Mátészalka és Vidéke, 1912 (7. évfolyam, 1-41. szám)

1912-03-08 / 10. szám

erejük volt: de ezt ők is csak hosszú gyakorlattal szerezték meg, éppen úgy, minta mai kor emberei: az meg már éppen kétséges, hogy tagjaik, törzsük részarányosán voit e alkotva; sőt inkább hihető, hogy régente töb külső jelét lehetett látni a degenerációnak, mint ma, mert akkoriban ,a folytonos gyakorlat, erőfeszítés egyes tagokat és testrészeket aránytalanul kifejleszthette a test többi részének rovására, amelyeknek szükségképpen elkellet satnyulniok.

Egyébként együtt jár az élettel, hogy minden élőlény csak „árnyéka" ugyanazon lény „ideájának1: a természettörvénye ez, tehát nem lehet természetellenes.

Nem csupán a nagy városok lakossága közt sok a nemszép, vézna és vérszegény ember: a kisebb ember: a kisebb városok és falvak népét is ép oly korcsnak mondhatnék. A katonai sorozások statisztikájából tudjuk, hogy még viszonylag jő! fejlett népből is a legényeknek csak kis hányada üti meg a mértéket. Akik ebben is degenerációt látnak, azt mondják, hogy az elkorcsosodást részben az évszázadokon át dúló háborúk okozhatták, részben pedig a nagy terhek, melyek legsúlyosabban mindig a közrendü nép vállait nyomták. Ez azonban csak feltevés; s ha igaz, akkor visszamenőleg is igaz: vagyis a rossz táplálkozás és a megerőltető testi munka a múltban is ép úgy — sőt még nagyobb mértékben — okozhatott degenerációt, mint ma.

Ámde tudott dolog, hogy s civilizáció baladásával a gazdaság és jólét is növekszik. A civilizáció tehát ily módon éppenséggel gyógyítja a bajokat és egyenesen csökkenti a degenerációt.

2. eldaí,

mintha féktelen jó kedve volna; majd ismét az asztalra borult és úgy siratta, úgy átkozta azt az

édes kedves leányt.

Egyszerre felugrott, széjjel csapkodott fokosával a cigányok közt, kik riadtan futottak cl, leverte az asztalról az üvegeket és aztán Kirontott az éjszakába. Ment egyenesen Turiékhox.

A fehérvirágu ákáe már álmatagon bólintott az udvar üres volt és fénycsik nyúlt rajta végig egy világított ablakból.

jani a fokosával lökte be a pitvarajtót.

A zörejre Mariska futott ki s látva Janit, meg is örült, meg is ijedt egyszerre.

— Mit akar Jani bátyám ? —• kérdé zavartan.

— A nénéd keszkenőjét hoztam vissza — szólt Jani s belökte az ajtón azt az oly sokszor csókolgatott csipkés kendőt.

— Mi már ez ? ■— kérdé ijedtségtől sápadt- tá vált arccal Mariska. Tudom, hogy egy kissé összekülönböztek, de csak nem mentek annyira hogy a keszkenőjét is visszaadja.

Jani élesen felnevetett.

— Még többre is megyünk, mert meghal még ma valaki, — vagy én, vagy más.

Mariska elszörnyedt.

— De hiszen ha ember vért ont bezárják.

— Mit bánom én, akár a tömlöcbe, akár a sirba tesznek, — szólt jani és e percben kívánta bár meghalna, bár megrepedne a szive rögtön, ■hadd furdalná lelkiismerete azt a csalfa leányt.

MÁT ÉSáAJLKA ÉS VIDÉKE

HÍREK.

A szabadkai főorvos vacsorája.

Híressé lett a szabadkai kórházi főorvos vacsorája, melyet az ottani előkelőségek részére adott. Egy előkelő fővárosi napilap „társadalmi korrajz“-ot irt róla. Lehet is arról Írni. Mert rendkívül jellemző társadalmunkra, a most élő emberekre, azok önző felfogására. A modernizmus, az „én“ imádása kiszorít minden nagylelkűséget, az emberek kezdenek érzéketlenné lenni a társadalmi feladatok iránt és ha akad ember, akinek lelkét alkalmas pillanatok nagyszerű megnyilatkozásra, a társadalom iránti áldozatkészségre ösztönzik, csendes mosoly, gúnyos sajnálkozás kö-. veti tetteiket embertársaik részéről, akik zsebre dugott kézzel vigyáznak arra, hogy közülök lelkileg kimagasló embertársuk magával ne ragadja őket egy magasabb régióba.

Minek is? Mikor ők olyan jól érzik magukat ezen a földön, ahol százezreket sem sajnálnak, ha saját állati testük kényelméről van szó, de százszor fogukhoz vetik a. garast, ha azzal embertársaik jólétét mozdítsák elő.

De térjünk az esetre. A szabadkai főorvos vacsorát adott, ott voltak azon a szabadkai összes notabilitsok, gazdag kereshedők, milliomosok, tőkepénzesek, háziurak stb. Ezek az urak külön-külön nagy hatalommal rendelkeznek és a hogy igy a vacsorán együtt szerepeltek, elmondhatjuk róluk, hogy „megszámláltatMariska pedig megfogta a legény karját és szelíd erőszakkal a kivilágított ablakhoz vonta.

Ott bent a szobában Ágnes az asztalra borulva ült, két nagy hajfonata előre hullott,' szép teste meg-megrándult a fuldokló zokogástól.

— Látja, hogy sir szegény — suttogta Mariska

Jani már-már elérzékenyedett, midőn eszébe

lobbant: hátha nem is őtet siratja, hátha nem is őtet félti Ágnes ?

— Ki tudja, kiért sir az a te csalfa nénéd — szólt végre.

Mariska toppantott.

— Jaj most mindjárt mit mondok, hát kiért sirna másért, mint magáért.

■—• Vagy a másikért, — veté oda Jani

— Jaj de hirtelen Tamás! No várjon, ha nekem nem hisz, hát higyjen a saját fülének. Álljon ide a nagy ákác mögé, aztán hallgassa ki, mit beszélünk Ágnessel, majd én kihívom — szólt Mariska és befele indult.

Jani gúnyosan felnevetett.

— Persze te szépen kitanitanád! De nem hagyom ám többé bolondá tenni magamat.

A szelíd kis Mariska már akkor csak úgy toporzékolt.

— Jaj milyenek ezek a szerelmesek, hogy csinálnak sok bajt semmiből ! Várjon már, ugyan várjon! Álljon ide a fa mögé, majd az ablakon keresztül hívom ki Ágnest, igy csak nem beszélhetünk össze.

tak, megmérettek és nagyon könnyűnek találtattak.“ Nem irigyeljük Szabadkát a notabilitásaiért, kik az emberi faj nemesítésére nem alkalmasak, sőt az emberiség szempontjától leghelyesebb volna őket egy hajóba zárni és elszállítani valami távoli világrészre, hol alacsony, önző lelkűkkel nem mérgezhetik meg embertársaikat.

A vacsora hangos volt a felköszön- töktől. A főorvost dicsérték, hogy igy, amúgy, nagyon szeretik őt és nagy hasznára van a szabadkai szenvedő embereknek és nem egy ember életet mentett már meg az életnek.

A szabadkai "főorvos felállott és válaszolt a felköszöntőkre. Hogy igy,; a- mugy, ő csak kötelességét teljesíti. D sok boszusága van, mert nem segítik ebben. Egy Röngten-masinúra volna szüksége, melylyel az emberek belsejébe lásson és sok betegség csiráját felfedezze. De egy ilyen masina 10000 koronába kerül és hiába kéri a gazdag várost nem akar adni rá pénzt. S nagy e miatt az ő szomorúsága.

Felállott erre egy a vacsorán jelenlevő alezredes és azt mondta, hogy nem járja, hogy a főorvost nem segitik nemes hivatása teljesítésében. Katonás egyszerűséggel beszélt, mert nem szónokember az alezredes. Háromszor is mondta, hogy nem járja a dolog. Azt is mondta, hogy erre arra teremtette a kntyafájátl Aztán zsebébe nyúlt és kivágott két ezres bankót, azt mondta, hogy ő szegény ember, többet nem adhat, de ezt oda adja a masinára.

S mi történt ezután kedves olvasóm ? Azt hinnéd, hogy a sok gazdag tőkés

1912. március 3,

Jani kelletlenül állt a fa mögé, Mariska meg bekopogott az ablakon.

— Gyere ki Ágnes 1

Ágnes kijött, akkor is omló könnyeit töröl- gette. Mariska tettetett hangon szólott rá.

— Sirhatsz már, nem kellett volna olyan he- jehujának lenned, nem kellett volna átcsalogatnod Lajost.

— Hát hittam én — szólt kitörő keservvel Ágnés—soha sem szerettem, soha sem álhattam.

— Miért nem mondtad meg Jani előtt?

— Mert elvette az ijedtség szavamat; tudtam, hogy milyen féltékeny, tudtam, hogy mindjárt rasszat gondol; pedig úgy áldjon meg a jó Isten hogy nem vagyok hibás.

— De bolond is az a Jani, — szólt hangsúllyal Mariska.— Most lehet, agyba-föb* verik egymást és halva hozzák haza.

Ágnes sikoltva roskadt a fa alatti padra.

— Oh, hallgas, ne kínozd a lelkem, kiáltá és borzadva temette el kezébe az arcát. — Oh Jani, de megkeserítettél, de nem érdemied meg az én nagy szerelmemet.

Két erős kar ölelte át, forró csók zárta el panaszkodó ajkait.

Mariska meg ott tapsolt, kacagott előttük és kikötötte, hogy ha ő is össze találna különbözni, a szeretőjével, hát hálából öt is ilyen szépen ki- r békitsék.