Mátészalka és Vidéke, 1912 (7. évfolyam, 1-41. szám)
1912-08-30 / 35. szám
VII» évfolyam. Mátészalka, $912. augusztus 30 35. szám Társadalmi és közgazdasági hetilap. A MÁTÉSZALKAI JÁRÁS JEGYZŐI E&YLETÉMEK HI¥ATAL0S KÖZLÖNYE. ^ MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. civilizáció szégyenfoltjai. Az amerikai egyesült államok jelenlegi elnöke mondta nemrégiben, hogy az amerikai börtönügy a civilizáció szégyenfoltja. Vájjon mit mondana, ha ismerné a mi civilizációnk szégyenfoltját: a cigány ügy országos rendezésének kérdését. Mert erről szól most az ének abból az alkalomból, hogy a belügyminiszter felmentett bizonyos nyugalmazott főispánt állásától és helyére egy volt képviselőt nevezett ki a cigány- ügz rengezése végett felállított ügyosztály élére. Mert ilyen is van ám! Külön ügyosztály, külön hivatalos helyiség, megfelelő segéd- és kezelőszemélyzet, melynek főnöke miniszteri tanácsosi címmel és fizetéssel bíró kormány- biztos. Kormánybiztos ! Szépen hangzik. Több, különb, mint tanácsos: főnök, kormánybiztos. És mi keletről jött nép, nekünk tetszik a parádé, a hangzatos cim, a külsőség és jól esik a „smecura“, Hogy éppen magyarul mondjuk, az édes semmittevés. Ilyen sinecura állás a cigány-kormány biztosság. Élő ember nem igen akad, aki látott volna egy elaborátu- mot, egy javaslatot vagy csak egy nyúlfarknyi híradást r-is arról, hogy mit végzett, min dolgozott évek óta, amióta ezt az ügyosztályt felállították ez a kigondoló kormánybiztosság. Egyet tett, az kétségtelen, egyet gondolkozott csendes emésztés közben. Vagy talán ezt sem? Hogy is mondja a halhatatlan Jókai: „cogitó ergo sum“ gondolkozom, tehát vagyok. Vagy ez sem igaz már? Nem következés az hogy gondolkozzék valaki, aki él és mozog ? Szó ami szó, a cigánykérdés náluk a civilizáció szégyenfoltja. Mennyire megelőztek abban is, mint mindenben, a nagy kulturállamok. A holland és francia törvény Írásos igazolvány váltására és ennek községenkénti látto- mozására szorítja a kóbor cigányokat. A nagy Németország közigazgatása és állampolitikája elszedi a cigányoktól a gyermekeket és lelencházakba, táp- intézetekbe utalja, hogy dolgos, munkás embert vezérela társadalom s'záftiára. És mi mit teszünk,’ fáltifÓl- falura üzzük, hajszoljuk, kergetjük a gyülevősz hadat, igyekszünk csendőri segédlettel az ország határa felé szorítani ki, ki a nagy Oroszország felé, ahol elmerüljön a nagy embertömegben, vissza ne térhessen. így vélünk megszabadulni tőlük. S mit érünk el? Románián, Szerbián keresztül egyenként szállingóznak vissza a kiűzött, vad, még fékezhetetlenebb, rendsza^ bályozatlanabb természettel, szokással ős életmóddal szaturálva. Vájjon nincs-e eszközünk, módunk rendszabályunk ennek az állapotnak ha nem megszüntetésére, de legalább a helyzet, a viszony szanálására. Nem rendelkezünk-e praventin szabályokkal, melyeket következetesen alkalmazva, hogy ily módon csak egy lépést is tegyünk a rendezés felé? Oh igen! Ott van az igazságügyminiszternek 24300 szám alatt 1908. évben kiadott rendelete, mely kötelezőleg előírj a, hogy visszaeső csavargók ujjlenyomatát és fényképének felvételét eszközölni kell. S vájjon parádé ez csak; a fényképészeti iparnak állami támogatás melletti fellendítése? Nem. Célja, rendeltetése az, hogy . a nyilvántartási lapok alapján állandóan ellenő r i ztessék ez a kőbőr, csavargó had és az igazságszolgáltatás eljárjon, ha nem a dánosi eset, hanem egy mindennapos tyúklopás, lókötés, szemfényvesztés vagy csalási eset merül fel, melyre gyanú forog fenn, hogy ez a cigányok müve. % betegágym. A rozoga, kopott ágyon feküdt a beteg. Meggyötört, összeaszott teste olykor idegesen vonaglott, fakó, sovány arca kissé eltorzult s melléből időnkint nehéz, hosszantartó sóhaj szakadt ki. A kínos fájdalom újra átjárta. Azt hitte, hogy itt a vég, hogy végre megszabadul a sötét élettől. Várta az utolsó percet, amelynek elmúltával egy pillanatra megáll az élet kereke s azután egy utolsót fordulva a test belezuhan a nagy sötétségbe, oda, ahol nincs többé élet, nem érez a szív, ahol nincsenek vágyak, nem létezik semmi... Igen, a túlvilágra, ahol örök az élet, ahol soha sincs éjszaka, hanem örökké nappal van, ahol nincs többé gond, nincs küzdelem és szenvedés s ahol nincsenek önző gonosz emberek, akik ahelyett, hogy szeretnék egymást, a vér árán is képesek a más szájától elrabolni a falat kenyeret ... De vájjon, van-e túlvilág? . . . Van, mert kell lennie... Kell léteznie valahol, mert különben hiba és igazságtalanság esett volna a teremtés nagy munkájában. A földi életben sokat szenvedett ember nem pusztulhat el úgy, mint egy állat. Kell, hogy jutalmazva legyen mindama kino- kért, melyeket e földön érzett. Elvégre az állatoknak egyforma a sorsuk, de az emberek ? . . . Amig az egyik pompában, minden jóban bővelkedve, gondtalanul éli napjait, addig a másik a nyomor bélyegével homlokán, csatangol a földön és titáni harcot folytat az élettel, hogy éhségét csillapíthassa és testét rongyokkal befödhesse . . . Fölnyitotta a szemét, amelyben ott pislogott az élet utolsó szikrája s fátyolos tekintetét a falon függő, szinehagyott rámába foglalt Krisztus képére vetette. A Megváltó fehér arccal, közömbösen nézett le reá. Valami nagy szomorúság tükröződött vonásain. Jobb kezében a tövissel koronázott szivét tartotta, amelyből vastag cseppekben bugyogott a vér és balkezével félre huzva mellén a ruháját, látni engedte a hosszúkás piros sebet, amely- lyel megváltotta a bűnös emberiséget. A beteg mereven, arcán a megbánás kifejezésével bámult a fakó képre. S amint tovább nézte, úgy látta, hogy megváltozik a fehér arc s a közömbös vonásokat a szigorúság váltja föl. Mintha a harag tüze lobbant volna fel a kifejezés nélküli szemekben s mintha felemelte volna kezét, hogy megfenyegesse a beteget, aki lázas, bomlott agyába férkőzni engedte az örökkévalóságban való kétkedés ördögi gondolatát s akiben megingott az isteni hit, a szent vallás, amely az egyedüli rév. ahol biztosan megnyugodhat a viharvert, az élet tengerén sokat hanyatlott lélek. A porlepte ablaküvegen keresztül utat tört magának a téli napfény s a csillogó sugárkévében millió porszem libbent ide s tova. A beteg kinézett az ablakon s fátyolos tekintete végigkalandozott a vakító fehérségen. Az ereszről lecsüngő jégcsapok ezüstös fényben csillogtak a nap bágyadt sugaraiban s messze elnyúló róna vakító fehérségű takaróján olykor apró fénypontok csillantak meg, mintha valami láthatatlan kéz számtalan gyöngyszemmel szórta volna be a vastag szüzfehér hóleplet. A láthatárt magas hegyek zárták el. Csak itt-ott a sötét erdők széle, a mely fölött fátyolszerü kékes párák húzódtak el lomhán, észrevétlenül. Igen, igy van, kell, hogy igy legyen. Mindez nem támadhatott magától. Valakinek igazgatnia kell ezt a nagy mindenséget, aki sokkal erősebb a hatalomban, mint maga az egész világ, aki életet lehel a földbe, hogy abból uj élet támadjon, érzelmeket ébreszt a szivekben, megteremti a nyomort, megdönti a trónokat, aki jutalmaz és büntet. És mégis! Mintha ez a leghatalmasabb lény, a ki maga a tökéletesség, mégsem volna egéUj és használt iskolai könyvek az összes debreceni és Csáthy Fcrcncz DEBRECZEN, PIACZ-UTCZA 8. SZÁM. vidéki iskolák részére kaphatók könyv-, zenemű- és papirkereskedésében, Ügyeljen a címre!
