Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-24 / 51. szám
3. oldal. MÁTÉSZALKA 51. (142.) szám Hölgyeink ugyanis igen szép tevékenységet fejtenek ki a tüdőbetegek szanatóriuma érdekében, s mert e kérdés feltétlen fontosabb a járás közönségére a tüdőbetegek szanatóriumánál, szerénytelenség nélkül megkívánható, hogy első sorban a sziikebb haza céljai érdekében fejtsék ki nagy rab ecsiil- hetö tevékenységüket. Hiszen a helyi kórház megalakításával közvetve a szanatórium célját is szolgálják. De nem folytatom tovább! Felvetettem az eszmét s várom a járás társadalmi életének irányítására hivatottak cselekvését. Vajha e szóra, ha e kiáltásra szárnya nőne e mindenesetre nagy gondolatnak, s e gondolat szárnyait csattogtatva repülné be a járást s meg Berlin, december hó 21 Uj idők, uj elvek. A homály dereng, uj eszmék járják át a gondolatokat. A társadalom mozgásban van, forr. Az egyenlőség, egyenjogúság már elismert alapelv. Mind nagyobb lesz azoknak a száma, akik úgy vélik, hogy a jelen társadalmának tagozott- ságán, jogtalan előnyökön nyugvó elsőbbségi jogán okvetlenül segíteni kell. Asszimiláció utján tömörítésre, egyenlősítésre kell törekednünk. A társadalom egységes legyen. Nagyon természetes, hogy minderre csak igen fejlett, előrehaladt, mondhatni eszményi államban lehet gondolni. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy előmunkálatokat, kísérleteket ne tegyünk, hogy az elv kivitelének eszközei fokozatosan, lassan kint, szinte észrevétlenül hozzák közelebb az egyes elemeket a bekövetkezendő eseményekhez. Nagyon szép példáját láthattam e munkának itt Berlinben, s az eszköz valóban félreismerhetlen megnyilatkozása a mélyen járó elmének. Az »Akademische Unterrichtskurse für Arbeiter E. V.« este 8—10 óráig 50 csoportban minteg 1500 munkást tanít díjtalanul, hogy írásban és számolásban pótolja az elemi oktatás esetleges hiányait, avagy az ott tanultakat felfrissítse, röviden: hogy szállná a sziveket. Vajha tetté válnék a remény sa humanizmusnak, az emberi és felebaráti szeretetnek egy fényes temploma minden Demosthénesnél szebben hirdetné járásunk lakosságának áldozat- készségéi !! * . . . Karácsony van. A Jézus születésének emlékünnepe. Annak a Jézusnak, aki hirdette : »Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat«. Vajha áthatná ez a szent hittétel ez ünnepen a sziveket, vajha áthatná a lelkeket s szent érzelemmel fogadnák az eszméi és mindannyian, min1 a feleb Táti szeretet egy-egy törhetetlen harcosa, rendületlenül kelnénk a küzdelemre, a nemes cél: a mátészalkai járási kórház megvalósítására. a munkások értelmi képességét azok szabad idejében fokozza. Ez már magába véve nagyon szép eszme és hasznos is. Ingyenes munkaerő és egy másik társadalmi lépés a tökéletesedés felé. Az említett egyesület ugyanis egész sereg egyetemilanár támogatása mellett felhívja a berlini összes főiskolák hallgatóságát, hogy jelentkezzenek az oktatás ellátására, mindenki heienkint egyszer vesz részt a munkában. Először csak felügyelnek a gyakorlatok helyes folytatására, aztán pedig önállóan is vezetik a kurzust. Így a főiskolai hallgatóságnak alkalmuk nyílik a személyes érintkezésre a munkásosztály körében, hogy ennek folytán a sociális áramlatokat azok hordozóiból, dölyfös előítélet és lágy érzelgés nélkül, megismerhessék. Politika és vallási tendenciák kizárva. Végül: ha teljesíteni akarjuk, amit a munkások tőlünk várnak, úgy sok és hii munkásra van szükségünk. Micsoda következményei vannak mindennek. Az alsóbb népréteg látja, hogy nem is olyan borzasztó nagy ür tátong közte és a felsőbb rétegek között; hogy hiszen ezek nem is olyan nagyon akarják öt tanulat- lanságban, müveletlenségben hagyni, sem pedig annyira elnyomni, mint ahogy izga- tóik lármázzák. Íme, segíteni kívánnak rajta s önzetlen, minden érdektől ment munkájukkal akarják öt kiemelni, tehát hasonlóbbá tenni önmagukhoz. így aztán az a mélységes gyűlölet, ami e szegény munkások lelkében fészkel, sokat vészit erejéből, sőt talán kis megnyugvást is találnak abban a gondolatban, hogy mégis csak embereknek tekintik őket, s nem olyan elégedetlenek sorsuk miatt, összegezve: a munkás szellemileg fejlődvén, emelkedik feléje s nem tartja olyan önzőnek, hidegnek, s éppen azért gyűlöletesnek a magasabbakat s örömmel tapasztalja, hogy mint ember, azok mellé állhat. Nézzük most a másik oldalt. Az egyetemi hallgatóság, az ország leendő szellemi ereje. Ök eddig vagy egyáltalában nem törődtek a sociális áramlatokkal, vagy úgy ismerték azokat, mint a munkásosztály nevetésre késztő ábrándozását. Vagy ami még roszabb, helytelen irányú írásművek olvasásával hamis délibábképet szereztek azokról olyanok, akik látó szemeikkel az életbe már fiatalon helyesen megtudták érteni, miért tesz külömbséget a tanár a tanulók között, miért lehet protekcióval még az egyetemen is vizsgázni, avagy kizárólagos speciálitás- sal a mi hazánkról szólván: miért nem lehet mindenki fia szolgabiró? De igy, ha közvetlen érintkezésbe kerül azokkal, akik legsúlyosabban érzik a társadalmi állapotok tür- hetetlenségét, tudomást szerez azok jogos társadalmi vágyairól s föltekintve észreveszi, hogy mily közzelröl érintik öt magát is a sociális kérdések. Így aztán közelebb a remény, hogy az eddig csak lenézve ismert néposztály lelkivilágának megértése után rokonszenvezni fog azzal, nem olyan letörni valóknak látszanak többé azok törekvései s lassankint belátja, hogy e szegény emberek nem másokat akarnak bántani, hanem magukat védelmezni. Nem a mások feleslegét akarják tulajdonképpen elvenni, hanem a maguk legszükségesebbjét biztosítani. Tehát nem olyan megvetniVálás. Eljött hát ez is: a válás perce, Szakítanunk kell, aranyos szivem I Szemembe a könnyek árja tolul; Mintha körüliem sima minden S tort ülne kínzó szenvedés: A válás Tőled oly nehéz! . . . Vérző szivem fájón összeszorul, Verése eláll, majd meg fut, szalad . . . — Eszembe jut sok kellemes óra A kertben s rózsás ablakod alatt ... — Vonatod füttye a távolba vész : A válás Tőled oly nehéz! • Zsebkendőmet lobogtatom feléd, Mig csak látlak édes angyalom. S szemednek fényét, arcod mosolyát Egyre nézem, tovább huta!, mi: Szemem vakon a messzeségbe néz. A válás Teled oly nagyon nehéz! . . . Cyrano. Az örökkévalóság küszöbén. Irta: Vámos Árpád. Theodóra, a sötétárnyu, piszkos utcák fehér leánya átlépte barátja, a költő küszöbét. A szoba fényárban úszott: két jóléttől csöpögő, testes szte- arin-gyertya vetette szét kénsárga fényét. Rég nélkülözött gazdagság: itt ina ünnepre készülnek. A surolatlan fenyőasztalon, az odatapasztott gyertyák közt egy nagy rutnosüveg állt üresen. A tartalma élettoldó elixirré alakult át a költő gyomrában. A lány — megértő ember lévén — meggondolatlan becsületességgel odarakta az üres üveg mellé a magával hozott szinültig teltet s azonnyomban kivégzett egy fürgelábu telehas-pókot, mely biztos magasságokban lévő függőhintájából épp most ereszkedett alá a költő koszorutlan, halálverejtéktől csöpögő homlokára. A fürge póklábak fölzaklatták bucsuzás előtti utolsó szenderéből a költői, aki tágranyitotta gyermekes kékségben tompán fénylő szemeit, megpillantván ebből az alkalomból a mellette könyörtelenül haláltosztó leányzót. — Theodórám, királynőm — nyögte átszellemülten feléje — válunk! A lány a lényeg embere volt, egyszerűen kérdezte : Hányadik napja már . . . ? — Sok, sok — hangzott vissza a túlvilág kapujából. Verve a világrekord ! Ennyi éheztetés- sel a legmerészebb életrajzgyártók sem merték rnég kikezdeni az együgyüek szivét. — Három napja leslek. — Hiába lestél. Már négy napja eladtam I oubiAt púi nuvelyem egyetlen, szennyes eifedőjét! ... I Ha, ha, vonakodott a sémi. Sokáig igazgatta, forgatta, mintha végkép meg akarta volna á!la|(#tani, hogy teljesen visszatükrözi-e arca minden szépségét, ha rátekint. De megmutattam neki egyéb gazdagságomat. Mind, az összes teleirt papírokat itt a vánkosom alatt. Egyet bele is tűztem a kabátba. Ereklye lesz, én mondom magának, ereklye 1 . . . Meghatódott, elhitte és kitett egy szerény, kis ezüstöt. Gyertyát, fát és szeszt hozattam vele rajt, fény-, hő- és életforrást. A többit visszaadtam neki. Minek már nekem ! . . . — Hoztam én is, — iszol ? — Nem. Már nem,Theodorám, királynőm! Bt teltem a földi jóval. A hátralévő araszt már átálmodom a pokol gőze nélkül is. Tisztán kell megérkezni, Ielkecském, tisztán 1 Mert a leve könnyebben . . . hiszen tudod te ezt . . . mint a jólakottak. Milyen könnyen . . . istenkém, Ielkecském ! . . . milyen könnyen bejutok 1 ... Te leszel az örökösöm. Ha a földi fénypempa helyett az örökvilágosság fényesedik már majd nekem, kiszeded mind, az összes teleirt papírokat a fejem alól, két szeletkével, két szomorú, kis szerelmes sóhajtással lefeded a szemem, a többit elviszed nekik . . . Meglásd, szép, fényes pénz lesz belőle azok kezén, akik értenek hozzá. Én sohasem tudtam a módját, így aztán, ők nélkülem is jóllaktak, én meg ő nélkülük is elkoplaltam szépen, eleddig . . . Hogy is mondja a matrác — sir Arisztofánesze? . . . Már nem emlékszem . . . Mindegy! ... te tudod. A régi nóta. — Ez a dolgok rendje. Egy kicsit megkopott igazság, de a kopott dolgok tartanak ki legtovább. Ezt én már csak igazán értem . . . Szólj, elviszed nekik ? . . . — El. A költő megnyugodott és lehunyta szemét. Verítéktől összeállóit szempillái fáradtan borultak egymásra s a gyertya kísérteties fényében apró, remegő árnyékot vetettek lilaszin szemhéjaira, — Most legyőztem átkos gyönyörödet, hatalmas Éhség ! — rebegle siri hangon maga elé és menyei átszellemültség ült ki az arcára. — Kajánul röhögő ábrázatod sok-sok éjszakámat elrabolta, de megvirradt; és elgyötört, megtiport lelkem fölszabadult nevetséges hatalmad alól . . . Csodás volt a kin, melyet néma, kísérteties mozdulatlan órák éreztettek velem, mig köröttem hallgatott a csönd és kinn milliók bájos teste-vére ölelt, csókolt, szeretkezett, vegyült és teremtett uj világot . . . — Kérlek, mindenre kérlek—szakította félbe remegve a lány — hagyd abba . . . TÁRSADALMI FEJLŐDÉS.
