Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1911-03-24 / 12. szám

3., oldal.

M ATÉSZ ALKA

12. (103.) szám,

Egy éve történt az ököritói nagy szerencsétlenség és az összegyűjtött összeget még most sem osztották szót. Meg lehet állapítani, úgymond, hogy határtalan lelkiismeretlenség történt ebben a dologban. Nem tudja, ki felelős ezért a nagy botrányért, de a Háznak a belügyminiszteri kell felelőssé tenni. Fölhívja a belügyminiszter figyelmét arra, hogy a ^krassószörényvármegyei árvizkárusultak »•gitóse körül ne történjenek ilyen mulasztások. Kérdi a miniszterelnököt, minő intézkedést tett, hogy megbiinhődjenek azok, akiket a felelősség terhel ?

A miniszterelnök a következőket mondotta:

— A közzétett félhivatalos nyilatkozat minden szavát most is állja. A főispánnak és alispánnak a lapokban tett nyilatkozatai.meg ! verifikálva nincsennek. Rögtön kérdést intézett a főispánhoz és alispánhoz, tettek-e nyilatkozatot és milyen alapon tették. A válasz azonban még nem érkezett meg. Ezt be kell várni. Az azóta tett intézkedései foganatosításáról jelentést még nem tehet. Azonban igazola-sra hívta föl a hatóságot, hogy a tényállás szerint kit terhel a felelősség ? Utasította az alispánt, hogy rögtön lássanak hozzá a segélyek kiosztásához. A gyűjtött összeg nagyságát pontosan nem tudja, de az evidenciában van, hogy mennyit gyűjtöttek ott és a belügyminisztériumban. Körülbelül annyit tesz az összeg, amennyit az alispán hozott nyilvánosságra. Ez tisz- taztatni fog. Annyit ki kell jelentenie, hogy az összegek megvannak, kétely tehát abban nincs, hogy az összeg talán elkallódott volna. Mindenesetre kvalijikalhatatlan lány hasa g forog fönn ezen ügy kezelésében, ami a szerencsétlenség megtörténte után az orvosi segítség körül is tapasztalható volt: hogy t. i. a betegek kezelését igen könnyen vették nem tudván mgitélm a szerencsétlenség horderejét. (Reméljük: ezt nem

a mi orvosainkra mondta a miniszter, mert azok, dr. Csató és dr. Rosenberg, étien szomjan, ejjeli 11 órától másnap délig dolgoztak a szerencsétlenség kitörte után és később is minden tőlük telhetőt megtettek. — A szerk.) Igen kínos ez a dolog, mert hiszen a szerencsétlenség egész Európa sajnálkozásával találkozott, midenünnen érkezett anyagi segitseg, igy tehát az európai közvéleménynek is tartozunk felelősséggel. Annyit mondhat, hogy az illetékes

szeret — elmondta nekem sokszor — és én el is hittem neki. Megszerettem.

De hát nincs semmi örök a földön 1 Egy reggel, amikor már a bukás szélén állottunk — és o ezt megtudta — levelet irt nekem, azt irta : bocsássák meg neki, mert tévedett, azt hitte, hogy szeret — de most látja, hogy nincs ereje ahoz, hogy áldozatot hozzon értem, nem tud lemondani semmiről, inkább rólam mond le.

Én lehúztam az újamról a jegygyűrűt és egy betű irás nélkül visszaküldtem neki.

Úgy hallottam, ő másnap elutazott. Rendben volt a dolga — elmehetett:

Hogy aztán én velem mi lesz, azzal nem törődött; ő lovagías ember, aztán nemesle kü — mondták a barátai — nem akart engem is boldogtalanná tenni! szenved inkább, mert erős a leike, de nem viszi romlásba azt akit szeret.

Hja, ilyenek az emberek : mindig az erősebbé az igaz ; az a szegény gyönge leány pedig szenvedje végig a csalódások egesz láncolatát, járja a Qolgothát, ha fehér a lelke, lm nemes a szive; ha pedig okos, kacagjon egyet a dolog felett, s menjen férjhez a legelső jó partihoz aki jelentkezik.

Lássa Mándy, ha én most elfogadnám a maga kezét:s felajánlott birtokát, a világ azt mondaná: okős vágyók és szerencsés; irigyelnének is talán. Csak bitnyit keliene mondanom: szeretem Mánfly, s elfogadom az ajánlatát. De én ezt nem modha- lom, mert büszke vagyok arra, hogy (Jeley Mária soha sehr hazudott.

Bűnnek tartanám odanyujtani az ajkamat és viszonozni a csókját, bűnnek tartanám átölelni s ha átkarolna meleg szeretettel — mert nem az a csők, :áz az ölelés a bűn, amelyet talán titokban teszühk; jogunk van ehez ha a szivünk súgja, a lelkünk is érzi a vágyát — de az a bűn, a halálos nagy vétek, ha érdekből, hazug hiúságból nyújtjuk csókra áz ajkunkat . . .

Ügy-e megértett engem? ugy e nem kér tőlem soha többé semmit? Hagyjon egyedül, hiszen vannak böldógtalánságra predesztinált lelkek s

hatóságokat igazolásra szólította Föl s biz- tosithaja a Házat, hogy a felelősséget szigorúan alkalmazza mindazokkal szemben, akik hibát követtek el.

A válasz tudomásulvétele fölött nem határoztak, mert a miniszterelnök ezt a válaszát nem tekintette véglegesnek.

Szatmárról jelentik nekünk, hogy Ököritőra kiszállott végre Ilosvay alispán, a megyei bizottság élén. A vármegyei urak Farkas Ernő házában fogadták azokat, akik „gyors" segítségre szorultak. Nyolcvan ember jelentkezett s ez a nyulcvan ember 50—100 korona segítséget kapott. Összesen ötezer koronát osztottak ki. Az alispánnal beszélt egy ujságiró és az alispán ^kijelentette, hogy ezt a csütörtöki pénzosztást a vannpgye vezetősége a maga belátásából kezdte meg; a oúaga belátásából, a saját iniclativájából, mert hiszen a belügyminiszteri utasítás (az, amiről Ebergényi mint „sürgős" utasításról beszélt) még nem érkezett hozzájuk.

Szatmárról azt jelentik nekünk, hogy Csaba Adorján, főispán úgy nyilatkozott, hogy a vármegye igenis gondolt arra, hogy a pénzt kiossza azok között az ököritdiak között, akik erre rászorultak. »Úgy terveztük* — mondotta a főispán -— »hogy március hó 27.-én, a rettenetes szerencsétlenség évfordulóján osztjuk ki ezt a pénzt. Erre az ünnepségre a sajtót is meg. fogjuk hívni.«

Szatmári értesülésünk szerint Ilosvay alispán úgy nyilatkozott, hogy kétszázezerkoronányi összeg van a nagykárolyi takarékpénztárban. Ez az értesülésünk azt is mondja, hogy Csaba Adorján, a főispán, százölvenhétezer koronáról tud. Ebergényi osztálytanácsos, akiről föntebb már volt szó, úgy tudja a dolgot, hogy a vármegye alispánjánál körülbelül nyolcvanezer korona, a belügyminisztérium kezelése alatt pedig ötvenezer korona van, igy tehát mintegy százharmincezer koronát fognak kiosztani.

Most előtolul az újabb kérdés : Hát ha a belügyminisztériumban van 50,000 kori, ezt miért tartogatták ? Miért nem küldötték el ? Miért nem osztották ki ? Ebben is az alispán a hibás ?

Szatmárról jelentik: »Az alispán azt mondta •gy nála érdeklődő újságírónak, hogy őt az ököri- tói elöljáróság úgy informálta, hogy »pillanatnyilag nincs szükség segítségre s ezért nem intézkedtek.«

»Pillanatnyilag!« Azóta lassankint elmúlt egy

én azok közé tartozom.

Mándy Iván az ajkaihoz vitte a leány kezét, aztán gyöngéden, szeretettel mondta neki:

— Most már ismerem is Mária — olyan aminőnek gondoltam, amilyennek megálmodta a lelkem. Engedje meg mégis arra kérnem, hogy ha egyszer megváltoznának a szive érzelmei, ha valamikor talán el tudná nékem mondani azt, amiről most nem beszélhet, hivjon engem ; én várni fogok erre . . . *

Qeley Mária másnap otthagyta az ősi kastélyt, a kis kék szobáját, kedvenc zongoráját, képeit, mindent, mindent; nem vitt magával csak egy szál virágot, azt is jól elrejtette az imakönyve legutolsó lapjára.

Mándy Iván pedig a Qeley kastély uj ura —- amikor a leány elment, sorra járta a szobákat. Legutoljára hagyta a kis kék szobát. Megállt az ajtóban s sokáig mozdulatlanul állott, mintha szentélybe készülne lépni. Majd közelebb ment. A zongora nyitva volt, megnézte a hangjegyet: Liszt egyik rapszódiája — az ő kedvenc klasszikus zeneszerzője. A kis .mahagóni íróasztalon vékony kis vázákban virág illatozott; femitt meg egy kis kép, fehér rámában — ez az ő képe — itt felejtette — nézte, nézte soká . . . milyen élethü . . . ezek a beszédes nagy szemek, ezek a határozott arcvonások, magas, sima homlok, dús, barna haj . . .

Körülnéz — minden, minden az övé itt, ó rendelkezik az egész kastélyban mindennel; és mégis úgy érzi : a legdrágább kincs hiányzik, anélkül pedig értéktelen neki minden.

És érintetlenül hagyott mindent. Legyen úgy, ahogy ő hagyta. Egy gondolata támadt: »ha egyszer visszajönne« . . . és erre a gondolatra felragyoglak szemei, és mosolygott az ajka . . . ’

*

Qeley Mária uj otthonában kezdett megbarátkozni. Kényelmes, puha fészek volt az uj kastély, a hol ezentúl élnie kell.

Az öreg méltóságos asszony kedves fehér- hajú jóságos arcú nő volt: szeretettel fogadta s

esztendő . . . pillanatnyi segítségre nincs szükség.

De mást is mondott az alispán. Azt is mondotta, hogy most már Iálja, most már meggyőződött arról, hogy nagyon is nagy szükségük, lett volna az ököriióiaknak a segéiyre már régen. . . .

Szatmárról jelentik: Az alispán az egész történetben, ebben a nagy lármában, az ügynek x\d- pirendre kerülésében agrárszocialista izgatás eredményét látja. »A szomszéd falvakból — mondotta — állandóan jártak át agrárszocialista izgatok, tegnap, szerdán is járt ott egy küldöttség.«

Ez, ez, ez hiányzott még csak! Agrár-szoci- aüsták beszéltek európai skandalumról, agrárszocialisták küldöttek Budapetröl, a belügyminiszteri- i tiniből sürgős utasítást. . . ,

Egyébként: lehet, hogy igy van. Szegény ököriíői szerencsétlenek ! Ezerszer szerencsétlenek j vagytok, ha izgatódnotok kell, hogy kérjétek az alamizsna filléreiből azt, ami dukál nektek! . . .

Szatmárról jelentik: Ilosvay Aladár, Szatmár vármegye alispánja a múlt heti csütörtökön d. u. kiszállott Ököritőra, ahol megkezdette a segélyek kiosztását. Az alispán egyelőre ötezer koronát osztott ki, a pillanatnyi nyomor enyhítésére. A segélykiosztásnál Earkas Ernő községi jegyző segédkezett, aki kijelölte azokat, akiknek azonnali segélyre van szükségük. Nyolcvan ember kapott 40—100 korona segélyt. Az alispán kijelentette, hogy a segélykiosztást a vármegye óhajára a saját felelősségére kezdette meg, mert a belügyminisztertől még semmiféle utasítást, nem kapott a segélyek kiosztására vonatkozólag. Az összegyűlt segélyösszeg az alispán állítása szerint kétszázezer korona. Az alispán a segélyeket Legkésőbb március 27.-ig, a megrendítő katasztrófa évfordulójáig, ki fogja osztani.

Csaba Adorján főispán Ököritő község elöljáróságát okolja azért, hogy nem jelentette be a vármegyénél, hogyÖkörilón vannak sürgős segélyre szorultak, mert ha ez a vármegyének tudomására jutott volna, azonnal megkezdették volna a segélyek kiosztá sát. Ököritón összen 512 ember fog segélyt kapui 100—-200 koronás összegekben a szerencsétlenség nagyságához és vagyoni viszonyaikhoz mérten.

Ilosvay Aladár Szatmár vármegye alispánja, a múlt heti csütörtökön Ököritón tudvalevőleg már megkezdette a segélyek kiosztását. A kiosztást az alispán a pénteki napon is folytatta. Ennek a napnak

azonban az a legnagyobb szenzációja, hogy előkerüli a csengeri ankéten eltűnt jegyzőkönyv, amelyben tudvalevőleg a támogatásban részesítendő családok vannak osztályozva. Az alispán elmondotta egy hírlapíró előtt, hogy a segelybizottsági tagokat ismételten

első perctől bizalmas viszony fejlődött köztük.

Egész nap együtt voltak. Felovasolt, zongorázott; este pedig a kandalóhoz ültek s ilyenkor, a bizalmas félhomályban úgy beszéltek együtt, mint anya a gyermekével,

— Máriám — mondta egyszer a méltóságos asszony — már mindenről beszélgettünk együtt ismerem az egész családja történetét, de egyről sohasem szólt nekem: a szivéről, a lelke álmairól, pedig szinte hihetetlen hogy ilyen kedves, szép leány, mint maga, nem ismerné niég azt a leghatalmasabb érzést, amely a boldogság útjára vezet.

A leány felsóhajtott, aztán rezignáltan mondta:

— Sokszor helytelen útra vezet ez az érzelem s másodszor nem merünk újra elindulni.

— Pedig talán az lenne az igazi ut s bigyje el édesem, téved aki visszaretten a további küzdelemtől ; nehéz utón juthatunk a boldogsághoz, de annál becsesebb, minél több tövisszurás ér érte.

És aznap este amikor Qeley Mária egyedül maradt csöndes kis szobájában, elővette az imakönyvét ; felnyitotta az utolsó lapnál, megcsókolt egy halvány, elszáradt kis virágot — aztán beszelni kezdett hozzá, lassan, susogva, az ajka talán nem is mozgott, csak a lelke mondta, csak az susogta:

— Oh, ha most mondanád, ha most kérnéd„ a kezem, azt mondanám neked: nem csak a kezemet, a szivemet, lelkemet, az én egész nagy-nagy szerelmemet adom oda, mert azalatt inig téged megismertelek, szabad lett a lelkem, annak a másiknak a képe eltűnt onnan örökre s vissza séta jő többé soha . . . mert betöltötte a helyét a te képed, amely az üdvösségem, amely után vágyom csókra kész ajakkal, ölelő két karommal . . ,

... És valahol, messze, távol, egy kis kék szobában, egy halványarcu férfi ül az íróasztal előtt; egy kis kép van előtte, ahoz imádkozik, pedig nem is szentkép, fényes glória sem övezi homlokát, mégis áhítattal néz rá, mégis szentebb előtte mindennél .. . Pedig csak egy fehérarcu, fehérruhás leány arcképe volt, egyszerű kis rámában;, mégis az a legdrágább neki minden kincse között .... s egyedül érzi magát a nagy kastélyban, mert min:-