Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-02-10 / 6. szám
S. oldal. MÁTÉSZALKA 6. (97.) szám. Mátészalka a megyei sajtóban. II. Don Quixote, mint Bouillon Gottfried. A »Mátészalka« 1910. évi nov. hó 18.-án megjelent II. évf. 46. (85). számának »Hirek« rovatában beszámoltunk arról a kitüntetésről, melyben Herman József izr. elemi iskolai igazgató- tanító magas helyről részesült. IS cikkünk felforralta Bertók Béla helybeli rk. kántortaniíó kalamárisában a beszáradt téntát s a kántortanitó ur a Ssatmárott megjelenő »Heti Szemle« ciinühetilap 1910. évi dec. hó 7.-én megjelent 49. számának a »Közönség köréből« rovatában egy bősziratot tett közzé, amely baráti simogatások között rugdalja meg Herman Józsefet és modortalan hangon támadja meg a »Mátészalkát« és a mátészalkai izr. iskolát. Bertók cikkét nem hagyhatjuk válasz nélkül. Nem pedig azért, mert ő förmedvényében bennünket olyan alaptalan váddal illet, amelyet cáfolat- lanul —helyesebben mondva: agyoncáfolatlanul — nem hagyhatunk. Ez a magyarázata annak, hogy kénytelenek vagyunk hasábokat szentelni a Bertók felfortyanásának, dacára annak, hogy a kántortanitó ur olyan kis pont, olyan elenyésző semmiség városkánk társadalmában — tehát előttünk is — hogy ezideig tudomást se vettünk létezéséről s most is, — ha nem rágalomnak is beillő vádjáról volna szó — legfeljebb csak pár sorra méltatnók. És még egy oka van, amiért a Bertók- fóle bőszirattal valójában érdeme fölött foglalkozunk. Az, hogy úgy gondoljuk, miként a legmesz- szebb menő megtorlás nélkül nem maradhat az a támadás, mely bennünket rosszakaratulag és sze- mélyeskedően olyan ember részéről ér, aki részünkről csak szívességekben részesült és akit soha — nemhogy egyéniségben, de hivatali ténykedéseiben sem — még csak meg se kritizáltunk, nemhogy valaha is, a iegkissebb mértékben bár, támadtunk volna. És különösen nem maradhat megtorlás nélkül ilyen körülmények közt az a támadás, amely sárba mártott tollal Íródott. Mielőtt azonban kellő módon és stilszerü tónusban megadnók a méltó választ, rá mutatunk a Bertók Béla sajtómoráljára is. Arról van t. i. szó, hogy mi a Bertók támadásáról csak közvetve s jóval annak megjelenése után értesültünk, mert a cikkíró ur nem tartotta erkölcsi kötelességének, hogy a támadó cikkét tartalmazó halappéldányt hozzánk megküldje. Ha valami Mátészalkán is el- tejedt, általánosan ismert és közkézen forgó lap volna a Heti Szemle, szót se szólnánk. De Bertók ur jól tudja, hogy a Heti Szemle legfeljebb csak ,a szatmári rk. egyházmegye plébániáinak asztalán található fel. Óh, Bertók ur, mi máskép ismerjük a sajtómorál rendelkezéseit. Mi is támadtunk már egyszer máskor ! De mi az ilyen közleményeket tartalmazó lappéldányunkat mindig, fokozott gondossággal juttattuk el a megtámadotthoz s szine3 ceruzával be- köritve a kérdéses közleményt, arra, mintegy kifejezettén hívtuk fel figyelmét. Pedig mi nem kis- sebb lapokkal tettük ezt, mint a Pesti Hírlap és a Magyar Hirlap és nem kissebb erőkkel szemben, mint Szász Zoltán és Bródy Miksa. Most pedig, hogy sikerült bemutatnuk kán- tortanitónk sajtómorálját, ideiktatjuk Bertók Béla szóban lévő pfujságirói termékét. De iktatjuk előzőleg a mi cikkünket is, mely egy holdfényes no- vemberi’éjszakán Bertók urat megtermékenyítette... 1. A »Mátészalka« cikke: »Herman József kitüntetése. Herman Józsefet, a helybeli izr. elemi iskola igazgató-tanitóját, kit lapunk olvasóközönsége, mint volt munkatársunkat jól ismer, magas helyről jött az a nagyon ki- érdemlett kitüntetés érte, hogy részére — Szatmár megye érdemes tanfelügyelőjének ajánlatára —- a közoktatásügyi miniszter »mint Szatmár megye legjobb tanítójának*., évi 200 kor. jutalmat engedélyezett. Ez a kitüntetés mindenképpen olyan jellegű, hogy a fölött lehetetlen csak épp a száraz tény elmondásával napirendre térnünk. Hiszen az erkölcsi méreteiben minden esetre szép és nem mindennapi, de anyagiakban annál silányabb elismerés olyan embert érte, aki csaknem mindnyájunknak, kik a »Mátészalkát« megalkottuk s minden héten napvilágra hozzuk, tanítómestere volt. De meg a szubjektív momentumoktól ha eltekinthetnénk is, lehetetlen le nem szögeznünk azt a tényt, hogy egy háromévtizedes szorgalmas, ideg és léleköiő, egészséggyilkos munka nyerte cl a miniszteri kitüntetéssel magas és mégis csekély jutalmát. Herman Józsefről, mint egyénről, bár mindenki, mint becsületes embert ismeri, különféle vélemények élnek Mátészalka társadalmában: kellett neki feljönni, mikor én randevúra akarok menni? Elkeseredett hangulatban bandukoltam az Adria fe'é. Útközben találkoztam a nagy nőbarát Fricivel. Kitört belőlem a hiúság. Elmondtam, miért vagyok olyan levert. »Tudod mit?« —száltő — »te már úgy sem köthetsz avval a hölgygyei ismeretséget, elmegyek én a randevúra. Beleegyezel?« En- godtem érveinek és nagylelkűen cedáitam összes igényeimet .... Ettől a naptól kezdve úgy találtam, hogy Lili mindinkább hidegül tőlem. Hiába tudtam most már a legkitnerilőbben és legpontosabban Monte-Christo kalandos útjairól beszélni, hiába ismertem el, hogy Benickyné mellett Mikszáth fel sem említhető, világosan láthattam, hogy »megirigyelte az élet, mért voltunk oly boldogok.« Még azért reménykedtem, mert hátha nem hullt még le minden falevél? . . . Tűnődni kezdtem. Micsoda véletlen játszhatott itt megint közre ? Találkoztam Fricivel. Már előre mosolygott: »Köszönöm öregem, hogy ilyen boldogsághoz juttattál 1 Csodanő, csodanó! Először meglepődött, mintha nem engem várt volna, de addig beszéltem neki, mig belenyugodott a megismerkedésbe. Mondhatom neked, ennivaló teremtés a Lilil Csodanő, barátom, csodanő!« Kicsoda? Lili? — kérdém én. Hogy néz ki? Szőke, magas, kékszem, szürke kabát, Béla u. 5. Biztos, hogy ó az. Nem szóltam Fricinek. Megsommisülten indultam Lilihez. Szemrehányásaimra elmondta, hogy tulajdonképpen én vagyok oka mindennek. Ö egyik barátnőjénél szórakozott, s hirtelen az az ötlete támadt, hogy a barátnője telefonál nekem, randevút ad, melyre barátnője helyett ő maga fog eljönni, s kitünően nevetünk majd a tréfán. Ugyan csodálkozott, mikor nem én, hanem Frici szólította meg. Először szóba sem akart vele állani, de később aztan imponálni kezdett neki a csinos fiú modora, s hozzátéve, hogy én egy más nővel szívesen megismerkedtem volna, most már igazán örül, hogy a szellemes, kedves Fricivel találkozott. Szeretné, ha mi elfelejtenénk egymást. . . Gondolják meg kérem I! Mintha a lebegő lánchid szakadt volna le alattam. Álmaimnak, ábrándjaimnak mindörökre vége. Boldogtalanná lettem egész életemre. S miért? Miért? Csak a szerencsétlen véletlenért 1 Lássák kérem, ha Lili nem | olvas annyi regényt, nem jön ilyen bizar gondolatra. Ha az ügyvéd ur akkor éppen otthon van, az ő jelenlétében nem beszélhetem meg a randevút, s ha éppen akkor nem jön fel a bátyám Budapestre, magam megyek el, s ha útközben nem éppen a nők körül szerencsés Fricivel találkozom, akkor nem vesztem el Lilit, boldog maradok, s akkor önöknek sem kell végighallgatni ezt az unalmas monológot I . . . Ilyen a véletlen 1 Kiadó! iJffSSZ hentes üzletnek ZSS Bővebb felvilágosítást nyajt: Schwartz Viktor Mátészalkán. de Herman Józsefről, mint tanítóról csak egy vélemény él a köztudatban : az, ami a tanfelügyelő és a miniszter véleménye (és mindenkoron a mi véleményünk isj volt, hogy Herman József zseniális pedagógus, a magyar népnevelésnek lánglelkii és ritka szaktudással rendelkező katonája. Mennyire igaz ez: erre nézve csak két dolgot hozunk fel. Az egyik az, hogy Mátészalkán minden polgár, aki gyerekeit a népiskolán túl Is óhajtotta taníttatni — bár mindegyik felekezetnek van iskolája — a Herman igazgatása alatt álló izr. iskolába járatta azokat. A másik az, hogy a Mátészalka körüli városok középiskolái a tanulók felvételénél szokásszerüen előnyben részesítik —■ mint a további képzésre kitűnő anyagot — azon jelentkezőt, aki a mátészalkai izr. iskolának volt növendéke. A mátészalkai izr. elemi iskola elsőrendű voltát e két tény kétségen kivül és éppen eléggé igazolja és az iskola ilyen nivőra jutása és föllendülése elvitathatlanul — kartása, Rosenberg tanító mellett — a Herman József érdeme. Pedig Hermannak ugyancsak nagy nehézségekkel kellett és kell valószínűleg most is megküzdenie. -Mert — mint a legtöbb helyen — az iskola nálunk is az eklézsia mostohagyermeke, amelynél metsző, harangozó, egyházfi, kántor, sőt még a ministránsgyerek is előbbre való. Ha a tanító »a nemzet napszámosa«, úgy kétszeresen »napszámos* a felekezeti és pláne a zsidó tanitó. Ezt lenézik, alantasnak tekintik s a hitközségi és iskolaszéki üléseken akárhányszor olyan emberek kritizálják le, akik nemcsak hogy nem pedagógusok, nemcsak nem általános műveltségű laikusok, de analfabéták. A zsidó tanitó közpréda. Kapcarongy. Van diplomája, nincs diplomája: csak »melámed«, akinek az asztal végén a helye, akire mindenki, úgy az iskolában, mint a családi otthonában, sőt nyilvános helyen is tetszése szerint rátámadhat, mert szegény tanítónak mindenhez jó arcot kell vágnia, ha éh-bérét nem akarja az éh-halállal felcserélni. A felekezeti tanítók tortúráján keresztülment (ha ugyanis nincs benne ma is) Herman is. Herman 3 évtizede járja a rögös pályát s termékenyíti a maga lelkének hulló vérével a mi községünk egy nagy része népnevelésének — talán a szokottnál is töviskesebb — talaját, miközben magát emészti fel, mint a felhő, mely esőcseppjeivel áldást áraszt, de önmaga megsemmisül. És e harminc évi vo- rejtékes, küzdelmes és — ami fő — tüneményesen eredményes munka minden jutalma és minden elismerése: egy nagyon szerény negyedszázados jubileumi ünnepély a volt tanítványai, egy jegyzőkönyvi elismerés az iskola fenttartó- testülete, egy vékonydongáju, 100 kor.-ás aranyóra a társadalom és évi 200 kor. fizetésjavitás az állam részéről. Tehát egészen stílszerűen: a »nemzet napszámosának« napszám-bér és napszámost illető bánásmód a része. És még csodálkozva emlegetik, hogy Herman József többé nem a régi ! Még csodálkoznak azon, hogy három évtized ideje, hivatalos és családi gondja, harminc év keserüségteljes, szerva- zetőrlő és verejtékes munkája kifárasztottak egy embert! Még csodálkozni tudnak azon, ha a kellő elismerés hijján elkedvetlenedik egy ember, aki három évtizeden át eredményt eredményre Ijal- inozott! . . . Pedig ha Herman József hadi téren vitte volna véghez azt, amit a magyar népnevelés, a kultúra mezején végzett, a magas kitüntetés legmagasabb helyről jött volna s nagy ur lenne, kivel büszkén (és körül tekintve : látják-e ?) parolázna mindenki s nem sértenék meg évi 200 kor. borravalóval. Herman József azonban a kultúra s nem a tömeggyilkosság-tudományának bajnoka. Nem pléhgalléros, sárgapitykés katona, — csak a nemzet napszámosa . . . 2. Bertók Béla rk. kántortanitó cikke : „Hozzászólás „Hermán József kitüntetése" cimtl cikkhez." A »Mátészalka« 1910. évi nov. ÍJ. számában a következőket Írja : »Herman József kitüntetése.« Herman Józsefet a helybeli izr. elemi iskola igazgató tanítóját, kit lapunk olvasó közönsége, mint volt munkatársunkat is jól ismer, magas helyrőt jött az a nagyon kiérdemelt kitüntetés érte, hogy részére — Szatmár vármegye érdemes tanfelügyelőjének ajánlatára — a közoktatásügyi miniszter »mint Szatmár megye legjobb tanítójának* évi 200 korona jutalmat engedélyezett.* Erre nézve a következő megjegyzésem van. Az 1907. évi XXVII. t.-c. 4. §-a értelmében a vallás- és közoktatásügyi miniszter által a népnevelés terén kiváló érdemeket szerzett néptanítók részére adandó évi 200 koronás személyi pótlék engedélyezésnél a következő eljárás tartandó meg. A kir. tanfelügyelő a közig, bizottság utján minden év április havában javaslatot tesz a kitüntetendő, illetőleg megjutalmazandó tanítókra nézve. Javaslatba, mint azt a törvény világosan meghatározza, csak olyan tanitó hosható, aki egy és ugyanazon helyen huzamosabb ideig és pedig 12 évnél nem kevesebb Ideig működött. Ettől eltérő javaslat fel nem terjeszthető.
