Mátészalka és Vidéke, 1912 (7. évfolyam, 1-41. szám)
1912-02-08 / 6. szám
VII. évfolyam. Mátészalka, 1912. február 8. 6. sz. Társadalmi és közgazdasági hetilap. A MÁTÉSZALKAI JÁRÁS JEGYZŐI EGYLETÉNEK HIVATALOS MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. KÖZLÖNYE. Szerkesztőség és Kiadóhivatal átészalka Kossuth-utca 445. sz. , Barta Ignác ügyvédi irodája.) ijak előre fizetendők. — Nyilt-tér sora 40 fillér. Felelős szerkesztő: Főszerkesztő: Dr. Barta Ignác Dr. Dienes Dezső Szerkesztő-társ: Máté Sándor. n X Előfizetési árak: Egész évre — — — — — — — — — 8 kor Fél , -----------------------------------------------4 , Negyed „ — — — — — — — — — 2 „ Egyes szám ára 20 fillér. A kapitalizmus válsága. Negyven év előtt 1872-ben Marx Károly és Engels Frigyes kommunista kiáltványt intéztek a munkásnép millióihoz, s ebben a világ proletárait egyesülésre szólították fel. A kiáltvány irányelve nem volt a kommunismus, amint címéből sejteni lehetne, hanem az eddig csak lappangva bujkáló, mai értelemben vett szocialismus- nak első nyílt, bátor megszólalása. A röp- irat szerzőinek azonban kerülni kellett a szociálista nevet, mert az könnyen félre értésekre adhatott volna alkalmat. Egyes egyesülések, társaságok ugyanis a szociáliz mus cégére alatt különféle, addig lakatlan helyeken települtek le, ahol—és ez volt az igazán szociálista érzelmüek előtt legnagyobb bűnök — a hatalom képviselőinek védnöksége és támogatása mellett szociálista államokat alapítottak, helyesebben: csak alapítani akartak, mert a szociálista állam utópia lévén, kudarcot vallottak és ezáltal a szociálista nevet diszkreditálták. A kommunista kiáltvány valóságban szociálista kiáltvány volt és az idők folyamán téveseknek bizonyult, kevés számú axiómáinak kivételével, egészben véve ö- rökbecsü mü, Marx, kit a mü értelmi szerzőjének kell tekinteni: bebizonyítja, hogy a gyári ipar hatalmas fellendülése által túltermelés állott be, a melynek végzetes következményeit egyelőre csak a proletár- ság sínyli meg. A kapitálizmus központosításával nyomorba hajtott munkásosztály bajai azonban hovatovább vissza fognak hatni a burzsoá társadalomra, mely a katasztrófát nem fogja elkerülhetni. De Marx kiáltványában nem pythiai jóslással szolgált a proletárságnak, hanem okszerűen bebizonyította, hogy a katasztrófának feltétlenül be' kell következni. A burzsoa társadalom eleddig meg lett kiméivé az általános katasztrófától, de annál sűrűbben érezhette azokat az igazán végzetszerü csapásokat, melyeknek romboló hatása alatt nemcsak a munkások, de a kapitálisták közül is sokan összeroskad- tak. Már a hirhedt 1873-iki bécsi „krach“ is részben — de milyen nagy részben! — igazolta Marx jóslását. Azóta pedig kisebb, de annál gyakrabban fellépő „krach “-ok mutatták a kapitalizmus betegségének szimp- tomáit. Most meg oly válság ütötte fel hydra fejét, mely tőlünk távol, mégis nálunk o- koz érzékeny károkat, amikén csak hazafias érzelmünk enyhít. A szegény munkás nép összesége sok-sok milliót vészit, de a patriótának megvan az a vigasza, hogy a kivándorlás megcsappant. Mert a kapitálizmus válságának színhelye: Amerika. A gazdag, az iparilag hatalmas Amerika. S ebből láthatjuk, mennyire igaza volt Marxnak a túltermelésről felállított elméletével és igazán nem csodálkozunk azon, hogy' a németországi képviselőválasztások a szocializmus oly nagy diadalával végződtek. Hanem azért az amerikai válságon mégsem örvendünk. Mert a kivándorlás csökkentésére, sőt végleges megszüntetésére sem a hatósági erőszakot, sem az amerikai munkanélküliséget nem tartjuk kivá- tos eszközöknek. Ugyan mi örömünk is telhetnék abban, hogy a szegény munkás ember csak azért nem megy Amerikába, Levél Mátészalkáról—Budapestre. — Jegyezte: Veridicus, — Édes Juliskám! Kedves soraidra sietek azonnal válaszolni, teszem pedig ezt azért, nehogy magad azon képzelődésben ringasd, mintha egyedül Budapesten volna drágaság és a boldog vidéken minden olcsó ! Nagy tévedésben vagy édesem, mert Budapesten drága pénzért megkapja az ember azt, mit szeme, szája kíván ; mig ellenben vidéken vagy semmit, vagy éppen olyan árért élvezhetetlen cikkeket. Nehéz napokat élünk és a táplálkozás kérdése kezd igen nehéz probléma lenni. De az elmélkedésről kezdek e valódi tényállásra áttérni. Tudod édesem, hogy gyermekes házban milyen fontos tényező a tej és vaj. Mondhatom neked, hogy ezen a téren nagyon csehül állunk. — Tiszta tejet csak az élvezhet, a ki tehenet tart itten; de hát ki teheti ezt ? Emlékszel a tejcsarnokból hozott tejre, milyen szép sárgás-fehér színű, sürü, tapad a pohár oldalához. És itten? Drága pénzért kapsz egy kékes- szinü kotyvalékot, amely olyan hamar lefut az e- í dény oldaláról, mintha vizipuskából lőtték volna ki. — No aztán van benne széna és szalma maradék, sokszor lóhere levelek is találhatók benne. A vaj? az nagy újság nálunk vidéken, egyszer hetenkint lehet beszerezni a hetivásáron, de csak főzésre alkalmas ; lapos darabkákban kerül forgalomba, olyan szürkés-fehér szine van, mint a harmadnapos hideglelésnek és olyan kemény, mint a padláson felejtett három éves aszalt körte. — Ehető vajat csak tőletek kapunk Budapestről, Képzelheted milyen áron ? és érthetetlen, hogy a specerájos most nem hozatja, azt mondja, hogy »télen befagyott!« A vicináliák más terén is pompásan* meg vagyunk itten édesem. Egy kiló hús Mátészalkán 1 k. és 64 fillér, csakhogy 35 deka csonttal jár, olyan gusztusos és olyan puha, hogy hajnalban kell tűzre tenni, hogy estére megfőjjön! de aztán ügyelni kell ám, hogy a fogad belé ne törjön. * Halat is lehet itten néha kapni, megpróbálom leírni, hogyan néznek ki. Hát képzelj magadnak kedvesem giliszta formájú, aztán szardínia pícinykó állatocskákat, a melyek közül a legesleg- nagyobb olyan mint egy ruszli, |ezek szépen vékonyka vesszőre vannak fűzve és gyékényen kiterítve. Istenem fáj az embernek a szive, ha e- zekre az apró állati hullácskákra néz, a melyekről feltehető, hogy valaha élőlények voltak. Tudod önkénytelenül az iskolára gondolok ilyenkor, ahol Kiss József gyönyörű költeményében azt olvastuk: »szegény pici féreg nem tudott megnőni.« De, hogy tudnám ezeket az élettelen kis jószágokat megfőzni« És most áttérek a csirkék, tyúkok, rucák, libák, szóval a baromfi beszerzésére: Édes Juliskám, te drága gyermek . . . engedd meg, hogy most egy kis pihenőt tartsak es össze szedjem magam. Mert ha a mátészalkai hetivásárra gondolok, ahol ezek a jószágok hetenkint beszerezhetők, ... hát akkor borzalom száll meg, valósággal libabőrös borzalom . . . Hát képzeld csak, a rusticus paraszt menyecske, aki ezeket a jószágokat árusítás végett behozza, először megtudja a mészárszékben, ha van-e hús? — Ha nincs, akkor aztán kezdődik a »ba- cacáré« a vásáron. Először hízelegni kell az asz- szonykának, »hogy milyen nagyszerű színben van, a mióta nem láttam. »Látszik, hogy hála Istennek, jó módban van.« »Van annak, a ki meg nem issza« feleli Ö. — Ilyen kitérő után merészeljünk megkérdezni, hogy mennyire tartaná a kezében lévő tyúkot ? .... Erre aztán olyan hallatlnn árt bök ki, hogy a vásárló hölgyközönség egyik része »nevető« a másik része peaig »sird« görcsöket kap; némelyiknek a szivébe nyillalik, a mely fájdalom egész a vesékig terjed : van olyan vásárló is, aki az abnormisan magas árak hallatára »oda
