Mátészalka és Vidéke, 1912 (7. évfolyam, 1-41. szám)
1912-01-01 / 1. szám
VII. évfolyam. Mátészalka, 1912. január 1. I. sz. Társadalmi és közgazdasági hetilap. A MÁTÉSZALKAI JÁRÁS JEGYZŐI EGYLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Szerkesztőség és Kiadóhivatal Mátészalka Kossuth-utca 445. sz. (Dr. Barta Ignác ügyvédi irodája.) : \ ' ---Hirdetési dijak előre fizetendők. — Nyilt-tér sora 40 fillér. Felelős szerkesztő: Főszerkesztő : Dr. Barta Ignác Dr. Dienes Dezső Szerkesztő társ: Máté Sándor. Előfizetési árak: Egész évre — — — — — — — — — 8 kor Fél „ — — — — — — — — — 4, Negyed „ „ Egyes szám ára 20 fillér. •ír 1912. Lepergett egy esztendő és mi ismét beköszöntünk minden házba, hogy megbeszéljük olvasóinkkal, hogy mi a teendőnk, mit kell cselekednünk, hogy ennek a városnak, ennek a járásnak fejlődését előmozdítsuk, az ittélést kellemesebbé tegyük. Uj köntösbe tesszük ezt. Lapunk nagyobb terjedelmű lett, munkatársaink szaporodtak. Lapunk alapitója azt hirdette, hogy a közönség érdekeit véli szolgálni, midőn lapunkat megalapította. Önzetlen cselekedetéről tett tanúságot jelen alkalommal, midőn a lapot a szerkesztőség közös tulajdonába bocsátotta. Független embereket akart munkatársakul, akiknek a pennája eve, a kik eívükés meggyőződésük .i szabadon írhatnak, akiket a szabadvéleményük nyilvánításától nem tarthat visz- sza semmi. S most ujonan felfegyverkezve indulunk hóditó utunkra, hogy befészkeljük magunkat a közönség kegyébe, szeretetébe. De nem vagyunk elbizakodottak, féltő gonddal, illő szerénységgel tesszük ezt. mert nehéz, felelősségteljes a mi utunk és felhívunk minden olvasót, hogy ki-ki tehetsége szerint vegye ki részét munkánkból. Azokat is, kik lapunkra előfizetnek, munkatársakul tekintjük, mert hiszen anyagi szempontból teszik lehetővé nekünk, hogy e lapot megjelentetve, a köz érdekében munkálkodhassunk. Lapunk hasábjai előfizetőinknek mindég rendelkezésére állanak és szívesen veszünk minden útbaigazít;’st, minden tanácsot. Az igazságról meggyőződést szerezni, a dolgok mélyére hatok már a mi feladatunk. A politika, ez a minden barátságot megőrlő nagy moloch, nem választhat el bennünket, ez a lap a társadalomé, ezeken a hasábokon elválasztó nézőpontból felfogni semmit sem lehet. A felekezetieskedésen pedig mindenkor felülemelkedünk. A segítséget, bármely oldalról jön is, mely e járás és város fejlődésének előbbre vitelét célozza, örömmel vesszük. A személyeskedés pedig száműzve van e hasábunkról. Laptársunkat pedig collegiális érzéssel hívjuk fel a közös munkára. Mert bármilyen sokan lennénk, akküE is kevesen volnánk a nagy munkára. Mert rengeteg a mi bajunk. Nincs közkórházunk, pedig ennek létesítése az egész járásnak erniens érdeke. Nincsen jó vizünk, a vizmizéria általános és e miatt a közönség folytonos veszedelemben forog. A közbiztonságunk gyatra, nincs fegyveres rendőrségünk és az egész város fölött csak az isteni gondviselés őrködik. Nincs rendes tűzoltóságunk, pedig ezt az egész járásban szervezni kell, mert folytonos tüzveszedelemben forgunk. Nincsenek jó utaink, pedig kereskedelmünk és iparunk érdeke azt parancsolja, ISTEN. Nincsen olyan ember, a kit le ne verne Az életnek ezer gondja, buja, terhe, Sok szomorúsága ! Kinek — ha előtte veszve látszik minden — Ne szállana hozzád, nagy kegyelmű Isten Könyörgő fohásza! Te gyönyörű Eszme ott a fényes égbe Te vagy a csüggedő lélek menedéke, Vigasszá szerelme! Mi lenne belőlünk, ha Téged nem tudnánk? Vészes éjjek árnyán merre-hova futnánk Védelmet keresve ? Most nem szédít alá meredélyek széle ? Romboló viharban mért állunk nem félve Villámok csatáját? Feldúlt kicsi fészek újra miért épül ? Mért nem félti a szív újabb jégveréstül Zsenge gabonáját? Ezer sebtől vérzők gyógyulást mért hisznek? Ki adta. a reményt a haldokló szívnek, Hogy újra föléled? Miért szűnik nyomában a kesergő bánat, Miért apad el könnye özvegynek, árvának, Ha veled beszélhet ? . . . Mily jól esik tudni, hogy Te élsz felettünk S örvénybe sülyední nem hagyod a lelkünk, A melyet Te adtál! Te vagy a nagy, örök, biztató szivárvány’ Mindent elveszítve mégse bolygunk árván, Ha te jő Istenünk szivünkbe’ maradtál! Krüzselyi Erzsiké. Két tyuk mint házasságszerző. Kosa Vince. I. Mikor a papné egyedül marad. Ötven esztendei becsületes munka után magához szólította az Ur Szabó Dávidot a szamos- falvai papot. A temetésén ott volt a falu apraja, nagyja, még a szomszéd falukból is eljöttek a végtisztességtételre. Mindenki sajnálta, mert igazán második atyját vesztette el benne a falu. A- mikor a szomszéd falu papja elbussuztatta híveitől, nem maradt ott egy szem se szárazon. A temetés után a hívek mindjárt kezdtek gondolkozni azon, hogy ki legyen utódja a jó ö- reg papnak. De volt egy dolog ami még jobban foglalkoztatta a híveket: mi legyen az özvegy papnéval ? Az özvegy papnénak ugyan a törvény egy évig — az úgynevezett kegyeleti évig — biztosítja a fél fizetést, meg a lakás egy részét, de hát mi lesz azután ? Az öreg pap semmi vagyont sem hagyott hátra, de hiszen, hogy is hagyott volna, mikor a legszegényebb híveknek majdnem minden esztendőben elengedte a papbért. Az bizony szép kis összeg lenne most. A szamosfalvi nép azonban nem volt hálá- datlan. Mindenképen igyekezett, hogy az özvegy ne lásson semmi szükséget. Nem múlt el egy nap sem, hogy valami ajándékot ne vittek volna. Az egyik asszony meg a másik is takargatott valamit a kötője alatt, mikor odament és olyan jó szívvel adtak mindent, hogy Vétek lett volna visszautasítani. Ami pedig a gyászév letelte utáni időt illeti, mindnyájan megegyeztek ebban, hogy az özvegy papnét nem szabad kiereszteni a faluból. Egy napon a kurátor felkereste az özvegy papnét és hosszas kerülgetés után rátért jövetele céljára. Hát én azért jöttem volna tiszteletes asz- szonyom, hogy megkérdezzem mi szándéka van a a gyászév letelte után ? Isten nyugosztalja meg az öreg tiszteletes urat, nem hagyott vagyont tiszteletes asszonyoméknak. Kellett a pénz a gyermek neveltetésre, aztán meg nekünk is elengedte a próventet, ha az árvíz megrontott bennünket. Sok jót tett velünk . . . Áldja ez a község még a haló porában is. Nem lehet az ilyen jó embert elfelejteni ... Ne menjen el tiszteletes asszonyom mi közülünk. Ne hagyjon itt minket. Ahogy megéltünk eddig, megélünk ezután is. Az én házamnak az egyik vége úgyis üres, nem lakik abban senki. Minek álljon ott üresen. Ha beköltözne a tiszteletes asszony, én szívesen odaadnám. Nem kell azért fizetni semmit. Úgysem kell ezért fizetni semmit. Úgysem hoz az semmi hasznot. Igaz, hogy nagyobb házhoz szoktak hozzá, de hát sok jó ember elfér kicsi helyen is . . . Azután meg mi a községbeliek úgy gondoltuk, hogy úgyis csak
