Mátészalka 1909 (1. évfolyam, 13-39. szám)
1909-10-10 / 27. szám
2. oldal. Mátészalka 27. szám. ez szép dolog tőletek. Ti még nem ismeritek a politikai elefánt fogalmát. A Ti naiv lelketek még őszintén tud lelkesedni — parancsszóra is. A római is kivitte fiát a fórumra, bogy az ellenségtől diadalmas csatákban elvett hajók orrából készített szószékekről leolvastassa vele az ősök hőstetteit, hogy azok az ifjúság buzdító példái legyenek. Mint ahogy Ti is lelkesülni fogtok a multon, valahányszor felnéztek ma felszentelt zászlótokra, mely Rákócit idé- zendi emléketekbe. De fogtok-e gondolni a jövőre is? Mert látjátok, mit szólnátok hozzá, ha a nagy fejedelem kikelne sírjából s oda fel- lana a ti ünnepélyetek közönsége elé s azt kérdezné: diadalmasan lobog-e az az én lobogóm ? Nem eltem, nem küzdöttem, nem szenvedtem-e hiába? Van-e eredménye annak, hogy én egy madárdalos tavaszi reggelen, nem is olyan távol tőletek, a tiszaháti buckák tetején, zászlót bontottam „Pro- patria et libertate !“? Követtek-e engem őszintén ? ? ... Vagy pedig csak ünnepeltek ? ? Oh, mondjátok, mit éreznétek, mit felelnétek e kérdésekre? A szégyenpir öntené el arcotokat, elsápadnátok zavarotokban, megkékülnétek félelmetekben. És mondjátok: mit mondana Rákóci szelleme Nektek, ha őszintén beszámolnátok neki arról, hogy rövid tiz évvel azután, hogy hősi küzdelme véget ért, a magyar nemzet lemondott szabad királyválasztási jogáról; hogy 1867-ben Károlyi Sándor helyett más „bölcse“ volt a hazának, aki a legádázabb ellenségünk kezébe adta a magyar nemzet fegyverét, a másik kezét pedig a magyar nemzet zsebére tette; hogy a felségjogok szédületesen növekszenek; hogy a nemzet jogni nem érvényesülnek; hogy alkotmányunk papiros, amely csak diszkrétebb igények kielégítésére alkalmas; hogy csak az lehet törvény, ami az uralkodónak tetszik; hogyfejedelemi aszisztenciávál nyomnak el bennünket gazdaságilag is; hogy a 20 milliónyi magyar népnek csak az Vau része van felvéve az alkotmány sáncaiba; hogy a főpapok és a mágnások agyonnyomoritják Magyarországot; hogy fél Magyarország Amerikában van; hogy milliókat fizetünk ki törvényes felhatalmazás nélkül katonai célokra ; hogy a politikai, de sőt a gazdasági függetlenségünk megvalósítására se törekszik komolyan senki s hogy ez idéáktól ma távolabb vagyunk, mint voltunk valaha. Mennyire értékelné ünnepeltetését Rákóci, ha elmondanátok neki, hogy a vallások viszonosságáról szóló 1848. évi 20. törvénycikk mai napig sincs végrehajtva; ha elmondanátok, hogy a másfélmilliárd értékű ingatlan vagyonú katholikus egyház alsó papságát az állam fizeti (eléggé apró pénzzel); hogy a legkeresztényibb vallás, a felebaráti szeretet jelszavát felcserélte a „csak szövetségi tagoktól vásároljatok“ jelszóval; hogy a királyi tetszvényjog megsértésével pápai bullát hirdettek ki, amely a protestánsokkal kötött házasságot ágyasságnak minősiti; hogy az iskolákban arra tanítják püspöki tanterv szerint a gyerekeket, hogy bünbenfogamzott törvénytelen gyerek az, akinek egyik szüleje protestáns; hogy Magyar- országon ha bíróság elé kerültök (talán a bírói mérlegelés zsinórmértékéül) a legrongyosabb tyukperben is az mindjárt a harmadik kérdés, melyet hoznátok intéznek: „mi a vallása?“; hogy a társadalom még a mi kis városunkban is felekezetek szerint tagozódik ; hogy olyan emberek, akik társadalmi állásuknál és kenyérkereső foglalkozásuknál fogva a kultúra és a civilizáció emberei kellene, hogy legyenek, a más vallásuak leszorítására hívják fel és igyekszenek tűni öriteni polgártársaikat. Mennyire értékelhetné Rákóci az ő ünnepeltetését, ha megtudná, hogy mi lptt a sorsa az ő ideáljának: a magyar nemzet politikai és lelkiismereti szabadságának, ha megtudná, hogy hiába küzdött?! Fiatal barátaim, higyjétek el: egy népszerű magyar ikes igét dörögne ünnepélyetek fejére . . . Rákócit ünnepük, de nem követik. Pedig ünnepelni kevesebbet, de annál jobban követni kellene. S mindaddig inig csak ünnepük, de nem követik, Rákóci nincs „itthon“, s haza hozott csontjai ránézve idegen földben porladoznak. Mindaddig, míg Rákócit nem követik csak ünnepük, profonizslják őt. Mindaddig, mig tettekben nem állítunk emléket Rákóci nagyságának, Rákóci hiába élt, hiába küzdött, hiába szenvedett, hiába bujdosott Hipokrizis, porhintés, házugság[addig[minden dikció, minden banket, minden Rákóci ünnep, mig az ö nagy elvének, az Ö nevével összeforrott politikai programmnak megvalósítására becsületes lélekkel s minden erőnkkel, őszintén nem törekszünk. Ha felnőttük és önzetlen munkával, az anyagi érdekeitek rovására is a Rákóci zászlajának diadaláért fogtok küzdeni, úgy őszinte, átérzett, önzetlen, felemelő és tudatos volt ünnepségetek, de ha Ti is csak üne- pelni, dikciózni és banketezni fogtok, azonban nem szálltok síkra „pro patria et libertate“, úgy ünnepségtek hazug, s Rákóci -— csak keserüviz. ... Kiigazítás. Mai vezércikkünk harmadik hasábjában, az első bekezdés végén e szavak állanak; >a jogos nemzeti aspirációk letöréséért*. E szavak Így tévesen kerültek czikkünk jelölt helyére & helyettük e szavak értendők: >a jogos nemzoti aspirációk negdciójáért.< A szerelem-bolond. i. A dátumra már nem emlékszem pontosan, •sak annyit tudok, hogy a múlt hét valamelyik napján levelet kaptam egy kedves barátomtól, aki hosszas panaszkodás után arra kért, hogy látogassam meg szomorú magánosságában, mert nagyon szeretne már egy ismerős arcot látni és egyben kilátásba helyezte, hogy érdekes látnivalóval is fog szolgálni. A barátom egy nagy fővárosi kórháznak volt alorvosa, évek óta az elme- gyógyászati osztályt vezette s rövid orvosi pályája alatt tekintélyes tudományos munkásságra tekinthetett vissza. Őszintén szólva, semmi kedvem nem volt hozzá, hogy abba a kis házba ellátogassak (több mint egy félórányira feküdt a főváros zajos utcáitól) és eleinte úgy döntöttem magamban, hogy valami udvarias‘tkifogással kibújok a meghívás alól. Hanem mikor eljött a vasárnap egyetlen szabad délutánjával és az égen sötét, nyirkos felhők kezdtek mutatkozni, a szobám egyszerre annyira gyűlöletessé vált, hogy idegenek közé kellett menekülnöm. Az égen csakhamar haragosan cikáztak a villámok és kövér eső cseppek rajzoltak foltokat a széles aszfaltra. Mindez nem téritett vissza hanem elszánt makacssággal felugrottam a villamosra, mintha futnom kellene rideg szobám fagyos egyhangúsága elől, a könyves polctól, a józan polgári naptártól, az órák pontos, kínos, monoton ketyegésétől, egy elhagyatott fényképtől (a melynek gazdája ki tudja hol van azóta ?), es egy két eltemetett levéltől, a melyet adott szavam dacára elfelejtettem elégetni. A villamos zúgva vágtatott a külváros elhagyatott utcái között. Egy kissé besároztam a nadrágom szélét, mig elértem a magas boltozatos kaput. Hervadt levelek között gázolt a lábam ; a fák között hideg őszi szél süvített végig. Hirtelen fázni kezdtem, a kép hervadó bánata belevésődött a lel- kembe és energikusan ki csengettem a kapust, hogy megmeneküljek a pusztulás sivár képétől. Mielőtt kinyitottam volna a számat, a barátom egy cigarettát dugott a fogaim közé, s miután szerencsésen leráncigálta a felöltőmet, megindult a beszélgetés árja. Eldiskuráltunk, öreg emberek életéről, amelyet nem volt érdemes megkezdeni a munkánkról, reményemről, a melyek elfogytak, álmainkról, a melyeket irgalmatlanul szétszakított a világosság, közösen töltött éjszakákról, életünk egyedül fényes szakáról, az akaratról, ami volt, a tanulásról, a mely fölöslegesnek bizonyult, az életvágyról, a legnagyobb luxusról, az orvosi tudományról, a mely a legfogyatékosabb és az asz- szonyról, a legveszedelmesebb és legédesebb méregről. Azt hiszem a cigaretta volt az oka, hogy hirtelen fejfájást éreztem: a dohány erős ize rettenetesen marta a torkomat s már a vége felé jártam, nagyon keserű volt. (Minden cigarettának keserű a vége.) Segíteni akartam magamon, odamentem az ablakhoz és barázdás homlokomat a hideg üveghez szorítottam. Az ablak a kertre nyílt, a kertben nyírott bokrok mellett hatalmas nyárfák állottak, a nyárfák között tócsák, a tócsák tetején sárga falevelek úszkáltak, mint néma koporsó himbálták köny- nyü testüket ringatva, a habokon. A kert után a végtelen következett: távolabb egy-két domb nyújtotta görbe hátát, sürü erdők alján fehérre meszelt házak állottak, a házak falára piszkos sávokat mosott az eső, a házak ablakából, valahol messze, ahol lefelé kanyarodik az égboltozat, petroleum lámpák, gyönge fénye pislákolt. Leghátul a csabai hegyek erdős frizurája meredt ég felé, de ott már nem lehetett tisztán látni, a kék szin egybefolyt a szürkével, az erdők, házak, hegyek, dombok sejtelmes khahosszá olvadtak össze, a fekete tömkelegben csak a lámpák halvány fénye révedezett, mint fáradt pilldju, beteg, hervadt asszonyi szem. A barátom egyszerre abbahagyta az egyhangú járkálást, megállóit a hátam mögött s vállamra tette a kezét: — Pajtásom 1 — Tessék. — Nem nekünk való ez a csönd. Gyere,, nézzünk a betegek közé! A levelemben megígértem neked, hogy egy érdekes dolgot fogok mutatni: most megláthatod. Bementünk a betegek közé; az ágyak katonás rendben álltak egymás mellett. A takarók alól sápadt betegek emelték fel arcukat, csupa megbomlott óra. Egy eleven temető^Sorra elhaladtunk valamennyi beteg mellett, a piroscsikoz ruháju betegek tompa kábultsággal meredtek ránk, a sarokban nyöszörög valaki — mig végre egy ágy előtt megállottunk, , — Ez az, mondta a barátom. Azt hiszem magad is csodálkozni fogsz rajta. Az egész beteg csupa megfoghatatlan rejtély és titok, a melynek kulcsát semmi képen sem tudom megkapni, bármennyire leskelődöm rá. Őszintén szólva magam sem vagyok biztos benne, hogy ezt a szerencsétlent itt kel-e tartani, mert még eddig semmi biztos támaszt nem kaptam arra, hogy tényleg a bolondok közé tartozik. Azt hiszem, hogy két ember rejtőzött bele! Az egyik nyugodt, csöndes és me- láncholikus. Ha nyugodt percében kapjuk, olyan éleseszü, hogy a legnehezebb mathematikai feladatokat is pompás könnyedséggel oldja meg. Mikor a másik énje keríti hatalmába, akkor sorra vizsgálja a többi beteget, az arcukba néz, ki vesz egy fényképet, összehasonlítja, vizsgál, kutat örökké, mig el nem veszik. Most úgy látszik csöndes.
