Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-13 / 2. szám
Mátészalka, 1911. Ili. évi. 2. (fi) szám. január bé 13, TÁRSADALMI HETILAP.- MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK . Egész évre — — — — — — — 8 koronaFélévre — _ koronaNegyedévre — — — — — — — 2 koron*. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona.----—- Egy «zám ára 20 fillér. —---SZ ERKt'.SZTÖSÉQ fis KIADÓHIVATAL: Felelős szerkesztő: ír. VIZSOLY! MANÓ. WEISZ ANlAL nyomdája (Vasút-utca). A hirdetési díjak előre fizetendők. A magyar reklám. Irta: Leopold Gyula. Áll a harc agrárok és merkantilok kö- *öít; hatalmas tábor küzd mindegyik párton és aki részt vesz ebben a küzdelemben, az — mint érdekelt fél — nem is veszi észre, hogy van ennek a harcnak egy nagyszerű tanulsága is. Az, hogy annyira fejlett már a magyar iparés kereskedelem és tömegeit olyan általános, nagy érdekek mozgatják, hogy a merkantil érdekek meg- védelmezésére és érvényesítésére már ily j nagyszabású akciók tudnak léire jönni. I Csak húsz év előtt is ki gondolt volna arra j nálunk, hogy az Omke szembe mer majd sxállani az Omgével, az 'egyedül uralkodó földbirtokosok és mágnások testületével ? Amit mindenek felett örvendetesnek találok az a nagy anyagi és erkölcsi energia, az a nagy országra szóló erő, amely a magyar merkantilizmusból kiárad s amely oly idegessé ésf éltékenynyé teszi a földbirtokos osztályt. Úgy tartom, hogy ez a harc inkább használ mint árt, mert hiszen a magyar nép boldogulásának egyaránt feltétele a mezőgazdaság, az ipar s a kereskedelem minél nagyobb szabású fejlődése. Éu idestova busz esztendeje dolgozom a magyar ipar és kereskedelmi élet egyik jelentős ágában, a reklámban. Ott voltam a magyar hirdetési ügy bölcsőjénél és egész életemet annak szenteltem, hogy a kisded felnőjön, gyarapodjék és ember váljék belőle. így is lett. A fejlődő iparral és kereskedelemmel együtt fejlődött a magyar reklám is és ma már olyan fontos tényezője a kereskedelmi életnek, hogy nélküle már meg se lehetnénk. Mindez nagyon szép. Viszont ha egy külföldi, csak egy bécsi lapot veszek a kezembe, sajnálkozva, irigykedve állapítom meg, hogy a mi hirdetési viszonyaink még nagyon sok kívánni valót hagynak hátra, kereskedelmünk és iparunk messze van attól, hogy úgy és annyit hirdessen, mint a külföld. Még inkább meggyőződtem arról, amikor Német- Francia-Angol- és Olasz-országban jártam, ahol a reklám mestersége nekünk magyaroknak szinte hihetetlen dimenziókat öltött. Elmaradottságunknak okát első sorban abban találom, hogy nálunk még nem fejlődött ki annyira a kereskedelem és az ipar, hogy a külföldihöz hasonló arányú reklámmal éljen. Másodsorban, hogy még mindig van egy jelentős rétege a magyar gyárosoknak, kereskedőnek és iparosnak, akik abból az ósdi elvből indulnak ki, hogy »a jó bornak nem kell cégér.« Lehet, hogy valaha nem kellett. De most, amikor a rohanó életverseny naponta uj keresleti és szükségleti igényeket vet felszínre, uj konkurenciákat teremt és uj rétegeket hódit, ama bizonyos »cégér« nélkül elposhadna a legjobb bor is. Kereskedő, iparos, aki a közönség kiszolgálásából, a tömeg zsebéből él, el nem lehet manapság reklám nélkül és csak önmaguknak ártanak azok a magyar kereskedők és iparosok, akik helytelenül alkalmazott takarékosságból, vagy maradiságból, húzódoznak a hirdetéstől! Közszükségleti cikket termelő, vagy terjesztő, soha sem lehet nagygyd reklám nélkül! Milyen jól tudják ezt a külföldön! Tanulmányozzuk lapjaink hirdetési rovatait s látni fogjuk, hogy a hirdetőknek majdnem a fele külföldi cég. Az osztrák, német, angol gyáros, kereskedő, vállalkozó eljön ide Magyarországba Hóviharban. A csupán tizenegy ménfőid hosszú szárny- vasutnak rossz bevételein kivül három mozdonyvezetője volt. Mivel az igazgató maga is ingujjban járkált s a felesége keztyüket árult provízióra, a mozdonyvezetőknek sem volt természetesen valami nagy fizetésük. A vonal mentén — úgy közepe táján — feküdt egy egészen kicsiny város, melybe évenként kétszer eljutott a skarlát, a legújabb divat azonban csak egyszer, még pedig egy teljes évvel később, mint Stockholmba. E városka legszűkebb utcájában, kicsiny, barátságos, sárgára meszelt házban, melyből mindig ragyogóan tiszta ablakokon keresztül ki lehetett nézni a világba s ahol az ablaktáblák mögött üde gerániumok nyíltak, lakott Lindahl, a keskenyvágányu vasút egyik mozdonyvezetője. A virágok mögött szép kis feleségének csinos, halvány arca hajolt a fogyni nem akaró varrás fölé, mig a varrógép lábánál hároméves, kékszemü fiacskájuk, Gusztáv játszadozott. Ha a mama megolajozta a gép kerekét és beregtette azt, Gusztáv szétvetett lábakkal odaállt, kinyújtotta kövér karocskáját és vesényelt: — Ma-hettt! Immár négy éve volt, hogy papa és mama vaggonja össze volt kapcsolva és a lelkész az egész élet tartamára kimondta a >mehet«-et. Eleinte persze nem ismerték sem a menetrendet, sem az útirányt, a vonat vajmi kevés értéket vitt s szerencsésen átsiklott ugyan a veszedelmes kanyarokon, de mindig nagy utat kellett megtennie, mig vizfelvevő állomásra jutott. De azért mégis előre törteiéit, mert a szerelem vitte s az világított, ha a gond ködjétől nem látszottak tisztán a sínek. Lindahl rokonai azt mondták, bolond, hogy a vasútnál vállalt szolgálatot. A gimnázium utolsó osztályából ment oda, s ha tovább tanult volna, huszonötéves korában talán tisztességesebb álláshoz jutott volna. Lindahl azonban nagyon mélyen belenézett volt Blomwall Máriának, egy tönkrement junker leányának szemébe s érezte, hogy egy olyan állás, mely talán nyomorúságos, de gyors kenyér- keresethez juttatja, segítene rajta. így történt, hogy ezek ketten most a kis Gusztávval a csinos gerá- niumos házikó két szobájában laknak, A szobák parányiak voltak és alacsonyak, de kedvesek és melegek. Künn, a vonalon, a hóviharban sűrű koromréteg üllepedett az arcra s tagjai megmerevedtek, de ebben a langyos, barátságos otthonban, Mária gömbölyű karjaiban és a kis Gusztáv aranyszóke fejétől — mely esténkint, mikor atyja hazatért, szivéhez simult — Lindahl mindannyiszor felmelegedett. Lindahlnak nap-nap után a déli végáloinásra kellett vezetnie a vonatot, hogy aztán este megint visszahozza, A legközelebbi szabadnap utáni vágytól ösztönözve aztán jókedvűen és szeretettel ült fel gózparipájára s gyermekként örült minden indulási jelnek, mely őt közelebb hozta Máriájához és gyermekéhez. A1, igazgató el is csodálkozott, mikor az állomáson, melynek egyúttal főnöke volt, sápadtan és komolyan látta felszállni Lindahlt a gépre. Lapunk mai szama 6 oldal. — Valami baja van Lidahl ur? — A mi kis Gusztávunk nagyon beteg s alighanem meg fog halni, főnök ur. Evvel indult a vonat. Egész héten át száraz fagy uralkodott. Ma sürü pelyhekben esett a hó s valóságos vihar dúlt. A vonat elkésve érkezett meg minden állomásra, a késés mindig nagyobb lett, s mikor visszaindult, kétséges volt, begy estig egyáltalán eléri-e a várost. A kísérlet mégis sikerült s a vonat két órai késéssel befutott az állomásra. Olyan volt, mint egy játékszer, mint valami használaton kivül helyezett régi limlom. Lindahl egy hangosan felsóhajtott: »hála Isten» után gyorsan leugrott a gépről » «1 akart indulni hazafelé övéihez. E percben főnöke hangját hallja: — Lindahl ur! — Főnök ur ?! — Benne vagyunk a csávában. Az északnak induló vonat másfél mértföldnyire ide megakadt a hóban, ötven munkás szabaddá lapátolta a pályát s most már lehetséges továbbmennie. A vonatnak most indulnia kell, de Jensen hirtelen megbetegedett tífuszban, amit ebben a kutyaidőben szerzett magának a mozdonyon, önnek kell vézetnie a vonatot. — Hogyan, . . . nekem . . . most éjjel ? . .. Főnök ur, magam Is meghűltem és kimerültem ... Emberfeletti dologra én sem vagyok képes ! — Tudom, hogy ez lelketlenség! De a szabályzatban nincs szó kimerültségről. Annyira beteg-o ön, hogy a vonat utasainak életbiztonsága van veszélyeztetve, ha ön vezeti a vonatot?
