Mátészalka és Vidéke, 1912 (7. évfolyam, 1-41. szám)
1912-08-30 / 35. szám
2‘ik oldal. MÁTÉSZALKA ÉS VIDÉKE. 35-ik szám % magyar városok kulíuríörekvései. És kérdjük vájjon végrehajtják-e csak e2t a rendelkezést is, nem szólva annjd sokról, amely a papíron törvényben, rendeletben előírva van ? Nem. Ismételjük, hogy nem. Mert a mi közigazgatásunk... De miért fejezzük be a mondatot és miért állapítsuk meg azt a tényt, amit annyian tudnak. Ezért és annyi más ok miatt szégyenfoltja a mi czivilizácziónknak a cigány ügy országos rendezése. Az a kérdés, a mely már üszkösödésbe ment át az élő állami szervezet testén, mert nem akad államférfi, aki orvoslásáról gondoskodnék. Azaz, valójában és igazán a dolog úgy áll itt, hogy gondos kodott s felállított annak idején egy külön osztályt, egy kormánybiztosságot amely nem csinál egyebet, mint szintén gondolkozik és gondolkozik. És jönni fog, mert jönni kell ismét valami rémes vérlázitó esetnek, hogy kinyissa a száját ez a gondolkozó bizottság, előálljon valami javaslattal, tervvel a cigány ügy országos rendezése tekintetében, mert a helyzet már tarthatatlan lett. És jönni fog, mert jönni kell újra, ismét ezután országos felzúdulás, lárma sajtó mozgalom, mely sürgetitőleg követeli most már haladéktalanul a kérdés osztályozását, melyre megmozdul, felbuzdul az állami hatalom is, hogy azután ismét lecsendesedjék, medrébe térjen minden és tovább gondolkozzék az országos kigondoló bizottság. Ha hazánk vidéki városait a külföldi városokkal összehasonlítjuk, oly tényre bukkanunk, mely egy pillanatra megdöbbent bennünket és a magyar kultúra rohamos fejlődése feletti örömünket és lelkesedésünket ugyancsak csökkenti. Amig ugyanis a nyugati országok metropolisai mellett külső megjelenésben, szépségben és tisztaságban a vidéki városok sem maradnak el, sőt egészséges, magas szinten álló fejlődést mutatnak, addig a magyar provinciális városok, még a gócpontokat sem véve ki, az architekturális megjelenést illetőleg a fővárostól hihetetlen messze elmaradnak. Bármelyik nyugati országot vesszük is mintaképül (legkedvezőbb példát mégis Németország mutat), jól eső érzéssel konstatálhatjuk, hogy a főváros, nagyvárosok megtekintésekor szerzett benyomásaink a vidéki kisebb, sőt a legkisebb városok képei által nem szenvednek változást, sőt ezeknek a községeknek a centrumokhoz mért arányos fejlettsége a legkellemesebb meglepetésünkre szolgál. S mikor ezekkel az észleteinkkel szemben a magyar állapotokra gondolunk, nagy szomorúság vesz erőt rajtunk, mert a magyar vidéki városok nemcsak, hogy a mi szép fővárosunknak nyomába sem érnek, hanem még a külföldi hasonló nagyságú városokkal sem állják ki a versenyt, természetesen az építészeti kiképzést véve az összehasonlítás alapjául. Hogy egy város külső megjelenése, képe mily pompásan kifejezi annak kulturális fejlettségét, lakóinak Ízlését, jólétét és törekvéseit, jól tudjuk, de midőn ezt hangsúlyozzuk és közben a magyar állapotokat szemléljük, hát szomorúságunk megérthető, hisz ezáltal önmagunkra, viszonyainkra, a magyar kultúrára is kénytelenek vagyunk aé Ítéletet kimondani. Megokolt tehát, hogy e tekintetben a magyar állapotokat élesebb kritika tárgyává tegyük, megvilágítsuk a bajokat, megállapítsuk azok okait s megkeressük az utakat, melyek egészséges fejlődésre, igaz kultur- magaslatra vezetnek, A magyar vidéki városok és általában a magyar kultúra hátramaradásának főokait melyek a földrajzi fekvésből és a történelmi múltból származtak, ismerjük és méltányoljuk is, ámde túlságosan elnézők volnánk, ha azt a letargikus nembánomságot, azt a megdöbbentő tudatlanságot, azt az elmaradottsághoz csökönyösen ragaszkodó várospolitikát, mely a magyar városok legfőbb sajátossága és minden egészséges fejlődés kerékkötője, a mult a rég múlt bajaival megokolt- nak elfogadnék. Ismeretes az általános fölfogás, mely a vidéki városokban az uj kulturális és szépészeti létesítményeknek elintézését oly rövidesen megoldja, mikor a kupaktanács nagy bölcsen kimondja, hogy ami az apáinknak jó volt, miért ne lenne jó nekünk is és ezt a lehetetlen érvet tartják szem előtt, mikor minden egyéb megokolás nélkül leszavazzák a legégetőbb kulturális beruházásokat is. Hiszen elismerjük, hogy apáink idejében, mikor a külső körülmények csaku gyan nem engedték meg az uj beruházásokat, a városok fejlődéséről szó sem lehetett, de keleti kényelemmel párosult tudatlanságra vall az, hogy most, midőn majenem minden meg van adva arra, hogy a nyugati országok példájára gyors, egészséges, lüktető fejlődés bontogassa szárnyait minden vonalon, a múltra való hivatkozással a jelen sürgető követelményei előtt behunyjuk szemeinket. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy mily elkeseredett harcon át juthat csak egy-egy technikai beruházás diadalra, még azok is, melyeknek létesítését a közszükség elemi erővel nélkülözhetetlenek minősiti és követeli. Az utak kiépítése, a vízvezeték, a csatornázás, a világítás stb. még mai napig is szén igazságos. Miért kell egy embernek annyit szenvedni ? Miért annyira nyomorult a test, hogy terhére van az embernek ? Az agyban ott van a munka gondolata. Az ész párosulva az erős akarattal, munkára serkenti az embert, hogy a robot árán megszerezhesse az életfentartás nélkülözhetetlen kellékét, a mindennapi kenyeret. És az ostoba test, amelyért dolgozunk, legyűri az akaratot, megakasztja az ember munkaképességét s arcátlanul megköveteli a maga jogát. S mindazt azért teszi, mert beteg, mert szerkezetében megbomlott valami, meglazult egy kis csavar, ami miatt azután elgyengül a gépezet, működése folyvást rendetlenebb lesz s ha idejében helyre nem hozza annak a nagy valakinek a segítségével a tudomány, lassan megáll és szétbomlik. A kényes, gyönge test, mihelyt a legkisebb baj éri, rögtön felmondja a szolgálatot s ő maga igyekszik mielőbb tönkre menni. De ha már igy van, miért nem pusztul el egyszerre, hogy megszabadítsa bilincseitől a lelket, amely utálja múlandó társát, utálja magát a földi életet s vágyik oda, ahol örök az élet. Miért kell az embernek nyomorogni, kínos, bűnös gondolatokkal ostorozni önmagát megfertőzve velük a lelket. A beteg lezárta szemét. Szenvedő arcára kiült a veríték, homlokára mély barázdákat szántott a kétségbeesés, ajka olykor idegesen megrándult, mintha mondani akart volna valamit, durva erekkel befutott keze ökölbe szorult, mintha bírókra, élet-halál harcra készülne valami ismeretlen hatalom ellen. Furcsa. Immár megutálta önmagát, gyűlölte az életet a határkőnél, ahol az ember megszünik ember lenni s amelynek eléréseét annyira vágyott. Most, amikor megérkezett az elválás órája, érezte, hogy a lelke fellázadt és kétségbeesetten ragaszkodik csak a nemrég megutált testhez s titáni harcra készül a halál ellen. Mintha tisztán hallotta volna, amint siri, fátyolos hangon súgta a fülébe: „Te balga ember. Nyomorult vagy és végtelenül ostoba. Kívánod, hogy megszabadítsalak a testtől? Jó! Azonban jegyezd meg magadnak, hogy a lélek és a test képezi az embert, e kettő szétválasztásával pedig megszűnik az lenni. Az isten bölcsen alkotta meg a világrendet. Hogy valami jogot formálhasson a létezésre, küzdenie kell s ehhez a küzdelemhez okvetlen szüksége van a testre. Gondold csak meg, mi volna akkor, ha a világon csupán lelkek volnának ? Akkor nem volnának gazdagok és szegények, nem volna jólét és nyomor, nem léteznének emberek, az emberekben szivek s a szivekben érzelmek. Lám, te csak a ielkedet szereted, pedig most is ártottál neki, mert vétkeztél az isten ellen és fellázadtál önmagad ellen, íme milliók és milliók küzdenek különböző módon a létért, dolgoznak a testükkel, amelynek megfeszül minden izma, megdurvul a bőre s acélkeménnyé válik minden porcikáj a. Dolgozik azért, hogy létezhessen az ember s uj testeket alkot, hogy legyen, aki felváltsa, ha benne már elkopott és szétbomlott a gépezet.'“ Kissé megreszketett, ijedten nézett körül, mintha valami nehéz álomból ébredt volna. Tekintete kutatva járt körül a kis szobában. De nem látott senkit. A napsugarak sem világítottak már s helyettük valami kékes, misztikus homály borult a fehér, alvó természetre. A sötét színben olvadó égen már egy-két apró csillag részkető fénye pislogott s a hegyek csúcsait elnyelte a leszálló szürke pára. Az előszobában valaki lerázta cipőjéről a havat, azután csoszogó léptekkel közeledett az ajtóhoz. A beteg felügyelt, mintha nehéz kő esett volna le a szivéről. Komoly arca kissé felderült. Hisz oly unalmas, szinte félelmes csend volt a szobában. Azután már hideg is volt. A kályhában amig oda volt az asszony, kialudt a tűz s belopódzott a dermesztő hideg. Az asszony belépett. Ledobta magáról a nagy kendőt és mosolyogva indult az ágy felé. Leült az ágy szélére, egészen közel hajolt a beteg arcához. Egyszerű, kissé kopott ruhája alatt megfeszültek a gyönyörű idomok s lassan pihegő kebléből majd kipattant az élet. Meleg, ingerlő lehellete alatt újra éledni látszott a beteg. — Nos, hogy vagy? Ugy-e bár jobban ? Még mindig fáj ? — kérdezte. — Igen, még mindig. De most jobban érzem magam . . . Már alig vártalak. Olyan szomorú a magány . . . Azután olyan különös álmaim vannak . . . Sokszor ébren vagyok és mégis, mintha álmodnék ... Az imént is . . . — Ugy-e bánt, hogy nem dolgozhatsz, gyötör a szegénység. Nem baj. Nemsokára meggyógyulsz, mondta az orvos is. Addig keresek helyetted én. Bírom a munkát . . . De hol vannak a gyerekek ? Szegénykéknek mily korán kell hozzászokniok a nehéz ro- bothoz . . . Hideg van itt. Ugy-e fázol ? Óvszerek, gummiáruk! Fényképészeti cikkek! Saját gyártmányú bőrkeztyiik, |3 g U )lyi DFD ÍX7C/>Í kettő koronától kaphatók ■-* L ^ 1 I U L l\ VJ J U/.3I6I kezíyü, Kötszer és füzőgyárában betegápolási cikkek nagy raktárában Nyíregyházán, kath. parochia épületében. — Telefon 796 Külön próbaterem. Illatszerek. Szappanok.
