégyelem bevallani — szerfölött kedves nekem, nagyon közel áll hozzám, közelebb — horribile dictu — még Páris- nái is, ami pedig meglehetős élhetetlen felfogás számba megy a ma nyugatos társadalmában.

Jó ideig törtein rajta a fejemet, hogy miképen fejlődött ki lelkemben ennek a kétségkívül sok bünü nagyvárosnak a tiszteletteljes szeretető és lassan-lassen rájöttem, hogy azért sze*- gödiem a Pest-imádő fehérhollók közé, mert ismerem ezt a várost, az embereket, akik itt töltik el szűkén kimért pár esztendejüket, mely az Életből számunkra megadatott. Körülbelül ismerem ezt a várost, Körülbelül mondom, mert bár csak kevés utcája szűz Kobrak-cipös lábam nyomaitól, mégis láthatatlan maradt szemeimnek sok jelentős dolog. S mivel azok közé a (valószínűleg) szerencsés emberek közé tartozom, akik mindenben lehetőleg a szépet akarták észrevenni, csodálatosan nagyszerűnek találom Budapestet s mikor a berlini Friedrichstrasse embergyürü- jében lépegettem, büszke örömmel állapítottam meg, hogy mégis csak szebb odahaza ml- nálunk. Pedig hát, tigy hiszem, nem vagyok soviniszta.

Szólok először az asszonyokról, mivel úgy gondolom, hogy bennünket (férfiakat minden- usetre s az asszonyainkat talán még sokkal inkább) ez a téma érdekel legközvetlenebbül. És azért is kezdem cikksorozatomat a pesti asz- szonyokról való kis pillanatfelvétellel, mert ez egyszer én is Zerkovilz úrral tartok (akinek népnevelő és »irodalmárc mivoltát egyébként bátor vagyok kétségbe vonni) és vele együtt du- doiom, hogy : »a pesti pesti nőnek nyomában rózsák nőnek. <

Szeretett felebarátom az Urban és egyéb pesti kávéházakban, ha elfogyott a pénzed és meg- óvatoiják a váltódat; ha adódat ki nem fizetvén holnap elkótyavetyéli az Állam bútoraidat, gheitó- illatu izraelitik hasznára; ha a feleséged barát* nője uj kosztümöt kapott a Holzertől s te nem tudsz nőknek drágábbat venni, vagy semmilyent sem; röviden : ha bármilyen bánat mardossa is szegény kis lelkedet: menj végig este hat óra után az Andrássy-uton az Abbáziától egészen a Váci-körutig s ha megvan benned a hozzávaló jóakarat, feltétlenül fel fog melegedni a szived s az ajkad mosolyra vidul. Nézz csak végig a hullámzó tömegen, nézd meg a keményre vasalt nadrágu fiatalurakat, lásd meg a világosba öltözött bakfislányokat és csókold meg gondolatban a Balsac asszonyok rózsásra manikűrözött,

saját magamé legyek, hogy élelemből legalább egy órát boldognak mondjak.

Volt egy órám, amikor ezt gondoltam. Éjjel volt. Nesztelen, csöndes éjjel. Csillagvilágos, meleg szép éjjel. Ha akkor felöltöttem volna a fehér pongyolámat, kisurrantam volna az ajtón, senki inog nem tudla volna. Ha bezörgetlem volna az ajtaján és azt mondtam volna: jöjjön velem a parkba, nem tudok aludni, felek egyedül lenni — senki nem látta volna. Mindenki aludt már. Meg aztán ismertek engem, n szegény, szomorú beteg asszonyt — senki meg nem szólt volna — legföljebb szánakozva gondollak volna arra a nagy csöndes házra, ahová majd elöbb-uióbb eljutok. Talán csak ott messze, a két kicsi lányom rezzent volna f*i. édas szép álmából, az uram riadt volna fel, megsejtő, nyugtalan remegéssel — vagy talán még az sem, hiszen olyan nagyon messze voltak. Felkeltem. Kinyitottam az ablakul, mert fojtogatott a hőség. Lazáin volt. És amint a hűvös szellő az arcomhoz ért: egyszerre kijózanodtam . . .

Abban a percben elmúlt minden.

Mint éjfél után a hazajáró lelek ereje.

Mint a kihamvadt tűz melege.

Mint az álom, amikor felébredünk.

Elmúlt . . .

Sokáig álltam akkor az ablaknál. Nem tudtam vnozdulni. És amig a halvány csillagok rezegéséí néztem, úgy képzeltem : mintha a két kicsi lányom integetne nekem:

— így van ez jól édes. Ha most másként leli volna, örökre elszakadtál volna tőlünk. Nem jöhettél volna soha többé hozzánk. Ez az >egy öra elválasztott volna. .Nem simongathattad

volna szőkefürtös fejünket, nem csókoltad volna többé a kis szánkat. A beszédes szánkat, a sirő, panaszos kis szánkat. Így van ez jól édes, majd meglátod, hogy igy. Ha most másként lett volna, örökre elveszett volna a mi tiszta anyánk. A hófehér, a jó, a szerető, a gondos ... Ha másként lett volna, meggyűlök volna az apánk a szigorú, a hideg, engesztelhetetlen. Mart te nem tagadtál, mindent bevallottá! volna. Te nem tudsz hazudni, inég a boldogságod árán sem, a nyugalmodén sem — ta elmondtál volna mindent és az .lett volna az Ítéleted; szigorú, rettenetes, gyilkos, vad ítélet.

Vacogott a fogam, úgy kilelt a hideg. Másnap beteg lettem s maga virágot küldött, meg egy néhány könyvet. Nem tudtam olvasni. Gondolkozni is alig. Csak nyugalom kellett. Nyugalom, pihenés.

Másnapra jobban lettem.

Elmúlt . . . Azóta rá sem gondoltam. Csak ina este, csak most, ezen az utotsó estén. Aztán j majd elfelejtem úgy is. El kell felejtenem. Parancsol az ártatlan két kicsi leányom, meg a becsületem.

De ma, ma este még az enyém, ma még Rá gondolok, igen, itt a félhomályos csöndes kis szobában, ezen az utolsó estén magára gondolok . . . Meg arra a rövid három hétre amit a maga kö- zeléoen éltein. Arra a napfényes és mégis borús három hétre. Arra a csodaszép és mégis borzasztó három hétre . . . Azokra a boldog és kimondhatatlanul gyöirelmes napokra.

Amikor megtaláltam a lelkem felét . . .

Amikor kigyulladt szivemben az igazi láng ...

Múlik az idő. Nemsokára éjfél. Aztán majd hajnalodni kezd. És mire az első napsugár ide téved az ablakomra, én már messze leszek . . . j

Mire reggel lesz és kimegy a parkba, nem talál a megszokott helyen. Nem látja majd a fehér napernyőmet messzitől, felnyitva. Á fehér csipkés ruhám, nagy szalinakalapom, meg a két szomorú szemem, mélységesen szomorú szemeim . . .

Nem látja soha többé . . .

Ma este utoljára fogta meg a kezem. Én megszorítottam. Úgy, mint soha eddig: erősen, melegen. Tudtam : hogy ez az utolsó. Maga nem sejtette. Néni beszéltem róla. Nem tudtam róla beszélni. Reszketett volna a hangom; meg aztán mi egy szóval soh'sem árultuk el, ami a lelkűnkben élt. Miért is tettük volna ezen az utolsó estén? Maradjon csak igy meg, hangtalan, szomorú, szép álomnak ennek a rövid három hétnek a története. Maradjon meg édes, hófehér emléknek, amiben nem volt semmi salak, tiszta ártatlan, szelíd, szép volt.

Elmúlt éjfél és lassankint készülődni kezdek. Minden be van már csomagolva, olyan a szobám: mint egy kifosztott ésöverte, szomorú fészek. Csak a kocsit várom. Nem sokára itt lesz. És egyenkint felrakják mind a csomagokat. Egyedül maradok, körülnézek . . . Kiveszem a vázából azt a szál virágot amit reggel adott, azt a fehér rózsái — a keblemre tűzöm és lassan, nesztelen léptekkel megyek le a lépcsőkön, surranok ki a házból — mint a tolvaj, aki fél, hogy meglátják — remegve, mint az üldözött, aki menekül — sziv- dobogva, mint a/, ember, aki a sorsa elől fut. . .