Mátészalka és Vidéke, 1911 (6. évfolyam, 1-51. szám)
1911-04-13 / 15. szám
Társadalmi és közgazdasági hetilap. A „MÁTÉSZALKA JÁRÁS JEGYZŐI EGYLETE“ HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: hová a lap szellemi és anyagi része küldendő Weisz Zsigmond könyvnyomdája, Mátészalkán. Nyilt-tér sora 40 fillér. Hirdetési dijak előre fizetendők. Felelős szerkesztő : Főszerkesztő : Dr. Vida Gyula Dr. Dienes Dezső Szerkesztő: Endrédy József. Előfizetési ár: Egész évre — — — — — — — — — 8 kor Fél „ — ~ — — — — — — 4 „ Negyed „ — — — — — — — — — 2 , Egyes szám ára 20 fillér. Feltámadott a tavasz, feltámadott az alvó természet, feltámadott szivünk s lelkűnkben a vallásos buzgalom a húsvéti ünnepekkel s ezzel feltámadott emlékében a megváltó, ki a világ bűneiért halt meg vértanú halált, hogy megszabadítsa azokat bűneitől. Ha elgondolkozunk a feltámadás ünnepélyes mysteriumán, véges gyarló emberi eszünket eltölti a hit s lelkünk látkörének szűk határszéleit bearanyozza, elzárja a vallásos buzgalom megnyugtató tudata. Ha elgondolkozunk a feltámadás, a vallás és a hit erkölcsi vívmányain, sajnos, — megütközéssel kell tapasznalnunk, hogy a világ bűneinek megváltására — a terjeszkedő bűnök, a sülyedő, elposványosodott erkölcsök, a napirenddé vált bűntények miatt — ismét nagy szükség volna. E megváltás pedig a törvényhozástól várná megvalósulását, annak intézkedésében nyerhetne teljesülést az egész emberiség, az erkölcsök, a vallás s a szokások javára és épülésére; azonban sajnos, ott még nem jött el a — megváltó. Az emberiség megváltójának e fönséges ünnepén azonban szomorúság tölti el szivünk. Eszünkbe jut egy szomorú, ezer év történetével megerősített tanulság, melyet Krisztus kinteljes rövid földi életéből merítünk, hogy az emberek hibáikat a nemzedékek, nemzetek során átörökítik. Az emberiség, isteni nagy reformátorát triumfussal fogadja, Jeruzsálem pálma és barka ágakat szór lábai elé; a kis termetű emberek extazisba esnek s bizonnyal ennek tulajdonítandó, hogy a fákra másznak csak, hogy láthassák a nap hősét. Jézus névvel van tele Jeruzsálem s egy hétre martyr halált rendez a humánus eszmék isteni harcosának, sőt többet: megbecstelenitéssel végezi ki két lator között. Az embertömeg érzelmeiben és elhatározásaiban a hangulat rabja. Homokra épit az, aki a néptömegek rokonszenvére építi a maga existentiáját! A történelem a legtragikusabb s legmegrázóbb példákkal győz meg mindenkit, hogy a néptömeg az ő kegyenceit milyen ellenálhatatlanul és gyors egymásutánban ejti el. Az isten-ember nagy sikerei után, aki sebeket heggesztett, halottakat támasztott, éhezőket csodamódra táplált a pusztaságban, akinek Istentől való sikerei voltak a béke és emberszeretet mezején, mely téren az országhóditó potentátokkal alig jut az ember összeütközésbe és lám, egy pár nagy metámorfosista elég volt arra, hogy „feszítsd meg“-et kiáltson, az a nép, mely még néhány nap előtt extázissal várta és egyetemes rajongó lelkesedéssel d tisztelte meg. Ha ethikai, politikai, avagy társadalmi jelentőségét vesszük is szemügyre a mai históriai momentumnak, a tanulság minden esetre frappáns; az a mi ez ünnepnap tapasztalásáról az ezredéven át előragyog, mindenki a maga tapasztalásában — ha kisebb méretben is — belátni kényszerül, hogy a népszeretet csábitó varázs, melyet kegyeltje rendszerint akkor vészit el, ha teljes birtokában érezte magát! Macrobius igen találóan fejezi ezt ki: „ha felértél a dicsőség magaslatára, nem állsz többé szilárd alapon; előbb leesel onnan mint leszálhatnál!“ Mi következne ebből ? talán az, hogy a becsvágy a legnagyobb dőreség lenne? s hogy az emberiség vezetésre predestinált kiválasztottjának nem szabad küldetésükért hevülni, eszméik diadaláért — ha kell — vértanúi halált szenvedni ? . . dehogy. Minden korszakos eszme, mely az ál- ladalomnak kereteit forgatja, megkívánja, megköveteli a maga martyrjait — kezdve Sokratesen, aki rendszerével a szellemi életnek jelölt nagy fontosságot az állati é- let mellett, — Jézuson, aki a humanismust és demokratiát elsőnek inaugurálta a földön, mind nagy eszméért halt meg és dicsők voltak halálukban. Az igazi hivatottságnak ezt a dics- szomját nem lehet összetéveszteni az anyagi célokért való törekvéssel, mely a dicsőség tapsait aprópénzre váltja. Ezek önös érdeke nem dicsőség-vágy, de üzlet; közéletünk fórumait pedig töbnyire ilyen talmi dícsőségvágytól vezetett kapkodok lesik el. Nem azt a dicsőség-vágyat találjuk ma, mely ha meglepi az eszmékért küzdő, eszmével élni, avagy halni akaró harcosát, akkor sem férfi szó sem szolga kérés, sem baráti tanács azt el nem terelheti. A jutalom nagy fontosságú szó annak, aki keresi, csekély fontosságú az előtt, aki célját eléri anélkül, hogy az önérdekre gondolna, aki előtt az eszme jelentősége s kivívása magasztosabb, sem hogy magára — jutalomra gondolna. A kik az emberiség javára munkálkodni éreznek dics-vágyat, azokat jutalom a történet tanúsítása szerint nem éri, azok vértanúi halált szenvednek magasztos céljaikért. Ezeket azonban a korukbeliek nem csak keresztre feszitik, máglyára vitetik, de érdemeiket is félremagyarázzák úgy, hogy csak a késő utókor, a történelem adózik hálával, elismeréssel emlékeinek s ez a- szerint fokozódik, amint eszméik, a melyért harcolnak — terjednek. A keresztény humanizmus isteni kül- detésü martyrja a népszeretet vállain vonul be Jeruzsálembe és már egy hét. múlva vádlottá, halálra itéltté vált! De vajon ártott-e ez az Isten fiának? Valamint árt-e az valódi nagyságnak, ha a sokaság elfordul tőle? A népkegy szappanbuborék, mely a valódi nagyságot és hivatottságot nem is tartja tényezőnek. Jézus, a názáreti mester, kiáltó példája ennek, aki megfeszittetése dacára magasztos elveinek buzgó apostola maradt. Tanuljuk meg történetéből az elvhü- séget, véssük szivünkbe az emberszeretetet, kövessük őt és tanait a békesség elvein és irányában s ha ezeket levonva, megtartjuk és követjük, városunk és társadalmunk felvirágzása lesz az a tüntetés,, a amely mellett a következő husvét ünnepen az elvek diadala városunkban örömet ül. Feltámadás.
