Mátészalka és Vidéke, 1912 (7. évfolyam, 1-41. szám)
1912-09-20 / 38. szám
38-ik szám. MÁTÉSZALKA ÉS VIDÉKE 5-ik oldal — Halálozás. Jeney Géza Debrecen város főszámvevője, kit a napokban Rákospalotán a vonat elgázolt és mindkét alsó lábszárát elmetszette, f. hó 10-én sérülésébe belehalt. Az elhunytnál hozzá közelebb álló ismerősei már régebben nagy fokú idegességet észleltek és épen ezért lábra kapott az a feltevés is, hogy nem Aréletlen baleset áldozata volt, hanem öngyilkosságot követett el. A megejtett vizsgálat eredménye azonban e feltevést nem igazolja. Jeney Géza a megyei pénztárak és számvevőségek államosítása előtt vármegyénk főszámvevője is volt. — Véres verekedés. Veres Miklós és Zsig- mond nagydobosi legények f. év április hó 14-én előzetes szóváltás után Ács Endre nagydobosi lakost úgy összeverték, hogy sérüléseinek gyógyulása több hétig tartott. A kir. törvényszék súlyos testi sértés büntette miatt Veres Miklóst 2 havi és Veres Zsigmondot pedig 3 havi fogházra ítélte. Az ítélet jogerős. — Birtok árverés. Govrik Sándor szakácsi (szilágymegyei) birtokosnak szeszgyárral ellátott birtoka a Nagykároly és Vidéke Takarékpénztár mint hitelező kérelmére bírói árverésen eladatott. A birtokot a hitelező Nagykároly és Vidéke Takarékpénztár mint legtöbbet ígérő 226 ezer koronáért vette meg. Szakértők állítása szerint a birtok annyit sem ér, mindazonáltal hire jár, hogy Balázsy Miklós zilahi birtokos utóajánlatot tett és igy a hitelező Takarékpénztárnak -ezen utóajánlat folytán reménye lehet követelése teljes kifizetésére. Szerkesztőség : Mátészalkán, Nagy vég-utca. (Dr. Stein Zsigmond ügyvéd irodájában.) Kiadóhivatal s Manyák Károly könyvnyomdája, Nagykároly, Kaszinó u. Hirdetési dijak előre fizetendők. — Nyilttér sora 40 fillér. Előfizetési árak s Egész évre .............................................. 8 korona. Fé l « .... .... ............... „............. 4 « Ne gyed« ..................................................... 2 « •Jegyzőknek, segédjegyzőknek, tanítóknak egész évre 5 korona. Egyes szám ára 20 fillér. CSARNOK. Szerelem. Marianne a kertre nyíló szobában ült s énekelt, hogy csak úgy zengett belé az egész ház s a tükrök és csillárok is csörömpöltek. Hög kint állt, boszankodva, hogy valaki, az ördög tudja hogyan, a veranda kijárata előtt egy tüskés ágat keresztbe fektetett. Igazán nevetséges volna, ha engedne Marianne szeszélyes hangulatainak s átmásznék az ág alatt, vagy átugranék rajta. Arra meg nem mert válalkozni, hogy kényes ujjaival szétbogozza. Olyan pajkos volt az éneklő hangja, hogy valósággal kacérnak, kihívónak tetszett. Ez a hang volt az egyetlen, ami igazán üde volt azon a lányon. De az aztán olyan üde, hogy mellette a vén zongora rekedten hörgőit. Hög nem akarta tovább hallgatni az éneket, semmi áron nem akarta s arra próbálta erőltetni minden figyelmét, hogy újra meg újra a lábai nyomába lépdelt s a szúnyogokat meg más apró rovarokat beletaposta a kavicsba. A nyomok mind mélyebbek lettek. Aztán eltaposta őket s újra kezdte a gyerekes játékot. Utoljára már behatolt a virágágyak közé s elgázolt néhány árvácskát, melyek Marianne kék szemeire emlékezMarianne pajkossága nem tartott sokáig. Az éneke tompultan búgott már s Högöt egészen elálmositotta. A nap nyugvóra szállt. Pár pillanatig a mohos fatörzsek úgy álltak ott, mint lángoló rézoszlopok. Az utak megteltek árnyak eleven szövedékeivel, a szinek felkiáltottak, aztán kúszva beleolvadtak a homályba, a feketébe. A kertbe besuhant az éjszaka. S ekkor föleszmélt Hög. Valami kinos érzés járta át. Úgy érezte, mintha fagy lepné meg az agyát. Mi lelte? Áha! Marianne nem énekelt már! Az a bizonyság, hogy a lány kacér mesterkedéseinek hatalma van fölötte, sértette büszkeségét. Mereven állt, mint a cövek s haragosan az ajkába harapott. Gondolatai tüzes nyilakat lövöldöztek Marianne után; azt akarta, hogy jöjjön. Nem azért, mintha a vágya hívná, hanem azért, mert akarta. Egy félig kiszáradt szökőkutban halkan csurdogált a viz. Lassanként, mintha megbénult volna az akarata, ellágyult, mint a kisgyerek, aki fél a sötétben. S most már kérte magában, bárcsak jönne ki Marianne. Heves légáram özönlött ki a nyitott ajtón s megrezegtette a klematisz indáit. Valami világlón fehér lebegett a kavics fölött. — Marianne Ó volt. Nevetett, de Hög érezte nevetésében a reszketés rezgését. — Miért nem utazik el, Hög lovag? Hisz módfelett unatkozik s nem hihetem, hogy szándéka volna egy helyen megőszülni. — Tegyük fel, hogy kedvem kerekednék ittmaradni, mig a virágok elhervadnak. — Miért éppen addig? Hisz ön gyűlöli a virágokat, Hög. Ön gonosz, gonosz a virágokhoz, a lovakhoz és — az emberekhez. — Úgy vélem, azt akarta mondani, a nőkhöz. S ugyan ki mondta ezt önnek ? — Senki. Mintha összebeszéltek volna, átvágtak a kerten s kimentek a mezőre. A föld be- nedvesitette Marianne ruháját, mely össze- csapződott s neh'ezen csüngött utána. Aztán befordultak az {erdőbe." Marianne azon tűnődött, vájjon Hög végre megfogja-e kérni a kezét. Harminc éves volt már s Hög volt az első férfi, aki annyira megtetszett neki, hogy szerelmet érzett iránta. Teljes három hónapon át próbálgatta őt magának kiküzdeni, tréfával, in- cselkedéssel, közönnyel meghódítani. Áttol félt, hogy unatkozni fog s nem egy éjszakát töltött az ablaknál, terveket szőve, hogyan tudná lebilincselni, legalább a következő nap reggeltől estig. Az egész környék fiatalságát bei’endelte, hogy hódoljanak neki Hög jelenlétében s körülötte csupa kellemetlen nő maradt. Egyszer-másszor gőgösen bánt vele, néha meg próbát tett a rabszolgák alázatos meghódításával, de már belefáradt. Botorkálva mentek a cserjék közt, lépteik nesze úgy hangzott, mint felriasztott madarak elrebbenése. Hög azon gondolkodott, mi történnék, ha most Mariannet a sötétben magához vonná. A leány félve ment mellette, megállt, ha ő meglassította lépteit s követte, ha megindult. Látta, hogy a föld nedves leheljeiétől fázik. Most kiértek a nagy tisztásra. A hold kibújt a felhők mögül. Marianne arccal odafordult Hög felé, szemeit elöntötte a köny. — Utazzék el, Hög! — Marianne, a szemeid olyanok, mint az árvácskák, a bőröd sápadt, mintha ereidben aranyból volna a vár. A hajad illatos, mint a nedves moha, a járásod könnyed és Marienne kiérezte a gúnyt e szavakból s a fájdalom leikébe nyilallott. Szeretett volna szökni, menekülni. Hög meg azt gondolta, hogy ez a hóditás kicsi és könnyű lesz. Magához vonta s ránézett olyan szemekkel, a melyek nedvesek voltak, mint a lány szemei s beszélt hozzá, mint az olyan szinész, akinek tetszik a szerepe. Segítségül hívta az emlékezéseket, amelyekben nem volt hiány s ámitotta, amint azt már máskor kipróbálta. Marianne zokogott. Högnek kedve lett volna a szemébe kacagni, hogy szétrepessze ezt a hangulatot, mely kinos volt neki. Marianne megelőzte. (3 kacagott fel s igy szólt ujongó pajkossággal: — Tudod-e, ki ült nálam, mikor énekeltem? Azért fontam tövises ágat az ajtó elé. Öve Palsgaard! Megkérte a kezemet az együgyű ember, most másodszor és én meggondolás! időt kértem tőle holnapig, csak holnapig. Lelkemre, ha ma el nem veszel, holnap az övé lettem volna. Hög jól tudta, hogy Marianne hazudik, mikor azt mondja, hogy Palsgaard nála volt a szobában, mikor énekelt, de hogy megkérte, az bizonyára igaz, az megtörtént, de már régebben. Mikor visszaértek a házba, minden csendes volt, Marianne apja biztosan nyugodni tért, miután vacsorára hiába várta őket. Kettesben költötték el a vacsorát, a szolgát egyszer se csengették be. Aztán oda- álltak a zongora mellé. — Hol ült Palsgaard ? — kérdé Hög. Marianne elpirult és zavartan mutatott a kis székre, a pálmák alatt. — Hallgass ide, Marianne, mondta Hög. Sem a szavamat le nem kötöttem neked, sem Ígéretet nem tettem, amire támaszkodhatnál. Ha most azt kivánnám tőled, arra kérnélek, hogy maradj velem még ma éjjel, megten- néd-e, meg mernéd-e tenni, meggondolás, habozás, feltételek nélkül ? Marianne csak úgy félszemmel nézett rá. — Igen. — De ha Palsgaard, mint jegyesed, ugyanezt kérte volna tőled, mit feleltél volna neki? — Az öklömmel az arcába csaptam volna. — S ehhez az emberhez hozzá mentél volna te, Marianne ? — Igen, ha te nem lettél volna az enyém, igen, föltétlenül. Hög kioltotta a gyertyákat s átkarolta Mariennet, aki szorosan hozzásimult . . . Mikor másnap reggel a türelmetlen Palsgaard eljött a válaszért, feltűnően sokáig kellett várakoznia. Végre megjelent Marianne, övében egy csomó virággal, melyeknek szirmait tépegette, mialatt Palsgaard beszélt. A reggelinél, miután Marianne apja ivott a jegyesek egészségére, Palsgaard igy szólt: — Az utón találkoztam Höggel; úgy hajtott, mint az őrült . . . valami baja lehetett. Vagy féltékeny volt, vagy részeg. Képzeljék csak, meg kellett állnom s végighallgatnom a fura beszédjét. Elmesélte, hogy egyszer Velencében vett egy vázát, mely olyan drága volt, hogy összes értéktárgyait el kellett adnia, hogy megszerezhesse. Éjjel- nappal nem volt nyugta, mig az árát valahogy össze nem hozta. S mikor végre a birtokába került s ott tartotta a kezében, a földhöz vágta, hogy darabokra zúzódott. Erre én azt jegyeztem meg, hogy őrültség volt. Ő meg ezt felelte : Soha életemben nem éreztem nagyobb örömet, mint mikor azt a vázát összetörtem. Hisz utóvégre is az enyém lett s a cserepeivel többet már nem törődtem. tették. A tompafényü, bársonyos szirmok nesztelenül törtek le lábai alatt. alattomos, mint a hiuzé ennél ? Akarsz-e többet Tudod mit, Marianne, borzasztó lehetett ám neked három mónapig elviselni társaságát. Értesítés! Van szerencsém értesíteni a n. é. hölgyközönséget, hogy divatáru üzletemben a mai készítését vezettem be és azok a legújabb divat szerint a legizlésesebb kivitelben lesznek készítve. Állandó raktár valódi modell női-, leány-, gyer- Átalakitások és igazítások azonnal eszközöltetnek. kezdve női kalapok mek- és gyászkalapokban. A n. é hölgyközönség b. pártfogását kérve vagyok tisztelettel SCHWARTZ JENŐ férfi- és női divatáruháza a „Kalap-királyhoz“ MÁTÉSZALKA.
