Mátészalka, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-06-10 / 23. szám
2 . o'Ja!. M A 1' É SZÁL ív A 2?, (62.) szám. A vörös kakas. (P.) Általános gyöngesége a társadalomnak, hogy a védekezés szüksége, mindig csak későn, és csak azután képezi gondoskodása tárgyát, ha már vaiami veszedelmen átesett. Ezen igazság mellett eléggé bizonyítanak a párizsi áruház, a csepeli töltény-gyár égései és az ököritdi katasztrófa után ! foganatosított óvó rendszabályok. De bizonyíték ; az is, hogy a jelen cikk nyomdafestéket látott. A társadalomnak három nagy betegsége van, j melyek tevékenységében nemcsak gátolják, de sőt, teljesen akadályozzák. Ez a három betegsége az hogy többet politizál, mint cselekszik, másodszor, hogy a társadalom a születési előjogon nyugszik i és harmadszor tenni csak akkor tesz, áldozatot i csak akkor hoz, ha azáltal a jótékonyság glóriáját váltja meg. Hogy ezen szomorú igazságok eszembe ju- j tottak, abban nagy része van, a Gyár- és Hadház- utcai tűzesetnek. Ott ugyanis sajnosán tapasztalnunk kellett, hogy tűzoltóságunk, bár városnak képzeljük magunkat, sincsen, s látnunk, iilelve ereznünk kellett, hogy ha egyszer, egy nagyobb 1 szabású veszedelem elé kerülnénk, a veszedelemmel szemben mily gyámoltalanul, mily védtelenül ! állanánk. A tűzesetet látva eszünkbe jutott, hogy hiszen lehetett volna, sőt lehetne, nekünk ma is tűzoltóságunk, de sajnos megölte azt, még csirjában a társadalom legnagyobb betegségeinek egyike, a politika. Voit ugyanis vállalkozó, voltak a kik áttudták érezni, hogy a tűzoltóság, a legszebb emberi érzéstől sugalt és egyik legnemesebb foglalkozás, sőt kötelesség. Meg is alakult a mátészalkai önkéntes tűzoltó egylet. A kik bölcsőjénél jelen voltak, kártyávárakat építettek. Bíztak abban, hogy az évról-évre növekedni, gyarapodni, erősbödni fog, s hogy eljön majd az idő, a mikor az megerősödve képes lesz betölteni, azt a nemes hivatást a mi reá vár, a mit céljául kitűzött. Sajnos a csecsemő erősebbnek bizonyult, mint a koránál fogva férfi számba sorolandó ember. Ugyanis mig csecsemő volt az egyesület, addig az az újdonság ingerével hatott, melyért még lelkesülni is tudtak, de a mint az évek száma emelkedett, lassan-lassan rágni kezdett testén a féreg, kezdett belsejében lábra kapni a politika, az a betegség, a melyik községünk haladását a múltban teljesen megbénította és amely sajnos — ha a jelekből Ítéletet alkothatunk — meg fogja bénítani a jövőben is. Egy ideig tartotta még a lelket az egyesületben, annak néhai s leghivatoítabb parancsnoka Béress Gyula, de midőn ö is reá unt, a hasztalannak látsző küzdelemre s parancsnoki állását elhagyta, az egyeí sülét rohamosan haladt a züllés felé, s ma már csak mint végelgyengülésben szenvedő, haldokló aggastyánt keli látnunk. Látszólag él az egylet, bár vezetője nincsen, tagjai vannak ugyan, (és pedig derék jóravaló igyekvő tagjai is) de nem tartják tagoknak magukat, felszerelések is vannak, de oly siralmas állapotban, hogy egy becsületes kiáltástól szerte roppannak. Az elöljáróság velük nem tudhat törődni, nincsen arra fizikai ideje, sem anyagi erő nem áll rendelkezésére. Nincsen aki legalább a rendőrséget arra tanítaná be, hogy miként kell a gépet kezelni, hogy a tűz esetén a szívó tömlőket is el kell vinni, nemcsak a gépet, mint most, a legutóbbi tüznéj mikor is 15 tömlőből 9 nem kerüllt a tűz színhelyére, s igy az elvitt (» tömlőt sem lehetett használni azon egyszerű okból, mert a 3—3 tömlő nem érte el a kutban a vizet, holott a kánikula vizszegény ideje még nem köszöntött be. Községünkben a születés előjogát, mint társadalmi betegséget, nem szószerint, hanem úgy kell értenünk, hogy itt kétféle emberek vannak, a kikre az önkéntes tü/olióegylet szervezésénél gondolni lehet. Az egyik csoport a földmives, a másik az iparos. A lüzol.tó-egylet eddigi életében az előbbi nem vett részt azért, mert az utóbbi benne voit, s mert az a másik az övével ellentétes községi politika folytatására volt kárhoztatva. De nemcsak hogy részt nem vett benne, de sőt gyűlölte, s támogatni csak akkor támogatta, ha arra reá kény- szeriteUék. Jóllehet a tűzoltói intézmény a legszebb intézménye a társadalomnak, éppen azért, mert az szerinte a »jött-mentek«, a »bevándoroltak« egyesüléséből állott, előtte a legcsekélyebb népszerűségre sem tehetett szert, és nagyon jó volt, ha a gép hajtásához nem csendőr puska agygyal kellett közüle munkaerőt teremteni. Nem akarok vádakkal előállani, hogy bebizonyítsam, miszerint a harmadik társadalmi betegség is egyik nagy oka annak, hogy a tiizoltó- egyletünk nincsen. De teljesen mein hallgathatok el róla, mert hiszen köztudomású, hogy a tűzoltó- egylet fennállását egyrészt éppen az anyagiakban való szükölködés, a teljes anyagi erőhiány akadályozza,, s köztudomású, hogy a tűzoltó-egyletnek oly tagjai, a kik legalább tagsági dij fizetéssel járulnának hozzá az' egylet fentartásához, nincsenek. Bedig ha van értelme valami célra az adakozásnak, úgy a tűzoltó-egylet fentartására a legnagyobb mértékben kellene lennie, hiszen a tűzoltói intézmény, az emberi élet megmentésére és a vagyonban előállható nagyobb károk meggátlására van hivatva, ami pedig oly nemes dolog, oly humánus tevékenység, amely méltán igényelhetné azt, hogy a társadalom adományokkal tegye lehetővé fejlődését, és fennálását. Vajha eljönne már nálunk is az ideje annak, hogy azok, akik hivatva volnának községünk társadalmi életét irányítani, vezetni, a tettek, az alkotások mezejére lépnének, s hivatásuk kötelesség érzetétől sarkalva, kezükbe vennék sok, sok elhanyagolt kötelezettségük közül legalább ezt ezt az egyik legsürgősebbet, a tűzoltó-egylet ujjáterem- tését, feltámasztását. De arra — mig a községi társadalom kötelességének tudatára ébred — összetett kézzel várakoznunk nem szabad, mert az egykori mátészalkai rabbi azon jövendölése, hogy Mátészalkán nagyobb tüzeset soha sem lesz, bennünket a köteles j óvatosság alól nem mentesít, ezt a jövendölést bi- : zonyos és teljes megfelelő óvórendszabálynak te- | kinteni nem lehet. A képviselő-testületnek, mint amely testület a község szükségleteiről első sorban gondoskodni köteles, kötelessége mielőbb utat és ; módot,ialálni arra, hogy — ezen égető szükségletünk kielégitésére, — vagy az önkéiftes, vagy ha ez nem sikerül, a hivatásos tüzoltóScígot felállíthassa. Ha az önkéntes tűzoltó-egylet felállítása látszana a képviselő-testület előtt könnyebben kivihetőnek, alkossa, illetve alkottassa meg azt, de minél előbb, s megalkotásánál, okulva az eddig tapasztalt bajokon, eszközölje azt úgy, hogy a tűzoltóság a szó szoros értelmében a tűzoltási és életmentés! teendők teljesítésére, de semmi esetre , sem adiszmenetekre képeztessék ki, végül, hogy polgár és polgár között ne tegyenek külömbséget, ne építsenek válaszfalakat, legyen a tiszt és közember között csupán egy egyszerű jelvény és annyi külömbség, hogy az a tiszt tanítója, oktatója, vezetője legyen a közembernek s ne a ruhájával, hanem tudásával és bátorságával szerezze meg, az altisztek és közemberek becsülését, szeretetet,_ I s az bistositsa számára a többiek feletti rendelkezés jogát. SZÍNHÁZ. Az egy évvel ezelőtt megpecsételt barátságot felfrissíteni ismét eljött hozzánk Rúcz Dezső színigazgató, kicsiny, de lelkes gárdájával. Szívesen és örömmel fogadjuk öt, mert respektáljuk szorgalmát, ambícióját, fáradságot nem ismerő törekvését, melylyel közönségét szolgálja; szívesen fogadjuk régi ismerőseinket: Rácznét. kinek a »Ta- nilónö« kitűnő alakítását nem feledtük el, Kovács Andort, ezt a vérbeli intelligens színészt, no meg a »jó öreg« Bognár bácsit, ezt a lelkes veterán színészt, ki a színpadot még talán a pipájánál is jobban szereti. Az első két előadás után, melyről ez alkalommal beszámolhatunk, örömmel konstatáljuk a Sóhaj. Nézlek keserűn, fájón, Te kis eljegyzési-kártya S kimért, diserét soraid — Mig nézem némán, szótalan — A szivem úgy tépi, vágja. Szöveged egy jelentés, Csak rövid, köznapi fáma, De nekem hosszú mese: Egy bájos, szép tündérvilág Elmúlt, elröppent sugára . . . ___ CyraBO. Ut casarki legenda. Irta: Arthur íioüíser. Eorditotta : Radvány Efüö. (1.) Ki vagyok? Utcalány, elvetemedett személy és sorsom e földön : hogy a férfiak minden gyűlöletüket és dühüket, mellyel az életük megtelik, rajtam töltik ki és nekem pénzt adnak azért, hogy azt eltűrjem. Nem szeretem ha fiatal gyerkőcök jönnek hozzám, sem a mohó, buja öregeket; érezni akarom a sorsomat, bármily keményen üt is, ezért vagyok ember! Tudom jól: szégyen hogy ilyen vagyok, de ha egészen egyedül vagyok, momloga- tom magamban: »Ember vagy, ember, mindennek dacára!« Leszoktam róla, hogy sirassam magamat, hisz élnem is kell: szomoru örömlány senkinek sincs Ínyére. De nemrég, jött hozzám valaki, az azt akarta, hogy szomoru legyek. Hogy szorítsam öszsze az ajkamat és nézzek rá féligcsukott szemekkel, úgy, ! mintha álmos volnék. Aztán nálam maradt, leült egy székbe velem szemben és először hosszan rámnézett, aztán elkezdett halkan és nagy tiszteletiéi beszélni hozzám. Mindjárt észre vettem, hogy ez nem nekem szól hanem valaki másra gondol, és én játszam azt a másikat. Azért nem is mertem megmozdulni, csak amikor a jfejét az ölembe hajtotta, a kezemmel egész csendesemvégigsimitot- tam a haján és akkor — megcsókolt. A szeme csukva volt és mikor elment pénzt adott: többet mint a mennyit kapni szoktam. De igazán, szájon csókolt, mintha a szám ember szája volna, arra teremtve, hogy örvendő szívből és müveit agyból jövő, csendes szavakat mondjon. Már háromszor itt volt és úgy látszik, még mindig nem vette észre ezt a nyomorúságos szobát és ezt a rongy ruhát, melyben az utcasarkon talál és amelyet letépek a testemről, mihelyt egészen egyedül vagyok. Múltkor néhány szót mondtam neki és egész elragadtatva nézett rám, úgy, hogy azt hiszem : a hangom- mat is egészen olyan csengésűnek kell lennie, mint a nőnek a hangja, a kit szeret. Ez büszkévé és boldoggá tesz, mert semmit sem utálok úgy, mint azoknak a lányoknak a hangját, a kik velem álnak a sarkon az éjszakában. Semmit sem tudok róla, mint hogy finoman öltözködik és, hogy szép, jólápolt keze van. Nem olyan, mint a többiek, hallgatom a beszédjét, ameddig csak akarom és a végén rajtakapom magamat, hogy egy árva szót sem jegyeztem meg belőle, habár hallottam, hogy az életről beszélt, a munkájáról, az édesanyjáról. Sokszor jönnek olyanok hozzám, akik beszélnek, de az ellenségük hallgatja őket 1 Nem igy az én kedvesemet! Egyszer megkérdezte tőlem, hogy Ékszerek, órák, arany* és eziistnemüek alkami ajándéktárgyak legolcsóbban elsőrangú ékszerésznél NYÍREGYHÁZA, VÁROSHÁZ-ÚTCZA 3/ SZÁM.
