Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-24 / 51. szám
10. oldal. MÁTÉSZALKA 51. (142.) szám Elhatározta, hogy az ismeretlen jövő küszöbén cselekszik valamit; valami szörnyűt, amin az 1 aggok elborzadjanak, amiért ismét jól lehordanák — ha még lehetne, de már akkor késő lesz. — És itt kezdődik a történet: Hát, uramfia, reggelre kelve, tele aggatta ágait a kis orgonabokor apró szirmú, mézillatu, halvány és sötét lila fürtökbeszedett virággal ... És lön, hogy október elején, a vén fák borzasztó álmél- kodására és legnagyobb megdöbbenésére a muzeum kert kellő közepén virággal borítva másodszor ez éven illatot árasztott, egy eddig észre nem vett kis cserje a vén fák botránkozva csóválták fejüket, de annál jobban hullott a sárguló lomb, zizegett a galy : pereltek a lázadó, törvénybontó kis bokorral, de az vakmerőén, daccosan szembenézett velők: »Hiszen megyek már!« És ebben valami fájdalmas elégtételfélét sajgott. Ballag az utón egy furcsa ember . . . Ödöng céltalanul, kockás a nadrágja, borostás az álla . . . ejha, de lompos egy ur ! . . . . Elmerülve botorkál, alig is tekint fel. De egyszerre rálehel a kis bokor és megcsapja valami tavaszias illat . . . »Nini, ez a bokor ... ez úgy látszik . . • no lám; a hosszú enyhe ősz!« Nézi, nézi felvidulva. Egész tavasz lett megint! Kergetőzik a napfény az apró lila virágszemecs- kék között és olyan jól érzi magát a furcsa ember, mintha kicserélték volna. Talán el is felejti szegény feje, hogy ö voltakép mathezist akar körülbelül 60 kis fiú agyába verni és nem botanikát. Szemlélődik, szemlélődik és szétnéz, kinek mutathatná meg a másodszor virágzó, illatos csodát. Mert ilyen az ember; nem tud magában élvezni semmit! Hát im, jön az utón egy kicsi leány! A kis piros szája — ó be kacagó! A szeme — ó be ragyogó ! Táncos a lépése, kopog a cipője mintha zene szólna . . . Jön . . . jön a kicsi lányi Libben a ruhája, rózsaszín afodra — ejnye de takaros 1... Nézi a bokrot. Szemét tágra nyitja, nevet és tapsol. A furcsa ember meg önfeledten bámulja, mint egy újabb csodát. Lesi, mit fog tenni. A le- án) meg áll és elragadtatva szól: »De aranyos vagy!« és nyújtja már a kezét utána. De rémülten lép vissza, mert jaj, valami árnyék mozdul, jaj még a lomb is rezdül . . . Ku- at a pillantása . . . istenem, mi volt ez? Egyszerre megpillantja a furcsa idegent, aki égő szemmel figyeli. Megnyugodva arra is ránevet és mutat a bokorra. Odalép az ember és ijedten, félszegen, mondja: »Mi tetszik, kisasszony?« »Maga!« hangzik a kacagó válasz. Alázatosan levett kalappal, rémülten szól amaz! »Tar Péter a nevem!« »óh, be örülök!« »Tanár vagyok!« »Az nem baj,« vigasztalja a kicsi lány és huncudkodva néz a szemébe. »Matematikát tanítok í« bátorkodik serényen a legényke és bizalmasan kezet fognak. »Na jó, ez eddig el van intézve ! Az én nevem Gál Helénke és most szakítson nekem egy fürt orgonát!« De a szeme csillog a pajkosságtól és úgy cseng a hangja mintha mondaná: Én a Tavasz, az Élet, a Szerelem, a Boldogság vagyok és én most — téged elárasztalak derűvel, jókedvvel, örömmel, álommal! A kis bokor türelmetlenül a kíváncsiságtól, j égve nézi őket és haragosan tapasztalja, hogy az a mafla nem fekszik azonnal a földre, hogy őt min- i denestöl kiássa és átnyújtsa ennek a fehérarcu nevető kis nőnek. De nem ... az áll és tétován tekint körül, nem hallja-e valaki ezt a bűnös kivánságot .. . Bizony ott ül egy álmos öreg honvéd ! A lány várakozón áll : »Na, mi lesz már azzal a virággal, tanár ur!« Semmi felelet. A kis lány kérőn tekint abba a komoly szempárba és elpirulva süli le a szemét, mikor látja, hogy elborul a fiú pillantása. Visszaszivná már szívesen a kérést, de res- teli. Sajnálja ezt a szegény fiút . . . hiszen elvégre jöhet az őr és mi lenne ha megfognák őket. Cirmos rúgja meg, hogy kászolódik ki ebből ? Látja, hogy ez az ember olyan szemmel nézi, mintha részeg volna és nincsen semmi a világon, amitől Helénke úgy rettegne, mint a részeg embertől. fjedezve húzódik vissza és halkan rebegi: »Ne . . . kérem, ne . . .!« De ez elvakulva ugrik a bokornak, mely szolgálatkészen hajtja le legdusabb, legsötétebb, legillatosabb fürtjét . . , és a következő pillanatban a lány keze forró simítással lopózik afiu tenyerébe. Egy másodpercig szóllan állnak gyönyörrel elmélyedve a pillanat szülte zavarodottságba, de a kiesi lány fürge szeme felfedezi, hogy az öreg honvéd álma hirtelen tovaiebbent. Az ám ni, hiú kísérleteket követ el arra nézve, hogy a székről felálljon és őket megfogja . . . »Hé, hopp ! virágot lopnak . . . meg fogni!« Azoknak a szemük összevillan kézenfogva, mint két pajkos iskolásgyerek, szaladnak, szaladnak . . . Az öreg honvéd nyargalna utánuk; de nem nagyon tud szegény ! »Az isten verje meg, még ez a bokor is belémkapaszkodik !« Hogyne mikor olyan boldog! Öröme teljes, hisz legalább egy hétig nem mozdíthatják meg! És most ez a két emberfia, ez a két gyerek itten . . . óh, de szép is az élet! »Ágyő, gyerekek, kik tavasszal a karikát hajtjátok, én már nem leszek többé játszópajtás; komolyabb hivatás vár reám: házasságközvettő irodát nyitok.« Mese a szerelmes kis tündérről. Irta: Radvány Ernő. jl.) I. A friss hajnali szellő végig simitott az erdőn. Megcibálta a fák borzas hajkoronáját, mintha azt akarta volna mondani : »ébredj, ébredj, te vén álomszuszék, jön már a nap, mindjárt itt lesz a hajnal.« Az erdő borzongva mozdult meg erre az ébresztésre, a hűvös reggeli levegőben a falevelek susogva ágaskodtak és a sok fűszál és virág gyönyörködve fürdött a hulló harinatesőben. Május elsejére virradt. Lassanként a többi élőlények is ébredezni kezdtek. A sok apró bogár meg szúnyog terjesztgetni kezdte gyürödölt szárnyát és mikor az első, fényes napsugár megcsókolta az illatos földet, már a tücskök is vígan cirpeltek. A koránkelő, százéves törpe már ott ült egy korhadt fatönkön. Egy fade rabkával megkefélte hosszú fehér szakálát és csillogó szemekkel nézett szét a hajnali erdőn. Egy pajkos katicabogárkát akart minden áron megfogni és megbüntetni, mert ott röpködött pirosló orra körül. Ráncos, öreges kezével kapkodott és amikor már azt hitte, hogy megcsípheti, akkor röppent el újra a feje fölé. A sok gyöngyvirág csilingelve kacagott ezen a furcsa játékon és egy kis gyik is abbanhagyta a surranó szaladgálást és odanézett. Egyszerre a kis manó abbanhagyta a kergetőzést. Talán megunta már a hiábavaló fáradságot? Nem. Hanem egy különös, szokatlan hang ütötte meg a fülét. Sírást, halk zokogást hallott a fejefölött. Egy ágon, a magasban ült a kis tündérke és sirt. Mintha egy szor- dinás hegedű panaszkodott volna a falevelek közt. Barna fejecskéjét a két tenyerébe hajtotta és úgy zokogott. A ruhája ibolyaszirmokból volt szőve és egy zöld fűszál volt az öve. A mindig daloló, jókedvű kis tündér szivszakgatóan sirt. A százéves törpének elborult a csillogó bogárszeme ekkora bánat láttára. Ki- uindérkém, daloló madárkám, mért sírsz ilyen keservesen? Mi bajod? — kérdezte részvéttel. — Gyere le hozzám, ülj le ide mellém erre a fatörzsre és mond el a bánatodat: Talán csak nem csípett meg’valami irigy, csúnya csalán ? Mutasd meg, melyik volt az, hadd tépjem ki a földből. Vagy egy tpvises bogáncs lett volna olyan gonosz ? Na, gyere már le és könnyits magadon, meglátod- mindjárt abban hagyod a sírást, ha elmondod, hogy ki bántott! Talán segíthetek is rajtad? ! — Nem segit már én rajtam senki — zokogott tovább a kis tündér. — Na de már, hogy mondhatsz ilyet?! — fakadt ki a törpe. — öreg vagyok én már, sokat láttam, sokat tapasztaltam, sok bajon segítettem. Meg aztán téged is szeretlek, hogy rontom-bontom, igazán mondom, röktön elveszlek feleségül, ha akarod. Hát én nem tudnék rajtad segíteni ? Nézzék csak azt a kis ibolyavirágos fruskát, ilyet mer mondani! Hát mi bajod? — Nem lehet azt olyan könnyen elmondani. — Csak próbáldjneg, talán mégis. — Hát, amint tegnap este megyek az erdőn . . . kezdte akadozva mondani a tündér — egyszerre látok ám valakit . . . nem is tudom kicsoda-micsoda lehetett. Azt hiszem ember volt, de nem tudom biztosan, mert még sohasem láttam embert. Szép bajuszkája volt, fehér volt a bőre, habár az ábrázata kormos volt is egy kicsit. A hóna alatt rozsét cipelt. — Az bizony Jancsi lehetett, a szénégető legény — mondta az okos, kis törpe. — Nem tudom én ki volt, hanem úgy megdobbant a szivem, hogy azt hittem leesnek rólam az ibolyavirágok. És azóta folyton rágondolok és hullnak a könnyeim, talán meg is fogok halni nagy bánatomban. Nem tudom mihez kezdjek, nein tudom mibe fogjak, csak egész éjjel jártam az erdőt, hátha újra láthatom. Ugye mondtam, hogy nem tudsz rajtam segíteni! És újra rákezdett a keserves sírásra, csak úgy potyogtak a könnyei. — Dehogy nem tudok, dehogy nem tudok, — vigasztalta jóságosán a törpe, — gyere le ide hozzám és ülj mellém, mert én bizony öreg csontjaimmal már nem igen tudok fákat mászni, aztán majd meglátjuk, hogy mint lesz. A ki- tündér lebillent az ágról és odaült a törpe mellé a fatörzsre. Az megfogta kicsi kezét és a szemébe nézett. Aztán csendesen megszólalt: — Tudod-e kis tündérként, daloló madárkám, hogy mi bajod? Nagy baj, nagyon nagy baj! Úgy hívják, hogy szerelem. És nincs belőle kigyógyulás, csak akkor, ha a tied lehet, akit szeretsz. Inkább szerettél volna belém, akkor könnyebb dolgod volna. Hátha megpróbálnád! Mi? Verd ki a fejedből azt a legénykét, felejtsd el úgy, mintha sose láttad volna. A tündérkének újra könnyes lett a szeme. — Na nem kell azért mindjárt bőgni — mordult fel a kis törpe. — Tudtam, hogy ez lesz a felelet. Ezeknek az inci-finci fiataloknak nincs egy csepp eszük se. Még akkor se, ha tündérnek születtek. Hát azért ne pityeregj, nem haragszom, adok én más tanácsot is, ha kell. De figyelmeztetlek, hogy nem gyerekjáték, ami rád vár. És, ha nein érzel elég erőt magadban, ha csak egy kicsit is ingadozol, akkor inkább hagyd abba az egészet és menj mézet, virágot szedni, forrásvizet szürcsölgetni. — Erős leszek, csak őt láthassam, csak az enyém lehessen — mondta csendesen a tündérke. — Jó. Ezt se bánom. Akin nem lehet segíteni, azon nem lehet segíteni. De kár érted, nagyon kár, illatos virágszálam, kis édesgyökerein! Ma van május elseje, ma van a királynőd születésnapja. Menj el a tündérpalotába, ott ma nagy népségek vannak, ami nagyon jó, mert nem kell kihallgatásra jelentkezned. Ma mindenkit beeresztenek a királynőhöz bejelentés nélkül. Vedd fel az- ünneplő ruhádat és menj oda. Panaszold el a bajodat Titániának és jól figyelj minden szavára. De ha nem érzed nagyon erősen a szivecskédben a szerelmet, akkor bele sé fogj. Mert akkor nagy baj lesz. Fogadd meg a tanácsát és pontosan kövesd, ne csak most, hanem mindig. És, ha egyszer nagyon boldogtalan találnál lenni, akkor gouarácsonyi és újévi ajándékok, u. m. üveg, porceüán, diszniil és jáíékaruk versenyen __ '• ---- kívül gyári árakon kerülnek eladásra — PA TAKY JENŐ Mátészalka és vidéke legnagyobb üveg- és porcellán áruházába. Étkező, tea és kávés készletek nagy választékban! S$ST Specialista képkeretezésben! ^ ^
