Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-08-11 / 32. szám
É. oldal. M ATÉSZ A 1. K h ‘J .fi.i .......................i nin.inn- ■ i ■!■■ ■■ ihuimiii Né zzük meg egy alföldi község heti piacát. Délre már a szállító kereskedők any- nyi tojást vásároltak össze kivitelre, mintegy falusi kunyhó, baromfit pedig vaggon- számra szállítanak, mégis a piaci ár alatta áll a mienknek. Igaz, hogy ennek megvan a maga természetes oka. Alföldi városainkban és községeinkben a fordulós gazdálkodást jó részben a tagbirtok, a tanyai rendszer váltotta föl. Tavaszszal 2—3 holdas tanyás gazda is, családostul, mindenestől együtt kiköltözik. Mire a tarló megszabadul annyi a baromfi, .amennyi csak lehet. Itt nem kell zsákból tartani a baromfit. Az elhullott gyom, dudva, magvak a baromfiak első eleségei. A baromfiaknak a magvakon kívül főtápláléka a rovar. Hol kap több rovart, mint a mezőn? Ha most már figyelembe vesszük, hogy a gyom- és dudva-magvak, a növényi életre kártékony bogarak pusztításával, mily haszon! tesznek ezek a gazdának, hogy bár zsákból sem élnek, azért mégis értékesebbek, minta mi esetleg éppen tengerin, vagy amolyan kolompáron nevelt baromfiaink, úgy megkaptuk annak magyarázatát, hogy miért nagy az alföldi községekben a produkció a magas termény árak melielt is és miért hanyatlik a baromfitenyésztés nálunk, ,az »udvaron termelők«-nél. Külföldön, Franciaországban ismerik már jól a mezei kártevő rovarok pusztítása szempontjából is a baromfitenyésztés hasznát. Ott könnyű, kerekre készült baromfi- ólakat készítenek, melyeket nappal a megfelelő határra huzatnak ki, este pedig, midőn a baromfiak elüllek behuzatnak a tanyaházba. Franciország nem is szorul baromfiban importra. A husdrágaság csökkentésére s a baromfi- tenyésztés okszerű mivelésére nálunk, ahol .sajnos kevés a kis tagbirtokos, részint ezek, részint a nagybirtokos van hivatva. Egy nagybirtokos, kinek rendelkezése alatt min.A hegyek! Aztán jönnek az erdőboritotta hegyek. Messze, messze a végtelenségig. Távolabb mindig máskép drnyékolódik a kékség, úgy elmerenghet yrajta a lelkünk ... Az isteni hatalom örök emlékművei . . . Qondolkozva nézek magam elé. Fényes hátú, csinos bogárka száll le és lassan lépeget. Hirtelen utána egy másik csapódik le és követi. Az megáll. A későbbb jött is. Aztán bátortalanul megkerüli a másikat. Az nem mozdul. Mire ez csapkodni, duruzsolni kezd szárnyaival. Az előbbi, termetesebb csak áll. Ekkor aztán emez bátorságot vesz és hozzádörgölődzik. Mire amaz csápjával csapkod, majd szárnyaival, lábával védekezik, de ez kitartó marad, mig végre együtt lassan tovaszállnak . . . A kőfal mellett állok. Magas, elegáns hölgy támaszkodik oda. Finom selyemköpenye karjára dobva. Gyönyörködik a pompás képben. De közben idegesen nézeget félre. Kissé távolabb szép arcú ifjú kevésbé érdeklődik a táj iránt, ő inkább a kívánatos asszony szemeiben keres szépségeket. Lassan-lassan mindig közelebb jön. A nő észreveszi s elutasító tekintettel igyekszik távoltartani. Néha rám is néz, de én tudomást sem veszek az egészről. Szinte elbódulva bámulok a távolba. Más senki. Az ifjú mosolyog kis bajusza alatt, de a hölgy hidegen méri végig tekintetével. Az ifjú nem csügged. Már ott van mellette. A hölgy erre büszkén a másik oldalra fordítja fejét. Alakja kissé mozdul, a köpeny lecsúszik. Az ifjú villámgyorsan kapja fel és kedves mosollyal nyújtja át. Az asz- szony nevetve veszi el és hallja az édes mentegető szavakat. Lassankint eltűnnek az ut lejtőjén, ősrégi történetek ... Nem is olyan sivár ez az élet! Talán tudnék még én vigasztalódni is ? 1 Nem olyan lehetetlen az. dég áll egy egy béresasszony, okszerű baromfitenyésztés mellett ezrével oszthatná a csirkét, kappant, pulykát, libát, mely mig egyfelől a mezőgazdaságra káros gyommagvakat és kártékony férgeket pusztítaná szántóföldjéről és arannyal váltaná fel, másfelől ő maga bőven ellátná családját hússal, a feleslegeket a piacra tudná vetni, s vele úgy magának, mint a köznek használna. X. V. Községi-ügyek. Községi szerződés. — Szépitő-bizotts. — Kórházadomány. A képviselő testület legutóbbi közgyűléséről irt tudósításunkban tördelési hiba következtében nem registráltuk a következőket: 1. Az elöljáróság tudomásul adta, hogy a község és vásárvdm-birlokosság között a vásártér tulajdonjoga iránt a szatmári kir. törvényszéknél per van folyamatban, melyben a perfelvételi határnap f. év augusztus hó 19-ére tűzetett ki a nevezett törvényszék pertárába. — A képviselet tudomásul vette a jelentést és utasította az elöljáróságot, hogy a további szükséges lépéseket megtegye. Mikor a képviselőtestület a per indítását elhatározta, megmondtuk véleményünket a perről. Áldatl an, hosszas, költséges, bonyodalmas, sok üdvöst gátolható huzavonának tartjuk. 2. Az építési községi szabályrendelet értelmében a szépitŐ-bizoltság tagjainak választása meg- ejtetett. Megválasztanak: Dórt Manó, Vasas András, Szabó Sámuel, Weisz László és Gosztonyi Lajos. Nem vitás, hogy e bizottság tagjai ismételten jórészben merően ötletszerüleg választatlak össze. Hogy mért nem választanak e bizottságba olyan tagokat, (vagy legalább: olyan tagokat is) akik már jártak a falu halárán túl és akiknek már volt alkalmuk egy kis esztétikával találkozni: azt a jó ég tudja csak megmondani. 3. A községi képviselő-testület tudomásul vette, hogy Ganz és Friedländer cég egy ^Mátészalkán építendő kórház javára ó00 koronát adománya zott. Mondanunk sem kell, hogy a cég nemes jótékonysága és humánizmusa előtt készséggel hajtjuk meg az elismerés zászlaját. Nemesebb célra adakozni egyelőre nálunk nem is lehet és szivünk' Ez a Margarethe olyan okos, kedves lány. És tudja Isten, én nem akarok semmit beképzelni, vagy ábrándképeket szőni, én magam előtt is őszinte vagyok, tárgyilagos, de mintha ő nem idegenkednék tőlem. Igaz ugyan, hogy mindennap kevesebbet ismerek igazi leikéből, de mégis olykor érzésteljes, őszinte tekintete olyan vágyakozva, felragyogva keresi az én busongó, szomorú távolbameren- gésem végpontját s fürkészi arcomat. Mintha vágyna meggyógyítani. Aztán nieg néha az a bűbájos, édes mosoly mintha igazán nekem szólna . . . Ugyan te bolondos fiú, te, hová gondolsz? Talán a te semmitmondó, üres arc kifejezésedI . . . Oh nem! ö megismerte és megszerette talán az én egyenes, mélyen érző telkemet, amely oly bensőségesen, oly igazán tudna szeretni, soha ki nem lobbanó lánggal. S talán felismerte abban a valódi hűség nagy kincsét . . . Hogy hizelegsz magadnak! Csak hadd küzdjön az ész a szívvel ... De vájjon tudnám e én éppen öt szeretni? Éppen őt?! . . . Csodálatos. hogy csak most gondolok erre. E belső dobogás igennel felel. Igen 1 Nekem jogom van ahhoz, hogy még boldog legyek. Megkísérlem. És ha nem csalódom . . . Ha meg akadsz gyógyulni, jöjj ide. A sűrű lombok sötét magányában gondold át a múltat, lépj ki a szabadba, magad előtt látod a virágzó jelent, s akkor meglepnek téged és a jövő reménykedő gondolatai . . . Lent megkezdődött a koncert. A zene hangjai szellemesen hatnak fel. S a lombok mélabus zúgása olyan szép kíséretül szegődik hozzá . . . És aki elhiszi nekem, hogy ezt naplómból hűen másoltam ki, az nagyon sajnáljon engemet. Milyen virág nőhet a romok között . . . bői óhajtanok, hogy minden mozgalom, mely kórházunk felépítését célozza, sikerrel- járjon. Vajha a M. és V. által indított gyűjtés beigazolná, hogy a Ganz és Friedländer cég nemes példaadása buzgó követőkre talált. Ennek az 500 koronás adománynak azonban — - állítólag — egy kis története van. Azért írjuk, hogy »állítólag«, mert eddig csak egy helyről nyerhettünk információt s igy biztos tényekről még nem beszélhetünk. Tehát teljes mértékben fenntartással közöljük az alábbiakat, melyekben az 500 kor. történetét egy »beavatott« nekünk elmondta. — A dolog igy áll: a cég felvállalta a községtől a csendőrségi istálló-épület felépítését. E munkálat folyamán valami többlet-munka, illetve többlet-követelés adódott elő, melyet a cég és a község még el nem számolt és a mely mintegy 1500 koronát teszen ki. Valószínű, hogy az adományozott összeget ezen többlet-követelésből vették le és helyezték egyik helybeli pénzintézetbe, mint betétet — a létesítendő kórház javára a cég által telt adományozás címén. A cég egy tisztviselője meg is kérdezte eziránt egyik illetékes tisztviselőnket-. micsoda 500 koronát adott az ö cége a községnek, mert ö erről nem tud, holott okvetlenül tudnia kellene róta?Az illető tisztviselő a kérdezösködőnek azt válaszolta, hogy egy ur megbízásából helyezte a bankba az 501) koronát, mint cége adományát. Mikor pedig a cég embere a megoizó mr< kiléte után érdeklődött, azt a választ kapta, hogy annak nevét nem közölhetik vele. Eddig szól szóról-szóra lejegyzett információnk, melyet -- addig is mig biztosat tudunk — helyesnek tartottuk közölni, hogy »legyen világosság« e jótékonyság körül. 4-[j K E K. Próza a iloriobagyroi. Délibáb, csikós, gulyás és ti mind, akik mind hozzátartoztatok a tudatkörömben élő Hortobágyhoz, isten veletek. Szegény magyar lírikus, aki vagyok, most elsiratlak beneteket utoljára, most elsiratlak és eltemetem a hetyke karikást, a kolomp kongását, hortobágyi csikós- legényt kackiás babájával együtt, a karámot, a juhászt és szamarát és földig érő lábát és mindent, mindent, amit csak sikerült összeolvasnom az utolsó magyar pusztaságról. Az átkozott kultúra, amely kiverte a Bakony betyárjainak kezéből a fokost és megfosztott bennünket sok szép legendás hőstől, Subri Jóskától és Savanyu Jóskától, az átkozott kultúra, amely némileg biztosította az országúton szekerező zsidócskák életét és amely annyi szép magyar emléktől fosztott meg bennünket, most vonult a Hortobágy forró homokjára, dusfüvü legelőire és záros határidőre kistajgerolta a magyar puszta legrégibb lakóját: a délibábot. Szomorú, százszor szomorú, hogy mindezt meg kellett érnünk. Barbár mérnökök szállanák ki a Hortobágyra és szűz testét fölhasogatják végesteien végig. Kászabaditják a Tisza vizét és ráeresztik vele a kultúrát, a haladást. Pedig milyen szép és milyen sokatmondó szin- bolumunk volt ez nekünk, ö volt a huszadik század Pató Pálja, ő volt az a nyugodalmas nagy- pipáju magyar, aki aludt és aludt és táplálkozott csöndesen a saját zsírjából. Mellette zakatolva szaladtak végig a vonatok, mellette gyárkémények magasodtak az égnek, mellette tülekedő emberáradat vívott élet-halál harcot kenyérért, a Hortobágy csak nyugodott, csak pipált és kedélyes legyintéssel mindössze annyit mondott: »Ej, ráérünk arra még!« De ahogy most a Tisza lomha vize sok ezer év után először töri meg a nagy és tunya pihenést, talán egyszerre mindentakaró gyorsasággal indul meg az élet és kanyargó sínpárokkal rakják meg a nagy magyar pusztát és füstölő vonatok rémitik meg a karámok lakóit. Előbb elrémitik, később elkergetik, mert egy hatalmas gazdasági értéket találtunk, ami itt feküdt eddig is előttünk, de nem mertünk hozzányúlni. Mint az éhes koldus, aki előtt csillogó brilliánskő fekszik az ut porában, tétova kézzel elteltük ezt a nagy gazdaságot és nem mertük felváltani. A koldus félő remegése nálunk átalakult nemzeti hagyománynyá, mi büszkék voltunk a Hortobágyra, megmutattuk az idegeneknek és azt mondtuk: íme az utolsó magyar föld, ahol még sértetlen épségben virágzik az ősi pogányság, ahol a kultúra még nem ölte meg a maradi magyar szokásokat, ahol beláthatatlan szélű pusztán lovagolt keresztül a csikós.
