Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1912-05-26 / 21. szám
7. oldal. Mátészalka, 1912. MÁTÉSZALKA május hó 26. 21. (164.) szám. ujitás nagyban emeli a hadsereg harcképességét. Ámde más reform-terv azt vitatja, hogy elég az egy sor gomb is, csak az döntendó el, hogy hat vagy nyolc gombból álljon-e az egy sor. Ez igen fontos. E kérdésben kikérik a legfőbb hadúr véleményét is, hogy a diszkabátoknál a régi fehér szint alkalmazzák, ami a harcképesség fokozására jótékony hatással lenne, valamint az is, hogy a tisztek a császárvadászok mintájára vállrojtott hordjanak, illetve, hogy a dragonyosok a kabátjukon rojtot ne hordjanak. Beleszédül nyomorult civilfeiünk e fejlesztő, átalakító reformokba és nem hihetjük, hogy akadna olyan pókhasu, csáinpás civil, aki még továbbra is hangoztatná azt a vádat, hogy a mi hadseregünkben száradt agyú, rogyott inu, totyakos, cop- fos generálisok szamárkodnak. N—a. NYÍLT-TÉR. E rovatban közlőitekért a szerkesztőség nem vállal felelősséget. A »Mátészalka* múlt számában egy nyilatkozat jelent meg Mangu Dezső ópá!yi-i jegyzőtől, melyben mosakodni igyekszik azon vád alól, melyet ellene a szatmári kir. törvényszék előtt több rendbeli vesztegetés vétsége miatt emeltünk. Hogy mosakodása, illetve védekezése milyen silány és nevetséges és hogy az mennyire magán hordja Mangu személyiségének bélyegét,’, azzal feleslegesnek is tartjuk foglalkozni. Mert ha a vizsgálat eddig nem is derítette ki a teljes igazságot, annak oka csak abban keresendő, hogy a tanukat a csendőrök a kihallgatás alkalmával megfenyítették és ijesztgetésekkel elrémitették attól, hogy Mangu ellen valljanak. De meg a kihallgatásoknál Mangu Dezső személyesen is jelen volt és magától értetődő, hogy a vallomások éppen olyanok, amilyeneknek ő akarta azokat. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az ügy ö reá nézve kedvezően végződött volna, mert a tanuk közjegyző előtt felvett jegyzőkönyvbe foglalták vallomásaikat és azt a főtárgyaláson is meg fogják ismételni. Majd akkor meglátjuk, hogy kinek a javára fog elbillenni az igazság mérlege, mely elé Mangu Dezső oly »bátor férfiassággal* tekint. Ha a mi feljelentésünk csak »aljas rágalom* és »egy szóig szemen szedett valótlanság«, akkor ugyan mire való volna ez a íühöz-fához való kapkodás, mire való hivalkodni állandóan arra a sehol sem létező »bátor férfiasság*-ra és miért szaladt annyira ez a bátor férfi Gajdos Veron- ka és társai után, miért kereste fel őket késő este is, könyörgött nekiek és nyilatkozatokat vett tőlük, hogy valamikép ellene ne valljanak. Akinek nyugodt a lelkiismerete és tudatában van ártatlanságának, az nem hajtja fel a fél falut a saját igazsága mellett, hanem bátran néz a következmények elé. E helyütt csak Mangu Dezső piszkoló- dásait akarjuk visszautasítani, melyekkel a saját személyének mosakodása közben bennünket akar beszennyezni. Nyilatkozatában azt mondja ugyanis, hogy mi azért terjesztünk ellene rágalmakat, mert nem akarja a mi magánérdekeinket szolgálni és nem akarja azokat a köz érdekei felé helyezni. Erre nézve kijelentjük, hogy mi Mangu Dezső szolgálatait ilyen dolgokban igénybe venni soha még csak meg sem kíséreltük, mert arra soha szükségünk nem is volt. Ez csak az ő korlátolt észjárásának a szüleménye, amelybe beleverni még senki ember fia nem tudla azt, hogy egyenes ut is létezik, amelyen minden tisztességes embernek haladnia kell. A jelen esetben a legtisztább lelkiismeretesség vezetett bennünket akkor, mikor ellene a feljelentést megtettük, mert fájó szívvel néztük, hogy miként vannak kitéve az ö önkényének azok a szegény emberek, akik nap-nap után jöttek hozzánk és kértek védelmet ez elöl az Ázsiába való közigazgatási tisztviselő elöl. Mint a községnek értelmesebbjei, tartoztunk polgártársainknak azzal, hogy őket megszabadítani megkíséreljük a Mangu Dezső körmei közzül. Polgári kötelességünk volt az, mely alól magunkat ki nem menthettük. Nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy amit tettünk, a község érdekében tettük. Korántse hivalkodjék Mangu Dezső azzal, hogy ő a községgel a legjobb békében él. Ez teljesen valótlan, de igaz az és köztudomású is, hogy rövid jegyzö- sége alatt már kétszer szavazott neki bizalmatlanságot a képviselő-testület. Aki ilyen bizonyítvánnyal van elbocsátva a saját községétől, attól a legvakmerőbb kijelentés az, hogy: »én a község minden polgárának a jegyzője vagyok*. Hiába ábrándozik Mangu Dezső a sehol sem létező »személyes gyűlölködésről«, »bosszú-vágyakról* és sok minden egyébről, amivel a közfigyelmet el lehetne téríteni a valóságtól. Ezúttal hiábavaló lesz gyámoltalan kapkodása, mert az igazságnak végre Is diadalmaskodni kell. És van még igazság. Ópályiban, 1912. május 23. Grün Májer, Király István. jtfz aszfalt. A Mencel jön, a Mencel jön, a Men cd itt [van már, S nyomán talán már nem soká’ Szalka asz['falton, jár. Már látom is, hogy forr az üst, érzem kátrány \ [szagát, ■ Oh Istenem! Csak más szag is ne törjön [rajta átl . . . fSARNO K. jVz édes május idején . . . — j{eine. — Az édes május idején Van minden bimbó fakaddsa, Szivemben akkor nyílóit A szerelem virága. Az édes május idején Madárdal hangzik lágyan, Bevallottam szerelmem, És sóvárgásom, vágyam. J{advány Srnö. Á napkirályné, a cárnö és Irikay bácsi. — Három lipótmezei virág. — A Lipótmezőn jártunk. Ezerházomszáz embert láttam az élő halottak közül. Ezerháromszáz embert egy délután, akik közül mindegyiknek más és más rögeszméje van. Olyanok voltak — az Isten bocsássa meg ezt a hasonlatot — mint a megkergült birkák egy csordában. Henteregtek a poros udvaron, keringtek, ődöngtek, üres szemekkel bámulták a semmit, hebegtek, dadogtak, állati hangokat üvöltöztek. Rémes, hogy milyen állat az ember, ha a nagyszerű gépezetben meghibban valami. Három volt a legérdekesebb, a legkevésbé szánni való köztük: A ,*NAPKIRÁLYNÉ‘‘. Szép elegáns szalonjában, drágán fizetett külön osztályon ült a napbirályné, körülötte udvarhölgyei, az az holdjai. Mikor közeledtünk hozzá, gőgösen elfordult. A kisérő doktor, aki udvariasan kalauzolta a társaságot,'megállt a háta mögött három lépésnyi távolságban tőle. Mélyen meghajolt. — Fenség, alázatos szolgája . . . — Mit akar? — kérdezte, de nem fordult vissza. — Megengedi, hogy hódolatunkat bemutassuk?! . . . Visszafordult. Egészen fiatal arca volt, melyet ízlésesen koronázott a Stuart Mária-frizura. Elegáns öltözékében, fenséges tartásával meglepő benyomást keltett és ha erősen kitágult pupillái, keskeny szája körül a megmerevedett mosoly nem tette volna olyan idegenszerüvé, olyan riasztóvá arcát, azt lehetett volna róla hinni, hogy egy oda tévedt királykisasszony. Kegyesen bólintott, de rögtön visszahelyezkedett előbbi tartásába: — örvendek, hogy megjelentek itten. — Köszönjük fenség. Boldogok vagyunk, hogy ránk sugároztatja ragyogó fényességét. — Szívesen, hiszen én vagyok a fényforrás és hőforrás ... Én vagyok a napkirálynő, aki megkoronázta a világot. Büszke öntudattal hangsúlyozott szavai után hirtelen megfordult. — Mehetnek, —■ szólt vissza. És menni kellett. Elfoglalta a trónusát — az ablakmélyedést. A CÁRNŐ. A cárnö egy lugasban ült. Óriási vörös legyező volt a kezében, amelyet előkelőén befelé görbített karral tartott és úgy legyezgette magát lassú mozdulatokkal. Ezek a muzdalatok jellemezték a nagy, kövér, fekete asszonyt, akinek fején széles karimáju, vörös rózsás kalap biggyeszke- dett. Mintha csak a színpadon látottunk volna valahonnan a hátsó sarokból sleppes ruháju álhercegnőket, akik a magukra mázolt előkelőséget abba a rosszul ellesett mozdulatba öntötték. A cárnő, akinek összes előkelősége a vörös legyezőjébe szorult, különben igen tiszteletreméltó, derék asz- szonyság, olyan, mint egy jobb ruhába öltöztetett gazdasszony. Nagy tokája kedélyesen rezeg, amig kegyesen elfogad bennünket. — Alázatos szolgái vagyunk. Jóakaratu bólinlás. — Köszönhetik, hogy elfogadni mélóztattam magukat. — Köszönjük, felség. — Az igaz, hogy felség vagyok. Húsz országnak vagyok koronás királynője. Az én nagybátyám az orosz cár . . . — És melyik országoknak az uralkodónője, I felség ? — Franciaország, Németország, Angolország, Svédország és a többié, mindé. — És most itt nyaral, felség? — No . . . Úgy . . . Engem most idezártak az ellenségeim. Itt akarnak tartani, amig meghal a nagybátyám, a cár. Engem akarnak már az ö életénél kinevezni, azért csukatott ide. Be akarták nekem beszélni, hogy én bolond vagyok. De most már kiszabadítanak a híveim. •— Ha kiszabadul, felség, remélem, megaján- nékoz engem egy országgal ? Fölényesen nevetett: — így akarnak engem becsapni. Nagyon jól tudom, hogy azt az embert az ellenségeim bérelték föl. Ha én most azt mondanám, hogy odaadom az országot, persze rögtön bezárnának a bolondok házába. De én okos vagyok. Én tudom hogy egy országot nem lehet csak úgy elajándékozni. Én tudom, ahhoz népeim beleegyezése kell. Ha ők akarják, jól van, nem bánom.
