Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1912-07-12 / 28. szám
2. oldal. Mátészalka. 1912. MÁTÉSZALKA julius hó 12. 23. (171.) szám. tengernyivé dagadt országos sajtóüldözések szennyes hullámtajtéki. Ez a tudat, ez a remény nyugtat meg és bátorít bennünket. Ez a tudat ad erőt, hogy szikla-szilárdan, megingathatlanul álljunk meg a helyünkön. Hiába való kísérlet itt minden! A becsületes sajtót megfélemlíteni, korrumpálni, terrorizálni nem lehet. Mi haladunk továbbá magunk utján és megirjuk’azt, amit meginti akarunk, ha mindjárt a párnát vennék is ki büntetéspénzek cintén a fejünk alól és ha mindjárt évtizedekre terjedő törtönbüntetéseket mérnének is ránk. Sőt üszkévé tesz a tudat, ha eléggé jelenté- .enyeknek találtatunk ahoz, hogy a hatal- nasoknak szemet szúrjunk. Büszkévé lesz, ia a magyar sajtószabadság oltárán mi s áldozhatunk; ha a magyar sajtószabad- i ágért mi is küzdhetünk, szenvedhetünk. Nem, jó urak, a mi kezünkből nem ehet kiütni a tollat. Az igazság világitó fáklyája előbb-utóbb fellobog és lángra gyújtja a sötét hazugságokat. Nemcsak kiérdemesült bürokraták, de a Deákok és Szilágyi Dezsők se bírnának meg a sajtó és az igazság párosult és egyenként is győzhetetlen titáni erejével. Abból a harcból, melyet ügyészei utján az igazságügyminiszter ur folytat a sajtó ellen, csak a sajtó kerülhet ki győztesen. Öh, be fog következni az az idő — gyorsabban, mint hiszik — mikor szomorúan aktuálisakká lesznek e szavak: »Székely támadt* — Székely »bánja!« . . . De addig csak hadd ringassa magát ez igazságtalan ügy igaeságügyminisztere abban a reményben, hogy neki sikerülni fog 1912-ben eltörülni azt a sajtószabadságot, melyet 1848-ban a Kossuthok és Deákok megteremtettek. Addig csak hadd buzgólkodjanak teljes odaadással a — szerencsétlen szervezetük folytán — mindenkori kormányok pártpolitikai céljainak szolgálatába állítható ügyészségek a sajtó üldözésén. Legalább annál nagyobb lesz a vereség, a fiaskó. Mert a vége ez lesz. Az bizonyos. Mert ebben az üldözésben az ültnai ellen, annál egyenesebben tartotta a széles, erős hátát és nem annyira leányára, mint inkább saját tekintélyének makacs megvédelinezésére gondolt. »Egy törhetlen, makacs pap* mondotta fejével reá mutatva egy asztalos, akinek a küldött ablakrámákat nem fizette meg. És igy, keményen és egyenesen, ment Ignácius atya a koporsó mögött a sirhoz és igy is jött vissza. Csak annak a szobának küszöbén, melyben neje feküdt, lehajolt kissé — talán azért, mert magas termetének minden ajtó alacsony volt. Miután világos napfényből jött a félhomályos szobába, nem láthatta azonnal neje arcát, de amikor meglátta, csodálkozott, mily nyugodt volt az es könyeket sem látott rajta. Neje szemeiben sem volt látható se fájdalom, se harag. Némán hallgattak, őlomnehezen, makacsul. Az arőnélküli kövér test ott az ágy mélyén feküdt. »Nos — hogy érzed magad?« kérdezte Ignácius atya. Csakhogy ezek az ajkak nem feleltek ás a szemek is hallgattak. Ignácius atya Olga asz- szony homlokára tette kezét; de az hideg és nedves volt és az asszony e megérintést észre sem ▼ette. S midőn Ignácius atya visszavonta kezét, két mély, szürke szem tekintett felé, a tág pupillák révén majdnem fekete — és sem bánat, sem harag nem volt azokból elv i-fa itó. »Hát — dolgozószobámba megyek« mondá Ignácius atya, akin a hideg és irtózat futott át. Ezzel átment a dlszszobán, ahol minden rendes és csinos volt, mint mindig — igy a magas és fehér vászonnal átvont támlásszékek, akárcsak hullák let- •tek volna halottas ingükben. Az ablakon egy kadözött életéért, az üldöző pedig csak a darab kenyérért fut . . . De egyelőre csak rajta, hajrá, ügyész urak ! A sajtószabadság királyi vad. Érdemes utána loholni . . . Rossz gazdálkodás. (*) Siófokon nem rég folyt le impozáns keretek között a gazdák gyűlése. Sok figyelemreméltó beszéd hangzott el ottan, megannyi magvas, értékes eszmét pendítettek mej? a felszólalók, serkentvén, buzdítván a gazdák hatalmas osztályát, hogy továbbra is a helyes, céltudatos utón haladjon, mert csak igy növelheti, fokozhatja gazdasága jövedelmezőségét és teheti nagygyá mezőgazdaságunkat. Sajnos, ma már visszaesést konstatálhatunk mezőgazdasági téren. Noha a modern eszközök még fokozattabb eredmények elérését tennék lehetővé ; még sem olyan a gazdálkodás, mint egykor volt, midőn primitívebb eszközökkel, de annál nagyobb rátermettséggel, szorgalommal és szívós kitartással és a földhöz-ragaszkodással gazdálkodtak ebben az országban. Minden embernek természetes törekvése, hogy gazdaságának forgalmát emelje és szaporítsa. E célból minden kínálkozó alkalmat igyekszik megragadni, amit csak az észszerű meggondolás megenged. Felhasználja az időjárás változásait, az általános vagy részleges mezőgazdasági fordulatokat, alakulásokat és legfőképpen a jó és olcsó kölcsönt. Apáink irtóztak az adósságcsinálásálól, ami bizony nem is volt rossz szokás. Ma azonban már más a helyzet. Nem szégyen, ha valaki adós, meg ha kölcsönt vesz fel. És élnek is vele az emberek, talán már túlságosan is. De ne vegyük azt, aki könnyelműen, céltalanuljés minden ok nélkül csinál adósságot, nézzük azokat, akik számítással, észszerűiig, hasznos befektetésekre vesznek fel kölcsönöket Azt tapasztaljuk, hogy aki jól számított és megállapodott gondolkodású ember, jó és olcsó kölcsönnel sikeresen emelheti gazdasági hoza- dékát, s a kölcsön csak hasznára válik. Sajnos azonban, sokan vannak, kik tervszerűig és céltudatosan vesznek ugyan kölcsönt, de az ő körülményeik között nein alkalmazható példa után és igen gyakran a sserfelett elszaporodott ügynökök rábeszélésére hallgatnak. A legnagyobb és leggyakoribban elhibázott számítást a konverzió-ügyleteknél találjuk. Soha a konverzió nem volt olyan felkapott, litka volt de — üresen és széles ajtaja nyitva. »Nasztagzja* kiáltja Ignácius atya és hangja erősen viszhangzott a nagyterem falain, amelyek zavarban látszottak lenni afelett, hogy mikép lehessen rögtön valakinek a leánya temetése után Igy kiabálni, »Nasztaszja* kiálltottn immár csendesebben »hol van a kanárimadár ?< A szakácsné, szemei még tele könyekkel a sirástól, orra piros és arca fényes volt, gorombán felelt«: »Vájjon hol lehessen? — Elrepült.« »Miért engedtétek ki?« szólt Ignácius aty& s jobban össze vonta szemöldökeit. Erre Nasztaszja sírni kezdett és köténye szélével szemeit íörülgetve, mondotta: »A kisasz- szonyka , . . lelke . . . hívta őt ... és mi . . . hogyan tarthattuk volna vissza?« . . . S Ignácius atya úgy érezte, hogy e vidám sárga madárka, amely félrebillent fejecskével mindig oly kedvesen énekelt, tényleg oda való, hol Vera lelke van mostan és ha még itt volna kalitkájában, Vera halálát sem lehetne élj hinni. Mérgesen kiabálta: »Takarodj« és midőn Nasztaszja nem találta rögtön a kilincset, rá szólt: te liba!« II. A temetés napjától fogva a kis papiakban mély hallgatás honolt. Nem csendesség volt ez, mert a csendesség a hang teljes távollétét jelenti; itt pedig azok kik hallgatának, tudtak volna beszélni is— csak nem akartak. Ez volt Ignácius atya gondolata is, midőn neje ránézett néma s makacs tekintetével, ez elrémitő tekintettel, amelyet elbírni nehéz volt, hogy a fejét és vállakat nyomta, akár- ólommá változott volna a lég. Ez volt a gondolata, amikor a leánya kottáit nézte, amelyekbe nleányá- nak hangja mintegy bevésve maradt meg, avagy a mint ma, ami különben az alacsony kamatlábban biztos magyarázatát isii. Divat lett a konvertálás, vagy legalább magasabb kamatú kölcsönnek olcsóbbá való átalakítása. Ez a divat aztán áldozatokat követel és aki számítás nélkül konvertál, könnyen ráfizethet a konverzióra, mert bizony az nem minden körülmények között vezet haszonra, még ha- ugy látszik is, hanem néha határozottan ráfizetésre. Hogy a lelkes konvertálóknak világosabban beszéljünk: egy példát állítunk ide. Egyik vidéki embernek volt egy vidéki pénzintézetnél egy 5000 és egy 2000 koronás kölcsöne. Olcsóbb kölcsön reményében nemrégiben egy fővárosi intézethez fordult és amit kért: megkapta, vagyis felvett 8000 korona külön jelzálogkölcsönt. A takarékpénztári kölcsönök még nem voltak régi keletűek, úgy hogy a folyósítás alkalmával levont különféle takarékpénztári dijakat, még különfélébb bélyegköltségeket, mindenféle iratok beszerzésének költségeit, hogy úgy mondjuk, még ki sem heverte a kölcsön E kölcsönök visszafizetését a fővárosi intézet telyesitette. S mindkét kölcsön után 3-3%-os kártalanítási dijat kellet fizetni, ami már magában véve 210 korona volt. A két kölcsön törlési engedélyére, törlési kérvényre ragasztott bélyeg és a törlési munkadij a lehető legmérsékeltebb számítás mellet kitett 50 koronát. Vagyis eddig a ráfizetés 260 korona. Most jön a fővárosi intézet 8000 K.-ás köl- csönének bekebeleztotése, majd a leszámítolás és ekkor 7i°/0 értékesítést dij levonása. Ez mintegy 60 korona oly kiadás, melyet csak hosszabb lejáratú kölcsön nem érezhet meg, de hamaros visszafizetés mellett, mint minden pénzintézetnél, úgy itt is feltétlen veszteséget jelent az adósra nézve. Az eddigi veszteség tehát 320 korona. Még szerencse, hogy a fővárosi intézeti kölcsönnek nem voltak bélyeg*költségei, s emeltet, kártalanítási dijalsein számított, amely kedvezmény ha meg nem lett volna még nagyobb veszteséget lehetne kimutatni Mert az adós itt sem állott meg. Hallott va lamit olcsóbb pénzről beszélni. Kapja tehát magát és viszafizeti a fővárosi kölcsönt akkor, mikor még alig melegedett bele. A legújabb kölcsönét már ügyvéd csinálja. Tegyük fel, hogy az ügyvéd semmi közvetítési dijat nem számit, még ez esetben is, mi lesz már a folyósítás előtti költsége? Iratok beszerzése, kötelezvény bélyege, bekebelezési illeték, bekebelezés körüli bélyegköltség, munkadij, a fővárosi intézet 8000 K--ás zálogjognak töröltelésével bélyegköltség könyveket vagy leánya képét; e nagy képet, amelyet Pétervárról hozott. Mikor Ignácius atya e képet nézte, szemléletében a következő sorrend alakult ki: mindennekelőtt az arcot nézte, amely a képen jól volt megvilágítva és amelyhez oda- képzelte a véres sebet, amelyet a tetemen látott s amelynek honnanjöltét mindezldeig nem lehetett megmagyarázni. Okoskodása mindig ez volt: ha e sebet a vonat okozta volna, akkor az egész fejét szét zúzta volna — de a fej sértetlenül maradt. Talán valaki abban a zavarban és sötétben, midőn a hullát megtalállák, a lábával ejtette e sebet az arcon, vagy talán felemeléskor a körmök karcolták meg? Ignácius atya képtelen volt hosz- szabb ideig e rémilő jelenet mellett maradni és a szemeket kezdte nézni. Ezek szépek és feketék voltak, hosszú szempillákkal, amelyeknek árnyéka is látszott, úgy, hogy a fénylő és fehér szerago- lyák mintegy fekete gyászkerettel voltak körülvévé. Az ismeretlen, de tehetséges művész különös kifejezést adott e szemeknek: mintha a szemek és a között, amire néztek, ogy finom, átlátszó fátyol volna, mikép a zongora fekete fedelén egy vékony porréteg enyhítené a politúrozott fa fényességéi. Akárhogyan helyezte Ignácius atya a képet #*«k a szemek mindig reá tekintettek, olyan tekintettel, amely mélyen hallgat és nem beszél semmit sem. E hallgatást majdnem hallani lehetett, oly világos volt. És idővel maga Ignácius atya is abban a hitben volt, hogy ő hallja , . . Naponta, reggel mise után, belépett Ignácius atya a szobába, ránézett az üres kalitkára és az ismert bútorokra, leült és figyelt, hallgatta az egész ház csöndét. Valaaii különös dolog volt ez:
