Mátészalka és Vidéke, 1911 (6. évfolyam, 1-51. szám)
1911-11-02 / 44. szám
Társadalmi és közgazdasági hetilap. A „MÁTÉSZALKA JÁRÁS JEGYZŐI EGYLETE“ HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Szerkesztőség és Kiadóhivatal Weisz Zsigmond könyvnyomdája Mátészalkán. Nyilt-tér sora 40 fillér. Hirdetési dijak előre fizetendők. Főmunkatárs : Főszerkesztő: Dr. Vida Gyula Dr. Dienes Dezső Felelős szerkesztő: Dr. Barta Ignác Egész évre Fél » Negyed „ Előfizetési ár: Egyes szám ára 20 fillér. Kartellek. Régi igazság, de azért mindig uj marad, hogy a jómódúak, a gazdagok nagyrésze telhetetlenek. A mijük van a mi megadatott nekik, azzal be nem érik, az kevés, hanem egyre többet kívánnak. Semmi sem sok előttük és a több is kevésbbé nyugtatja meg őket. Értjük, méltányolni tudjuk, ha tömérdek pénzzel, nagy vagyonnal megáldottak azért óhajtanak és áhítoznak egyre többet, hogy a feleslegüket is miként vagyonuk egy hányadát a humanizmus oltárára áldozzák, embertársaikat, felebarátaikat támogatják, segélyezik, igaz tetszésünkkel találkoznak, ha a tehetősebbek istápolják, fölkarolják a lesujtottakat, a szerencsétleneket, ténykedéseik cselekedeteik rugóját nem az egoizmus képezi unos-untalan, hanem a nemes önzetlenség. A kartellek dicső lovagjai nem ismernek altruizmust, holt fogalom előttük a jótékonyság, irgalom és könyörület, nem tudnak és akarnak emberségesen érezni és gondolkodni, minden tettük lépésük az önérdek undoriró mezét viseli, egy szent célt ismernek: a saját zsebüket, a mi ezen kívül esik, az nem érdekli őket, az idegen előttük. Egy szép nap össsze áll egy csomó vagyonos gyáros, nagy vállalkozó s hamarosan kartellt, ringet, trösztöt csinálnak, mely alatt értendő, hogy bizonyos kellendő cikknek, kapós portékának árát tetemesen fölsrófolják, mert nekik úgy méltóztatik tetszeni, mert ők az urak, áruikra rávannak utalva az emberek és miért ne keressenek még többet a szegény gazdagok, miért ne táplálhassák, hizlalhassák erszényeiket, mikor nincs akadály. így termelődnek nap-nap után a kedves kartellek, még pedig a legszükségesebb legnélkülözhetetlenebb árucikkek, nevezetesen : az élelmiszerek körül. És ezt egyes- egyedül a szegény, szükes viszonyok között élő emberek szenvedik meg, az ő bőrükre megy az egész mahináció, nekik kell némán és szótlanul tűrni a kartell lovagok szeszélyeskedéseit, mert kénytelen, kelletlen ráutalva vannak azokra a cikkekre, mert szükségesek a háztartáshoz. Nem tehetnek ez ellen a basáskodás ellen semmit. A pénzes-zsákok a markukba nevetnek, mert jól tudják, hogy a portékájukat bojkotálni nem lehet, akárminő drága árt szabnak, megvásárolják a szegények is mert muszáj. Az a legelszomoritóbb a dologban, hogy a kartellek idegen államokból, főleg Ausztriából fujdogálnak^ hozzánk, a mi pénzünkre, a mi vérünkre, a mi kizsákmányolásunkra utazván és mi karba tett kezekkel türjük ezen önkényeskedéseket, tehetetlenek vagyunk ezen invázióval szemben, ide-oda hagyjuk magunkat ráncigálni, de nem vagyunk képesek sikeresen megküzdeni a legveszedelmesebb ellenségünkkel, a rajtunk élősködő kartelekkel. Nem csoda, ha annyi a szegény, földhözragadt ember és nem csoda ha egyre jajveszékelnek, siránkoznak; ok nélkül nem teszik, mikor a legfőbb ok az általános drágulás. Itt volna az ideje, hogy az illetékes tényezők erélyesen vennék kezükbe ezt az ügyet s módját ejtenék valahogy annak az áldatlan szeszélyeskedésnek és önkényeskedésnek. mely a gazdag gyárosok és vállalkozók kartellkötősdi játékából áll. Csak egy virágszálat. Az a kérdés, melyet szóba hozunk, sajnos mindig időszerű. Az országos statisztikai hivatal kimutatja hónaponként és évenként, hányán halnak el hazánkban tüdővészben ? Még szerencsés esztendő, mikor a halálnak aratása csak hetvenezer embert ragad el tőlünk, de olykor nyolcvanezeré szaporodik ez a borzalmas szám. És ami a legszomorubb, a tiidövész az élte virágjában lévő kereső embereket pusztítja s igy igen nagy azoknak a száma, akik a tüdővész pusztítása következtében elvesztik kenyérkeresőjüket és ki vannak dobva az életnek. Ismételjük : a tüdővészről Írni mindig időszerű. Hiszen itt a magunk városában hányszor látjuk egy-egy virágzó élet elsorvadását, hányszor látjuk azokat a lázas rózsákat az arcokon, azokat a csendes, félelmetes köhögéseket, melyek ijesztő jelzői, hogy a halál jegyeseivel állunk szemben. Kétszeresen időszerű azonban most a kérdés, mikor a József Királyi Herceg Szanatórium Egyesület a halottak napján megújítja azt a kérdést, hogy „Csak egy virágszállal“ kössenek kevesebbet a szeretettjeinek szánt koszorúba. És ha ezt a megható kérést mindenki megfogadja, az az emberi szeretet kertjében nyiló „egy virágszálból“ megépíthetik a tüdőbetegek második népszanatóriumát, ahol évenként vagy ötszáz beteget gyógyíthatnak. Soha meghatóbb, soha poétikusabb alakban az egyesület az irgalmas részvét cselekedeteire nem szólított. Mi az ha egy virágos koszorúban egy virággal több vagy kevesebb van? Azért a kegyelet koszorúja maradhat pompás, a sikert virágokkal ékes, és a porladozó halottak emléke magasztos. De a ki koszorút vesz halottak napján s ezt a szent vámot lefizeti az emberszeretet oltárára: az az egy virágszál nemzeti népmentési tőkévé dagad és képesekké tesz bennünket arra, hogy a betegeket gyógyító házakba vonjuk; ha szegények családjukat segélyezzük s ezzel a fertőzés veszedelmét korlátozzuk. Épp olyan fontos a védekezés. Meggátolni a veszély terjedését, lehetetlenné tenni a levegőben szállongó bacilusok fertőzését, felvilágosítani kicsit és nagyot, hogy a tüdőbetegséget elkerülni lehet, fellépésekor gyó- gyithatása bizonyos, csak nem szabad elhanyagolni és a szörnyen terjedő bacilusok pusztítását tehetetlenül tűrni. Nemzeti sebünk gyógyítása tisztán anyagi kérdés. Ha egy gazdag ember családjában lép fel a tüdőbetegség és idején észre veszi, ez a különben halálos kór egész bizonyosan gyógyítható, mert meg van adva az anyagi erő, hogy a beteg pihenjen, gyógyintézetbe mehessen, kellőleg táplálkozhassék. A szegényre borzalom ez a betegség, a ki köhécselve és tüdejében mindinkább pusztulva cipeli az élet keresztjét és meghal mert a társadalmi könyörület meg nem látta, mert gyógyintézetbe nem mehetett, mert kenyeret kellett keresni akkor is, amikor — embertársai veszedelmére — a halál csirájával járt-keltés a mi őt megöli, annak gombáit szétszórja jártában-keltében önkénytelenül, veszedelmére lévén nemcsak környezetének, hanem mindenkinek, a kivel egy levegőt szív. A társadalomnak okos önvédelme tehát ha halottak napján a szent adót a tüdővészesek gyógyítására lefizeti. Úgy tudjuk, hogy városunkban és megyénkben széles körű mozgalom indul meg a virágszál jegyében. Adjon Isten ennek a vállalkozásnak sikert arra a célra, amelyért indult. Csak egy virágszálat!
