Mátészalka 1909 (1. évfolyam, 13-39. szám)
1909-10-22 / 29. szám
Éppen idejében csinálták ezt. Mert most már igasán telefonálhatnak Andrássynak. Nos hát: mi nem vagyunk hajlandók a „felirat“ koporsóba zárni a mi járásunk s főképp pedig városunk telefonhálózatának szent ügyét. Mi azon a véleményen vagyunk, hogy ha a közigazgatási hatóságok komolyan akarnák, úgy már régen száz féle módot találtak volna arra, hogy a megyei telefon- hálózat felállittassék. Csakhogy — bocsánat őszinteségünkért -— mi úgy hisszük, hogy éppen a járási és községi hatóságok ellenzésen törik meg a dolog, mert a jegyző és szolga- biró uraknak — tisztelet a kivételnek — kellemetlen volna, ha a megyei központ valamelyik magasabb tisztviselője a délutáni órákban nap-nap után hiaba csengetne be a hivatalos helyiségükbe. Mint ahogy egyik-másik íőbb tisztviselőre se volna kellemes, ha valamelyik szorgalmas s a hivatását komolyan vevő jegyző, vagy szolgabiró peregtetné hiába a hivatalos feljebbvalója telefonjának csengőjét. Ilyen körülmények között, a megyei, telefonhálózat létesítésének kérdését — városunk közgazdasági szempontjából kiindulva — ki kellett kapcsolni s odahatní, hogy Mátészalka addig is, amig a megyei telefonhálózat a „felirat“ koporsóból feltámad, az interurbán relefon hálózatba kapcsoltassák be. E törekvés zászlaját dr. Szúnyog Mihály országos képviselőnk vette kezébe, aki határozott Ígéretet tett arra, hogy ha Mátészalkán 15 előfizető jejentkezik, városunknak az interurbán hálózatba való bekapcsolását rövid időn belül keresztül viszi. Dr. Fuchs Jenőé az érdem, hogy a Szúnyog feltételének teljesülése bekövetkezett, amennyiben a telefont bevezettetni hajlandók jegyzéket megkészitette s jazt — _2. oldal. nem is tizenöt, hanem —- huszonkét jelentkező kötelező aláírásával ellátva, a megvalósítás végett, képviselőnkhöz eljuttatta. A kivitel ezek szervit többé nem rajtunk múlik. De ha az interurbán hálózatba be kapcsoltatunk- is, nézetünk szerint a megyei telefonhálózat felállításáért továbbra, is küzdenünk kell, mert csak igy leszünk képesek a telefon kulturális és közgazdasági, de rendészeti és közigazgatasi hasznát is teljesen kiaknázni, amely haszonnak különben is egész járásunkat osztályrészesévé óhajtjuk tenni. Reméljük, hogy e küzdelmünkben első sorban Dr. Falussy Árpád főispán lesz segélyünkre, aki ez által a legkedvezőbb alkalmat ragadhatja meg multkuri kijártakor annyira hangoztatott állításának tettekkel! bizonyítására, hogy neki Mátészalka sorsa a szivéhez van nőve. MÁTÉSZALKA _______ ___ M u c s a éjjé 1.*) Igazán mucsai hangulat fogja el az embert, ha elgondolja, hogy mikor már megnyílt az első mátészalkai kávéház is, a fényesen kivilágított ablakok előtt botokkal és vasvillákkal felszerelve baktat el az »első mátészalkai éjjeli őrség«. Mert most már úgy lesz ezentúl Mátészalkán, hogy nyugodtan feküdnél le kedves háztulajdonos polgártársam, de kapsz egy behívót a főbíró úrtól, és akkor aztán el kell menni. Mert ha azt üzeni: mindnyájunknak el kell menni. . . Sorba megyünk. Ma én, holnap te . . . S most meg van mentve a város éjjeli nyugalma. Haladunk. Kávéház, éjjeli őrség ! . . S ezt mind nekünk köszönhetitek kedves polgártársaink, mert mi megírtuk, hogy: »Előre!« Azaz pardon, most az egyszer visszafelé megyünk vagy ötven évvel. Igaz ugyan, hogy van egy megyei szabály- rendelet a falusi éjjeli őrségek szervezéséről. De azért Ópályi községben már tán ezelőtt 30 évvel megszüntették az éjjeli őrséget. Ópályi községben *) Bar nein értülik mindenben egyet a közleménynyel, helyt »dtunk számára, mert v.gsö következtetése beleillik lapunk álláspontjának kereteibe. — A szerk. 29. szám. most nem is mernének talán ilyesmivel előállani. Mi kérem, lejebb vagyunk. Édes anyám még kurtaszoknyás kis leány volt, mikor hitök szerint az utólsó polgári éjjeli őrség végig vonult Mátészalka utcáin. Pedig az már nagyon régen volt. Hisz már az is elég régen volt, hogy éii kurta, akarom mondani rövid nadrágot hordtam. S ime, a régi idők felelevenedtek. He'jh, azok a régi idők térnének még egyszer vissza! Mátészalka magistratusa inegsokaíta ezt a sok sóhajtást s ime vissza varázsolta a régi szép időket. Bunkósbotos, vasvillás alakok villanyvilágítás mellett járják be a várost és kidoboltatott, hogy ma én, holnap te . . . aki még nem töltötte be hatvanadik életévét. A fényesen kivilágított kávéház ajtajából, a vasvillás alakok láttára, megrettenve húzódik vissza és ijedten kap aranyláncához az idegen vigéc és jó idejébe kerül Takátsinak, mig megnyugtatja a jámbor idegent, hogy nincs mitől félnie, mert hiszen ezek az | ijesztő alakok, tulajdonképpen a rendnek őrei. S messze hírét viszik ennek a csoda városnak, hol I középkori alakok villany világítás mellett vonul- I nak fel. f Pedig szeretjük magunkat városnak, főbírónkat pedig polgármesternek nevezni. Szeretjük a képviselő-testületi gyűléseken hangoztatni, hogy haladnunk kell, ez kell, az kell. S nekünk, naiv polgároknak hizeleg a »város« szó, a »városi-pol- i gár< név és megadunk szívesen mindent, kiizza- j dunk mindent, csakhogy ne panaszkodjék I erre a városra senki s akkor a közigazgatás, tele I gyöngédséggel, kikeres egy régi falusi törvényt és- ; a szegény városi polgároknak bunkósbotot, vasvil- | lát nyom a kezükbe és megteszi őket éjjeli őröknek. Hát kérem: vagy városi polgárok, vagy pedig csak falusi bugások vagyunk. Tessék megmondani : mi?! . . . Hát igen kérem. Ha az utóbbiak vagyunk, akkor ne tessék olyan nagyon városías- kodni a beruházásokkal s ne tessék olyan nagy költségvetésselappelíálni sziveinkre és zsebeinkre; akkor nem kell emeletes városháza, akkor nem kell polgári iskola, akkor nem kell villanyvilágítás. De ha már oly sok áldozatot s oly szívesen hoztunk, s készek vagyunk hozni ez utánra is, ha folyton hivatkoznak ennek ‘a városnak állandó emelkedéséré, melylyel lépést kell tartanunk, akkor mégsem helyes dolog ezeket a városi polgárokat falusi bugrisok módjára éjjeli öröknek kirendelni. Ha oly sokat kiizzadunk, akkor megbi De a látogató barátom volt. Néhány percig szótlanul csüngtünk egymáson, aztán meghívtam őt is az ágyba és ott csevegésbejiezdtünk. Elhalmoztam kérdéseimmel: — Miért nem alszol? Hányadika van? Mikor ettél? Gondoltál-e néha-néha rám? Van-e ciga- retted ? . . . dagadd válasza és hosszabb eszmecsere végeztével azzal az elszánt ajánlattal állt elő, hogy kelljek föl. — Soha, siettem a válaszszák Ekkor ö kihúzott a zsebéből egy ötfrankosat és három frankot, mire én öt perc, három másodperc alatt fel voltam öltözve. A Duvalnál ebédeltünk. A tizedik fogásnál barátom előbb felköszöntött, azután elbeszélte, hogy képtelen volt már a további böjtölésre és az a jó ötlete támadt, hegy hegedűjét el fogja zálogosítani. El is ment a rue Vaugirardi zálogházba és i ott előadta kérelmét. Itt először is el kellet jatsza- j nia egész repertoireját, mert az egyik tisztviselőnek volt egy fia, a ki nagyon szerette a muzsikát. A koncert után aztán, legélénkebb sajnálatára, kijelentette az illető ur, hogy hegedűre nem hiteleznek, ellenben ö privát szívességből kölcsönöz nyolc frankot, feltéve, hogy mindaddig, a mig adósságát ki nem fizeti, naponként eljön a zálogházba s ott játszik egy fél órát . . . A Duvalból kijövet éppen kávéra és cigarett- T» maradt pénzünk; a kávéházból kijövet már semmire. Körülöttünk egész Páris valami nagy ünneplésre készült. A sok boldog ember közt mi nagyon szomorúak voltunk. Ott állottunk Páris széles maka- damján egy krajcár pénz nélkül a zsebünkben. De ekkor következett a szenzáció : barátom meghívott magához thea-estélyre. — Talán van még egy hegedűje, gondoltam magamban és boldogan fogadtam a meghívást. Elváltunk : ő megindult a boulevardon fel, én le . .. Legjobb barátom a 22 rue Louis le Grand- ban lakott, én a 7 rue Casimir Delavigne alatt. Ez a két utca pedig olyan távolságra van egymástól, mint Vác Budapesttől. így hát délután négy órakor kellett elindulnom hazulról, hogy ne nagyon késsem el a thea-estélyről. Öt órai gyaloglás után végre a Hotel Boston barátságos kapujához értem. Arcom vidám mosolyt öltött, mikor a háziasszonytól barátom után kérdezősködtem. Ö kevésbbé vidám arccal válaszolt: — Itthon van. Hetedik emelet, negyvenkettő. — Hetedik emelet? mondottam, most már tettetett vidámsággal. Azt hiszem tévedni méltóztatik ! — Tegnap óta a hetedik emeleten lakik az ön barátja és nem is fog lekerülni onnan, a mig nem fizet. De botrány is. Mikor csak a ruháit hordta el, nem szóltam semmit. Tudja, én jó asz- szony vagyok. De tegnap a hegedűvel ment el és a hegedűje nélkül jött vissza. Nagyon feldühödtem és miután leszidtam, {elköltöztettem a negyedikről a hetedikre. Most már csak azt 'szeretném tudni, ki fog nekünk ma este hegedülni ? — Én is ! siettem kijelentésemmel és megindultam fel a lépcsőn a thea-estélyhez. Gyengéd kopogtatásomra megnyílt az ajtó és én barátom nyakában voltam. Aztán megkértem, gyújtson gyertyát, mire ő nyugodtan megjegyezte, hogy sem gyertyája, sem gyufája nincsen. Aztán sötétben egyről és másról beszélgettünk és az első két óra lefolyása alatt nagyon jól mulattunk, de ekkor én gyengéd célzást tettem az úgynevezett thea-estélyre. Barátom megörült a figyelmeztetésnek és lázas izgatottságai tudtomra adta, hogy intézkedik. Ezzel odament a szócsőhöz, csöngetett és kétségkívül abban a reményben, hogy a patroné már lefeküdt, két theát és egy csomag gyufát rendelt a pincérnél. A rendelés foganatosítása után mi elrendeztük a szobát. Az asztalt ugyanis jobbról balra húztuk, hogy közelebb legyünk a kandallóhoz, melynek hidegsége mellett, legalább meleg illúziónkat tarthattuk meg. És miután igy mindennel elkészültünk, várni kezdtünk a theára. A távolból léptek boldogító nesze hallatszott. — itt van ! kiáltunk fel hirtelen, itt van! — Itt van az édes ! ismétlém egymagám és még közelebb húzódtam a kandallóhoz. E közben a léptek okozója már az ötödik emeleten otthon volt; mi pedig vártunk tovább. Rövid néhány órai reményteljes várakozás után barátom abbeli aggodalmának adott kifejezést, hogy a theából aligha lesz valami. — Magam sem hiszek most már benne, szólaltam meg némi lemondással, mert odakünn már dereng, te pedig a theát még tegnap este tizenegy óra után rendelted meg. Barátom tökéletes igazat adott nekem, majd bizalmasan megsúgta, hogy a hotel Boston tulaj- donosnöjének ily határtalan bizalmatlanságával szemben felmond és szintén a 7 rue Casimir De- lavignebe jön lakni. — Nem, azt ne tedd, mondám fenséges daccal, ez nemes boszu volna. Itt fogsz maradni a szállóban és én is ide költözöm. Fájdalom, nem mi rajtunk állott e terv kivihetetlensége.
