Mátészalka és Vidéke, 1912 (7. évfolyam, 1-41. szám)
1912-06-28 / 26. szám
2"ik oldal. MÁTÉSZALKA ÉS VIDÉKE. bet vásárolja, amit aztán a kereskedő is súlyosan megérez. Kereskedőink érdeke tehát megkívánná, hogy hivatásukat előtanulmányokhoz kössék, a gazdák érdekének pedig legjobban megfelelne, ha nekik kerületi földhitelintézetek létesítésével védelmet lehetne nyújtani az uzsora és a gabonaárak önkényes leszorítása ellen. Hisszük, hogy ezáltal kereskedelmünkön is segítve lenne. Elfajuló erkölcsök. Bolondság lenne igazságról beszélni: s még nagyobb bolondság lenne igazságot keresni a sors szeszélyeiben. Hit, hűség, vallás és meggyőződés, mind fejtetőre áll ebben a fonák társadalomban ős a hitvány önérdek szolgálatába szegődik, mert semmise szent az emberek szemében, csak önző céljaik, melyeknek mindent feláldoznak, Zsoldos, udvari költők dicsőítették valaha Augusztus Caesart, hogy megjobbitotta az erkölcsöket; de ez nem az igazság szava volt, csak hizelgés a szerencsés zsarnoknak. Fennen hirdették a tisztességet,magasztalták a tiszta jellemet, a köztársasági erényeket, a pietást a jó erkölcsöket; de ez csak szemfényvesztés és hazugság volt, mert az erkölcsök durvábbak, feslettebbek voltak, mint bármikor. Tibullus és Propertius, Horatius és Qvidius költészete lépten-nyomon bizonyítja ezt. Tudjuk belőle, hogy a becsület eladó ! — hol ritka smaragdért, hol drága gyöngyökért, hol remek szövetekért . . . néha egy-egy jó ebédért is. A főket vesztett szemérmet, becsületet mi sem állíthatja meg rohanásában a gyalázat örvénye felé : a kapzsiság, a pénzvágy a könnyelmű élet mindenre ráviszi az önző lelkeket. Az aranyat imádja minden, ez az értékmérője mindennek, mert minden megvehető ezen . . . hisz mindennek szabott ára van: — hűségnek és szeretetnek, a törvényeknek és tisztségeknek, a méltóságnak, sőt a tisztességnek is . . . Róma áldozatul esik az aranynak ős polgárai kapzsiságának; és a hogy Tacitus mondja: — »annyira megszokta már a szolgaság jármát, hogy talán dicső, nagy őseire Bob: És ha mégis érdekel? Abbé ur mindig azt mondja, hogy a tárgyat a változatossága érdekessé teszi. . . nem sok olyan tárgyat tanultunk eddig, ami ilyen változatos volna . . . Az abbé (újra előveszi az újságot): Hát nem bánom, mulasson, ahogy akar. Bob; De cn nem akarja megmondani véleményét . . . bizony nem mulatságos, mindig olyan emberrel befogva lenni, aki nem cseveg. Csönd. Bob (kacag): Abbé ur, kérem, nézze azt a vastag nénit . . . Milyen furcsa. Most lehajol, topán szallagját köti meg ... az ember azt mondaná, hogy egy elefánt hátulról ! Ugy-e ? Az abbé (dühösen): Bob ! Bob : Ugyan mi baj. Egy elefánt hátulról nézve, hát rosszat mondtam ? Mindegy, ha igy néznék ki, nem hajolnék előre az egész világ előtt ... a vízben csinálnám!... Az abbé: Nem illik gúnyolni az embereket, akiknek az Isten nem kedvezett . . . soh’sem tudhatjuk, nincs-e rajtunk még csu- nyáb dolog, amin mások nevetnek. Bob: Óh, csúnyább dolgok! Bizonyosan tudom, hogy nem vagyok ilyen vastag és ön abbé ur . . . nem lehet mondani, hogy valami szép alak ... de mégse olyan, mint az a néni . . . Szerencsére . . . Különben nem mennék önnel sétálni . . . Az abbé: ! . . . Bob (egy ideig a vízre néz, hirtelen oldalba böki az abbét): Ó ! ! ! Az abbé (fölugrik): Mi az már megint? se emlékeznék, — ha feledni is oly könnyű lenne a szabadságot, mint — róla léllitöndani«. A huszadik század magyar Tacitusa, ha ugyan megszületik valaha, körülbelül ugyanezt a képet festheti majd a mi közéletünkről csak a Tibullus, Propertius ; Horatius és Quidius nevét kell kicserélnie a sajtó mai korifeusaival. Mert lássuk csak : amint az erkölcstelenség fullasztó levegőjét megrázkódtatja egy jóleső fergeteges zivatar, e megtisztulás közben a magánéletnek oly szennyes, undorító jellemtelenségeit veti szélnek, hogy álmél- kodva kell bámulnunk, minő ingékony, korhadt alapokra vannak fektetve némely előbb köztisztelettel körülrajongott egyének, kik sohasem mulasztották el, hogy iránytszabő hangúkkal befolyásolják a közélet alakulását, de emellett egyúttal sohasem feledkeztek meg a könnyen hozzáférhetőkké tett ritka smaragdról, drága gyöngyökről, remek szövetekről, sőt a jó ebédről sem, miket, ha meg nem is kínálták vele őket, — megcáfolva a magyarok élhetetlenségéről való közhitet — eléggé élelmesek voltak, maguknak meg- kinálás nélkül is megszerezni. A zugó viharból ezt vetette fel a szél. De amit nem vetett fel? Ami tovább is túrja, élősdi módjára rágja,, mardossa, kinzi ezt az erkölcseiben, életfelfogásaiban, jellemében megrendült társadalmat? Jobb erre a kérdésre adósnak maradni a felelettel, mert a klasszikus római irók hangulatába kellene beleilleszkednünk, ezeknek tollával kellene ecsetelni közállapotainkat, közügyeinket, hogy hű képet adhassunk. Ennek a sivár, elszomorító képnek láttára fel kell kiáltanunk: »Oh Róma, Róma, eszmőlődjél!« J egyzefeH* Múlt heti számunkban általánosan irtunk a vidéki lap szerkesztésének ethikája és ethétikájáról. Nem is gondoltunk arra, bogy akadna vidéki lapjaink között olyan, mely az általunk vázolt kereten mélyen alul maradna. S ime, egyik vidéki lapunk erről állít ki bizonyítványt. Ugyanis legutóbbi számában, amidőn arról a komolyságról megfeledkezve, mely reá Bob (ragyogó arccal): Istenem milyen szép! Az abbé: Kicsoda? Bob: Az ott, a fehér trikóban ! ott . . . nem látja? (Az abbé meglátja a hölgyet s hirtelen az újságba temetkezik). Hogyan ! nem találja szépnek? Milyen aranyos haj . . . s hát még a bőre! Mily fehér, nézze csak abbé ur, ez aztán fehér, mi? És a vállai szélesek . . . aztán vékony . . . aztán megint vastag lesz . . . Mondja abbé ur, miért lesz az hirtelen vastag? Én nem vagyok olyan ? Az abbé: . . . Bob: Nagyon mulatságos lehet az az újság, hogy inkább oda néz. Pedig ez szebb s minden ur oda néz. Ó, hiszen nem is tud úszni. A hátán fekszik . . . csak az arca látszik ki a vízből, meg! a lába. Látja abbé ur ? Az abbé: Igen, igen, jól van. Bob: Határozottan nem érdekli . . . Ó most hasra fekszik . . . igy már több látszik ki a vízből ... ha úszómester volnék inkább ezt vinném, mint azt a vastagot. Hát ön abbé ur? Az abbé: Mindenesetre nem oly nehéz. Bob: Nem csak azért (megböki az abbét). Most kijön, nézze gyorsan ... Milyen rózsaszínű ... Az ember azt mondaná, hogy nincs is trikó rajta . . . Az abbé . . . Bob: S aztán az a másik milyen sovány. Én nem szeretem, ha olyan sovány valaki ... és a keletiek is úgy gondolkodnak . . . 26-ik szám nézve kötelező lenne, már csak azért is, mert a vidéki magyar hírlapirodalomnak tagja ir e komolysággal össze semmikép sem egyeztethető tárgyról és hangon, „Állatkert a megyeházán“ cim alatt. Szégyene ez a magyar vidéki hir- lapirásnak s mi önmagunkat becsüljük meg, ha az ily laptól a kollegialitást megtagadjuk. Büntető paragrafust kellene statuálni az eféle minden komolyságot nélkülöző, ízléstelen cikkek kiirtására. Tudjuk, hogy e lap olvasóközönsége is áll azon a szellemi magaslaton, ahonnan a lapok olvasó közönsége kikerül. Nem értjük hát, hogy mi vezethette e lapot ily vaskos, ízléstelenség megírásában. Azt gondolja talán, hogy e durvaságon, mint valami kitűnő, szellemdus, a szeget fején találó politikai izü szellemességen nevetve, élvezni fognak. Ez kérem tévedés s ilyet saját olvasó közönségének lebecsülése nélkül feltételezni nem lehet. Sőt meg vagyunk győződve arról, hogy a jóérzésü publikum azt undorral dobja pokolra. Méltán ajánljuk hát e lap figyelmébe fent vázolt cikkünket, nem csak az ő, hanem mindnyájunk érdekében, a jó ízlés és a komoly magyar vidéki hirlapirás szent nevében, amely óvásra, mint annak egyik egyede, magunkat illetékesnek tartjuk. ❖ Sok szó esett mostanában a szerkesztőségünk személyváltozásairól. Ebben nincs semmi rendkívüli s arra enged következtetni, hogy irántunk nagy az érdeklődés. A különböző oldalról elhangzott nyilatkozatok egyik-másika mégis mosolyra kősztetet bennünket. Az abbé (megdöbbenve): Miket fecseg már megint ? Micsoda keletiek ? Bob: Egy könyvben olvastam, hogy a vastag nőket szeretik . . . egy jó könyvben . . . Az abbé (nyugtalanul): Micsoda könyvben? Hogy hívják? Bob (gondolkozik): Azt hiszem, a „Hárem.“ Az abbé: S hol látta azt a könyvet? Bob: Jacques bácsi íróasztalán . . . Az abbé: Százszor mondtam már, hogy nem szabad olvasnia a könyvet, ha nem nézem meg előbb, hogy olvashatja-e. Bob: Épen azért néztem bele, hogy tudjam szabad-e? (Egy csoport nőt néz, amint a vízbe mennek.) Magyarázza meg abbé ur; ön, aki tudós, minek teremtett az Isten ilyen szörnyetegeket ... a helyett, hogy mind olyanokat csinált volna, mint a fehér trikós . . . Neki mindegy lett volna . .. Nem ? Az abbé: Maga neveletlen s ha abba nem hagyja a haszontalanságait, elviszem innen. Bob: Én nem vagyok neveletlen s ez nem haszontalanság s aztán az Isten mégis a saját képére teremtette a nőt és a férfit, de ezeket nem, a fehér trikósat . . . Az abbé (mérgesen megfogja Bob kezét) : Magával nem lehet maradni, menjünk. Bob: Nem, ő abbé ur, ne még! (Rövid küzdelem. Az abbé elráncigálja Bobot, aki kapálózik s kiabál, miközben folyton a fehér trikós nő felé néz.) Oyp.
