Mátészalka, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1910-07-08 / 27. szám

Mátészalka, 1119. íl. évi. 27, (66.) szám. jiilius hó 8. társadalmi hetilap. ^ MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. ^ ELŐFIZETÉSI ÁRAK Egész évre — ■— . — — — — — S korona. Telsvre — — — — — — 4 korona. Negyedévre — — — — — — — 2 koron.-.. Tanítóknak és községi közegeknek c^ézz évre ő koiona. ----Egy ezám ára 20 fillér. *•—----------­Fe lelős szftrkttftztő: ör. VIZSOLY! MANÓ. SZERKESZTŐS fid fi.S KIADÓHIVATAL: VVEISZ ANTAL nyomdája (Vasut-utca). A hirdetési díjak előre fizetendők. ÉLETPÁLYÁK. Irta : Nagy Zalíán kir. törv. biró. A ho! gyermekek vannak — és hála í\ Gondviselésnek, nem különben a magyar fai fejlődésre képességének — majdnem minden családban, igv iskolai év után ál­landó beszédtárgy a pályaválasztás, a gyer­mekek jövőjének biztosítása. Hát annyi kétségtelen, hogy egyike a legíelelősségesebb kötelességeknek, melye­ket a gyermek és általa esetleg egész ge­nerációval szemben a szülőknek viselniük kell, mikor rendeltetésszerüleg, szeretetük közvetlenségével, tudásuk és gyakorlati tapasztalataik meggyőző erejével irányt akarnak szabni gyermekeik jövő boldogul- i hatásának. Mert csak útmutatásról, irány ! megjelölésről lehet szó, nem pedig bármi móddal és eszközzel érvényesített válasz­tásról és kényszeritett elhatározásról. Két igen, igen lényeges forduló pontja van ugyanis minden ember életének. Ez a két fordulópont : a pályaválasztás és a házas­ság. Sokszor bevált, gyakorlati igazság az, hogy ennél a két, egész életre kiható lé­pésnél mérhetetlen hiba és át nem hárít­ható felelősség terheli a szülőket, ha meg- másithatatlannak kijelentett utolsó szavu­kat mint kényszert alkalmazzák gyerme­keikkel szemben s ily módon akár túltengő szerétéiből, akár szükkörü tapasztalatból avagy előítélet és ósdi hagyományos szo­kás alapján döntenek gyermekeik sorsa felett. És ekként fogva föl a kérdést ebből a. nézpontbó! mérlegelve a felelősség súly­át, teljesen meg tudom érteni azt az ag­godalmaskodást, a helyzetek, viszonyok és körülmények egybevetése folytán azt a ki- | csinyességnek feltűnő aprólékoskodást, a mely idő rendszerint előbb a pályaválasz- ; tás eiérkez+ekoíy my később a házasság­nál fogva tartja a szülőket. Hiszen a leg- ; nemesebb érzésből fakad mindenkor az a ; törekvés, hogy gyermekeinket az életre képessé téve, számukra a boldogulhatás eszközeit megadhassuk és a boldogság gyűjtő fogalma alá egyesítve, megszerez­zük és megszereztessük mindazokat a té­nyezőket, melyek úgy külön-küiön, annyi­val is inkább összhatásukban biztosíté­kai lesznek annak, hogy az emberi életnek becse, értéke, minden törekvésnek betelt- kielégülése s végső eredményként a lélek összhangjából fakadt boldogság még itt a földön elérhető legyen. De éppen ez a legnemesebb érzés csal meg sokszor, igen sokszor. Megcsalja önmagunkat, a körülményeket és hatásá­ban azokat, kik vér és származás szerint lelkűnkhöz, szivünkhöz oly közel állanak. Téves felfogások, világosan és határozottan fel nem ismert helyzetek, hozzávetőlegesen alkalmazott példák más viszonyokét, kö­rülményeket teremtenek meg, amely viszo­nyok központjában csak magunk vagyunk, holott ezeket másokra kell vonatkoztatni, a tapasztalatot, az eredményt mások szá^ mára kell levonni. Még végzetesebb és fe­lelősségteljesebb, ha ezek a mások éppen gyermekeink. A lélek és kedélyvilágnak annyi ezer változata, a megállapodott ér­zéseknek annyira elmosódó körvonala, a képesség, testi erő, hajlam, mint legegyé­nibb vonatkozásoknak a külső viszonyok­kal, magával az élettel való összhangzásba <W.«I Mielőtt a harang utolsót kondul. Emlékszel? . . . Emlékszel ? . . . Emlékszel a tavaszra V Kéz a kézben futottunk át a virágos, illatos, kacagó réten. A virágos, illatos, kacagó rét keblére vetettük magunkat és hunyorgó, káp- rázó szemmel tekintettünk bele a napba. Az is miránk mosolygott! Tarka pillék kerengtek kö­rülöttünk és mi hallgattuk a szivünk nászzenéjét. Nekünk, csak nekünk hintette fényét a nap ! Ne­künk illatozott az ezer virágszemü, messze, belát­hatatlan messze rét. Nekünk járt a napsugár a bokrok felett bohókás, fürge táncot. Nekünk don­gott, zengett, susogott, zizegett a bogár, a madár, a szellő, a virág, a fü, a fa, a patak. A patak ... ah, az is csak a mi képünket tükrözte vissza a nádasnak. És ugy-e, ugy-e, leláttunk a fenekére ? Milyen szép rendben sorakoztak a gömbölyű, fehér, tarka kavicsok egymás mellett! Milyen ezüstösen csillogtak a pici, tarajos hullámfodrocskák a viz színén! Ni, egy kicsi madár szárnya suhintotta meg . . . széttört a tükör! Már hallani a harangzúgást? Már este vol­na? Hisz csak most kelt fel a nap! . . . Elfárad­tál, kedvesem? Jer, hajsd fejed az ölembe . . . Pihenj itt meg . , . Ugy-e nem is fáradtál el ? Csak a fejed aka­rod az ölembe hajtani ? ó, maradj, maradj, ked­vesem! Kedvesem! Nézd már kél a hold! . . . Hal­lod, nászdalt zeng a csalogány. Nekünk, nekünk! és a mi szivünk veri hozzá az ütemet. Érzed ? Piros virágbő! fonok koszorút. Add a hom­lokod, hadd tegyem rá! ó, hadd csókoljam meg ezt a két tiszta szemet! Még minden kacag köröt­tünk, de már halkul az élet. Hogy zsong a szel­lő .. . ugy-e az is csókot ád ? * Jut-e eszedbe a nyár? Kéz a kézben futot­tunk ki . . . nem nem ! elfogódva, ünnepi csend­ben és áhitatos szívvel jártunk az erdő zöld lomb­kupolája alatt. Zöld aranyat szűrt át ránk a fák koronáin a nap és mi oltár előtti, szivhallgató nesztelenségben vigyáztuk a madarak szavát. Ugy-e rólunk daloltak ? A kis forrás ontja tiszta vizét. Üljünk mellé, kedvesem. Add a kezed, merítsd bele a vízbe! Lá­tod, hogy simogatja? Hogy zugnak a fák! Miről beszélgetnek? Láttak-e inár ilyen boldog szép embereket, mint mi vagyunk? Kis mókus szökik fáról-fára. Az erdei madár füttyentve szólongatja kicsike párját . . . vigyázz, vigyázz, meg ne rebbentsd ! Miiven hűvös az erdő lehellete. Hogy lüktet a szive, hallod ? Milyen illatos a sóhajtása . . . hogy remeg minden része . . . talán szerelmes ? Kit szeret, mit szeret ? Vár-e ő is türelmetlen, szen­vedélyes, csókos nappalokon, lázas, magányos, hi­deg, néma éjeken egy napra ? Mi lesz azon a napon? Jere, kedvesem, hajtsd válamra a fejed, karold ál a nyakamat. Így . . . Milyen forró a kezed. Hát az enyém? Örökzöld leveléből fonok koszorút. A fejünkre tesszük és mi vagyunk ma az erdő urai. Látod, alkonyul. Hogy össze borulnak a lombok. Ugy-e álmos az erdő? Csendesen legyünk, kedvesem, ue zavarjuk . . . Aludj, te szép erdő . . . Hunyd le pilláidat! Altató dalt susog a kósza szél, altató- dalt csicsereg a páros madár. Az is csókolódzik .., Tompán hangzik ide az emberek zaja . . . ver a föld szive . . . milyen jó itt lenni ! Mikor lesz holnap ? mikor volt tegnap ? má-v moros vagyok, nem látok, nem hallok csak ké kéz szorítását érezem ... I * Qondolsz-e az ablakot csapkodó, hideg, őszj esőre? Nekitámaszkodva az ablaknak lessük, mi­kor áll el ez a szitálás. Milyen kopott minden t Barna, szürke, árnyas. . . . alkami ajándéktárgyak legolcsóbban elsőrangú ékszerésznél NYÍREGYHÁZA, VÁROSHÁZ-ÚTCZA 3. SZÁM.

Next

/
Thumbnails
Contents