Mátészalka, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-16 / 50. szám
látMMÍtl. »11 II. érf. 51. (M.) szia december U lé TÁRSADALMI HETILAP. ^ MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN, m ELŐFIZETÉSI ÁRAK: E(4m évre — — — — — — — 8 korona. Félévre — 1— — — — — — 4 korona. Hegyedévre — — — — — — — 2 korona. Tanítóknak éa községi közegeknek egész évre 5 korona.----így «cím ára 20 fillér. Fa lelői *aark»i»t<5: Dr. VIZSOLY! MANÓ. SZERKESZTŐSÉd ÉS KIADÓHIVATAL: WEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca). A hirdetési dijak előre fizetendők. Á közönség, mint újságíró. (!) Ha valahol, úgy a hirszolgálat terén áll az, hogy a lap a közönségre szorul. Ez az a pont, ahol a lap és a közönség érdekei kölcsönösen kicserélődnek. A közönségnek szüksége van a sajtóra, a sajtónak pedig szüksége van a közönségre. Mennél jobban átérzi mindkét fél egymásrautaltságának e szükség-érzetét, annál bensőbbé lesz a viszony a lap és olvasóközönsége között, annál jobban fogja támogatni a közönség lapját s viszont, a lap is annál jobban fogja ismerni közönsége ízlését, óhaját, szükségleteit s annál tekintélyesebb, nyomatékosabb és szánba- veendóbb erővel fogja tudni védeni a maga közönsége érdekeit és ha kell: támadni azokat, akik ez érdekek ellen vétenek. Az ilyen lap olyan, mint az orvos, aki a betege érverését nézi: közönsége üterén tartja kezét s igy ismeri és érzi minden szivdob- banását, akár az öröm, akár a fájdalom, akár a méltatlankodás volt annak indító oka. Egy lap és közönsége között ezt a kontaktust azonban csakis úgy és akkor lehet elérni, ha a közönség maga befolyik a lap szerkesztésébe. Igaz, hogy ez a »befolyás« csak közvetett lehet, de ez a lényegen mit sem változtat. Itt tehát a szerkesztésben való részvétel módja az az árchimédesi pont, amelyről már megmondtuk, hogy az »közvetett.« Közelebbről meghatározva az általánosságban kijelölt »modust«, ez abból áll, hogy a közönség mindott, ahol ennek szükségét érzi, sajátmagútól fordul lapjához, nem várva be, amig másod vagy harmad, vagy tán még további kézből, esetleg a puszta véletlen folytán jut az ö *ke!l*-\e, vagy »jajt-a lapjához. Kétségtelen, hogy ezt az ideális állapotot, az újságírás s a nirszoigálatnak ezt a modern módját, igen nehéz elérni, de azért éppenséggel nem lehetetlen. Tisztán a közönség jóindulatán múlik az eredmény. A ma riportere egész másnemű tevékenységet fejt ki, mint a tegnapé. A tegnap riportereinek Űzniük kellett s elfogni a í nap eseményeit, mint az agárnak [a nyu- ! lat s aztán megfőzni, feldolgozni a »zsákmányt«. A mai riporternek azonban már nagy segítsége van. És pedig nemcsak a technika csodás találmányai: a modern közlekedési eszközök, a táviró, a telefon, könnyítik feladatának megoldását, de a különböző, részint hivatásos és üzleti, részint hivatalos, részint szívességi és részint a propoganda és a reklamirozás alapján működő sajtóirodák is. A sajtóirodák, a kőnyomatos újságok, szépen összegyűjtik a földolgozásra váró anyagot, eljuttatják a riporter íróasztalára, a szerkesztőség helyiségeibe. Ám igaz, hogy ez még nem minden s nem is mindenre áll ez. Nem azt jelentik az elmondottak, hogy a riporter ur összetett kezekkel s tátott szájjal várhatja a »sültgalambot«, amely ezúttal a »postagalamb« szerepét hivatott betölteni. Bizony, hol ide, hol oda, sőt van rá számos eset, hogy »amoda« is cl kell néznie a riporter urnák, de a helyzet még is egészen más, mint volt. S ez a »más« helyzet a mondottakon kívül abban áll, hogy a közönség maga fordul lapjához, maga juttatja oda azon tényeket, eseményeket, amelyeket a nyilvánosságnak szánt. A halál korcsmájában. A mikor utoljára jártam Párisban a Mont- martren, a küllő boulevardok léha boldogságaiba •gy tréfásan sötét hang kongott bele. A Moulin Rouge és a művészi korcsmák szomszédságában egy zord, feketére festett bolthelyiség tűnt elő. A komor szint kihivólag egy villamos lámpának kísértetiesen kékes fénye világította be. Odaben állítólag nagy szomorúságot árulnak. Mert ez a fekete hely: a Halál korcsmája. Azaz, hogy most szelidebben csak Cabaret du Néantnak hívják, a mennyiben a francia hatóság, talán a halál iránti tissteletből, vagy talán, hogy a montmartrei ájta- tos lelkeket békitse ki, a »siron túl« és a »korcsma« fogalmának összeházasítását túl léhának találta és a Taine »Nagy minden«-e helyet a kevésbbé zajosan hangzó »Nagy semmi «-t rendelte el. Így lett aztán a halál korcsmájából — szabad fordításban szólva — a Megsemmisülés korcemája, a mi végre is nem nagy külömbség, ha szelidebben hangzik is. . . . Egyébként ez az egész szomorú tréfa elég szelíd dolog. Itt, a Halál korcsmájában Is, mint Párisban mindenütt, bizonyos kedves arcátlansággal a vidámság dominál. A furcsa mulatóhelyen éppen a halál bemutatásán derül lek az emberek és a korcsma szűk és naivan féiemletes folyosóiból, fülkéiből, mindenfelől csak kacagás hallatszik. Itt gúnyt űznek a halálból, a mi lehet, hogy mulatságos dolog, a mig teljes egészségnek örvend az ember s a mig az elpusztulás irtózatát ártatlan tréfaképpen tárják elénk. És nevetünk a halotti szolgáknak öltözött pincérek ostobaságain, sőt ügyesnek találjuk a koporsó- formájú asztalokat is, a melyre a sört szolgálják fel nekünk. Igen, hu a halál csakugyan ez volna . . . * Bejöttem a Megsemtnisülésjkorcsmájába. A fekete drapériákkal bevont előcsarnokban halotti szolgáknak öltözött pincérek fogadtak. Ezeket a szép foglalkozású urakat Párisban croque mórt néven ismerik és méltán, legrémesebb alakjai a társadalomnak. A croque morttól mindenki fél és retteg, és bizony nem minden idegenkedés nélkül iszsza meg az ember az általa hozott sört, a melyet a legszívesebb jókívánságokkal fűszerez. — Igyál, makabé! mondja lelkesen s odacsapja a halálfej-kelyhet a koporsóasztalra. Ezalatt benézem az előcsarnokot: minden a halálra emlékeztet. A falak vastag, fekete posztóval vannak bevonva, az asztalok koporsók, a söröspoharak koponyából a halvány fényű gyertyatartók emberi csontokból vannak összerakva. A sok feketeségből vidáman tűnnek elő kicsi, fehér cédulák a falon függő koporsókra ragasztva s ezzel a rövidke, de sokat mondó felírással: »Kiadó«. Ezenközben az előcsarnok mindinkább megtelik közönséggel. Sürü egymásutánban érkeznek a korcsma elé a selyempárnás magánfogatok, Páris mindet szép asszonyát hozva ide. A kedves mondainek talán itt várják férjeiket? . . . Éjfél van. Az asszonyok kacagnak. De egyik- I másik ideges teremtés mégis mintha félne. Egyegy erőltetett kacaj, mely félúton marad, s mintha megfagyott volna hirtelen. Egy croque mórt megszólal az ő tompa, erőltetetten kongó hangján, hogy úgy szóljon, mintha a föld alól jönne : — Beljebb, ti holttestek ! Akkor megindulunk a gyászlovag után. Mintegy rejtelmes mélységből, egy orgonának bue hangja szól. Megyünk, megyünk szűk és sötét folyosókon e bánatos hang felé mind közelébb, mind közelebb. Útközben rémülten felsikolt egy éles női hang. Acropue mórt néha-néha rárivall: — Miért csaholsz? Valószínű, hogy ez a sikoltó szép asszony lakkcipős kis lábaival egy csontvázban megbotlott. A kinos bándukolás után végre ott vagyunk a megsemmisülés kamarája előtt. A nagy kapuról csörrenve hull alá a vaslánc: belülről pokolian mély hang üvölt: — Megjöttek az áldozatok! Átlépünk a küszöbön; odaben mély, fullasztó éjszaka. A mélyen az éjszakának egy kurta dobogó kékes világításban. Az orgona pedig csak szól tompán, bágyadt hangján, mintegy a föld alól. Kissé pretenziőzus hangok, sokat, nagyon sokat akarnak mondani. ' De ekkor egy fiatal női hang kiált: — Ez a Halál ? De hiszen ez mulatságosabb s Moirfin Rouge tréfáinál! Hé, orgonás bácsi I Nem táncolnánk egyet ? Egy keringőt, például, s'it vouns piait? . . . Még alig végezte be, a mikor négy láthatatlan kar elég gyöngéden közrefogja és felviszi a kurta dobogóra. Lapunk mai ssámihoa fél Iv melléklet van csatolva.
