Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-24 / 12. szám
Mátészalka, 1911 III. évf. 12. (103.) szám. március hó 24. TÁRSADALMI HETILAP. ■f NEQJELEL rí MINDEN FENTEríEN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre — — — — — — — 8 korona. Félévre — -— — — — — — 4 korona. Negyedévre — — ■— — — — — 2 korona. Tankoknak és községi közegeknek egész évre ö korona.----““ Egy szám ára 20 fillér. ——--------------— MgjH ' Fe lelős szeikesztő : Dr. VIZSÖLYI MANÓ. SZKRKESZTŐSÉa f.S KIADÓHIVATAL: WEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca). A hirdetési dijak előre fizetendők. A róka a kutban. „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert azoké a mennyeknek országa“ (Jézus—Máté evang. 5. rész. 10. punt j (V. Aí.) Régi, tanulságos mese. Talán még a Aesopus, a nagy mese-király irta meg. A róka éhes. Beszagol mindenfelé. Felugrik a kút kávájára és oda is benéz. A vizen lát valami kerek sápadtságot. A világ lámpása, a hold tele képe tükröződik vissza az ég azúrjáról a kút csendes víztükrén. De a róka nem tanult fizikát. Sajtnak nézi a holdat és mohón kúszik utána a kútba. Mikor leér, látja, hogy csalódott. Ez azonban csak a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy »nem iehet ám: gyere ki«. A közeiben — mielőtt leszállóit — egy kecskét látott a róka. Kiabálni kezd a jámbor kérődzőnek: »Pajtás, gyere csak ide, ide le hozzám, remek sajtra találtam; osszuk meg!« A kecske felül a »komának« és eszeveszetten siet a kútba lakmározni. Alig ér le, a róka felkapaszkodik a hátára s azon át kimászik a kutból. A kecske bentmarad, a róka pedig kaján mosolylyal tovább sompfordál.... Mintha ezt a mosolyt láttuk volna viszont a belügyminiszter ur ö-kegyelmes- ségének arcán, az ö hires mosolyában, mely ottvibrált ajkai körül akkor is, midőn a képviselöházban a múlt hét péntekén az őköritóiak segélypénze tekintetében eléje terjesztett interpellációra választ adott. Mikor az ököritói rémes éj irtózatainak első hatása, alatt állottunk, azt irtuk, hogy mégiscsak égbekiáltó dolog, mennyire tudatlan a nép és mennyire hanyag a hatóság, mely jóléte fölött őrködni hivatott. Mert csak a nép tudatlansága és a felette — és nem ellene — működni hivatott hatóságok hanyagságából történhetik meg az, hogy száz és száz ember közül mind csak arra ügyeljen, hogy a negyven filléres beléptidijat senki el ne bliccelhesse, de ne akadjon egy, egyetlenegy olyan, aki azt a kérdést is megforgatja a fejében: hogyan jutunk ki baj nélkül, ha valami vész támad? És később is ezt prédikáltuk. Volt rá elég okunk. A vármegyei urai csak post festa, eső után mél- ióztattak ki egy kurta státszra a színhelyre, majd pedig visszakommandirozták az Önkényt felajánlott segélyt és méntö-hadse- reget. Szerencsére azonban Európa közönsége jobban volt informálva, mint az alispán urék s küldte — a leintés dacára is — részvét-filléreit; egy budapesti országos és tekintélyes lap tudósítása nyomán pedig felzudult a helyi, a környékbeli, sót az egész európai sajtó, hogy orvos és gyógyszer nélkül halnak el a betegek, akik pedig még élnek, ganéval kenik égett testüket s egyremásra tétánuszt kapnak. Erre aztán újra felajánlkoztak a mentők. A vármegye urai ugyanis még ekkor is megvárták, mig a mentők megkérdezték újból, hogy talán-tán bizony mégiscsak jó volna ha lejönnének?! . . . Beszéltünk a mentő urakkal. Ha csak fele volna igaz annak, amit elmondtak, az is hallatlan skandalum. De minden igaz volt! Szomorúan igaz, sajnosul igaz, kétségbe- ! ejtően igaz. Azaz nem ; nem volt igaz I Semmi sem volt igaz. Azaz mégis igaz volt ténvbelieg mind-» de hivatalosan hazugság, vagy az alispán ur nyelvén szólva: »a képzelet erejével kiszínezett vád,« volt minden. A belügyminiszter ur — akarva nem akarva — kénytelen volt törődni kissé a dologgal, merthát nemcsak egy magunk fajta kis kuvasz, nemcsak mi, helyi lap, de az emberiség összes »házőrzői,« az egész európai sajtó nagyon erősen »jelezte a rossz embereket.« Szóval a »gazda kinézett a portára« s úgy találta, hogy tényleg baj van, de nem akart meglátni semmit. Egy régi jámbor zsidó okoskodása volt ez, aki az ablakból nézte, mint viszi ki fényes nappal a tolvaj udvarából a minden zsidók kincsét, a hízott libáját, de féltében nem akart meglátni semmit. Végigjátszottak egy »megvizsgáltatom «-komédiát, amelyben hivatalos megállapítást nyert, hogy minden rendben volt, minden rendben van, minden rendben lesz, senkit de senkit se terhel mulasztás, mindenki pontos, szorgalmas és kötelességtudó, senki se hibás, csak a sajtó hibás, mert alap nélkül lármázik. * A vármegye urai, akik e gyönyörű eredmény kisütéseig mégiscsak szűkültek egy kicsit, fellélegzettek és csakhamar a helyzet uraivá lettek. A lerombolt sajtóérvek s a meggyomrozott sajtótekintély fölé ültek s lefotografáltatták magukat, mint héroszokat — a romok fölött . . . Aztán szépen elintóződött minden. A hivatalos vizsgálat eredményét közzétették, a köz- igazgatási bizottság rehabilitált, egyes bizottsági-tag urak, akiknek orrát nem csavarta meg az a perzselt iszonytató szag, melyet 300 elszenesedett hulla árasztott, az ököritói országúton, és akiknek érdekükben volt, hogy a hatóságoknak kedveset mondjanak, bizonyították, hogy Ököritón minden csendes, akár a Sipkaszorosban, majd cáfolatokat küldtek a lapoknak (csak a fővárosiaknak, mert hát ki ügyel az ilyen magunk-fajta vidéki lapra; ki ad a kis kuvasz lármájára, pláne amelynek — a kutya fáját! — mindég van valami alapos oka, hogy lármázzék?) melyben elmondódott, hogy hazugság a kései kiszállás, hazugság a mentők visszautasítása és ujabbi felajánlkozásuk bevárása, hazugság a segély elnemfogadása, ‘hazugság az orvos- és gyógyszerhiány, hazugság a tetánusz a gané, a kórházhiány. Már csak az maradt hátra, hogy hazugság legyen az egész katasztrófa, mely a feltámadás ünnepét a halál szüreti-mulatságává változtatta. És bizonyára ez is hazugságnak nyilváníttatott volna, ha egy csomó árva jajszáva, egy csomó kereső nélkül maradt özvegy siráma élő cáfolatként fel nem kiált bo- szuért az égre, a vétkesek ellen ... És legvégül az alispán ur a szűzi ártatlanság szeplőtlen fehérségével jelentette ki a vármegye tavaszi közgyűlése elé terjesztett jelentésében, hogy a »képzelet erejével kiszínezett vádak« jelentek meg a sajtóban. És a diadal teljes volt: a vármegye urai győztek; zsákmányuk, a sajtó, ott feküdt a lábaiknál, a terítéken . . . De mit tesz isten? Hanyag emberekből soha se lesz szalonna. Közel egy éve, hogy Ököritón fejenként negyven fillérért a meny- nyeknek országába táncolt negyedfélszáz ember, de a segélynek még mindég nyoma sincs. A hullafoszlányokat, a csonthamvakat, a végtag-üszköket eltakarították s ezzel együtt letűnt a napirendről Ököritó. »Volt — nincs fene bánja, volt — nincs, vigye kánya!« .... Hogy ott házastárs nélkül maradtak emberek, akiknek a házastárs olyan életszükséglet, mint az ital viz, vagy a falat kenyér, de a törvény ereje legkevesebb háromévi özvegységre kárhoztatja őket s ez alatt lerongyolódnak, elzüllenek, kicsapongók, korcsmázók lesznek: legfeljebb a sajtónak {már megint?!) jutott eszébe, hogy sürgős segélyre szoruló emberek egy éve várják a segélyfilléreket, az se jutott senkinek se eszébe a sajtón (borzasztó, már meginti) kívül. Sebaj ! A sajtónak eszébe jutott és ennek nyomán meg is született a belügyminiszteri rendelet, mely a házasságok kötését megkönnyítette Ököritó özvegyeinek és Lapunk mai száma S oldal.
