Református Kollégium, Marosvásárhely, 1932, 1933

jába. Beiktatásával egyszerre a tanári széknek és elöljáróságnak jegyzői tisztét vállalta és az előbbit egy tanéven át, az utóbbit egészen 1901 dec. 31 ig folytatta. Az ifjúsági olvasó egyletnek és könyvtárnak is felügyelője volt ugyanebben az időben, 1896 —1902-ig 1902 január 28-án a kollégium gazdasági felügyelői tisztét foglalta el és vezette 1911 augusztusáig. E működéséhez fűződik iegmaradandóbb alkotása a kollégium életében, az új főgimnáziumi épületnek, torna csarnoknak és fürdőnek felépíttetése, valamint a kollégium régi épületeinek megújítása az 1908 — 1910 években.

Tanszékét 1903 május 9-én az egyházkerületi közgyűlés 11. jkvi számú határozata alapján a vallástani tanszékkel cserélte fel. Már a világháború súlyos évei alatt tanszékének tárgyait szaktárgyaival is ki kellett egészítenie és az 1919—20 iskolai évtől kezdve ismét régi szaktárgyainak egy részét vette át. 1921 február hó 1-től kezdődőleg előbb 6, majd újabb 3 havi szabadságot kért és kapott és a szabadságideje letelte után sem tért többé vissza szolgálatába. Testi ereje még bírta volna a munkát, de lelke fáradt volt már s csak egyetlen kapocs fűzte őt halála napjáig kollégiumához és vezette el nap nap után az intézetbe, mig csak ereje bírta : iránta érzett önzetlen és törhetetlen szeretete.

Pályája emelkedő részében úgy a városi törvényhatóság-, mint a marosi református egyházmegye életében, valamint az egyházközség életében tevékeny és hasznos szolgálatott fejtett ki. Élénk részt vett a politikai élet küzdelmeiben is, mint a függetlenségi pártnak egyik leglelkesebb és megalkuvást nem ismerő tagja és általában alig volt társadalmi alakulat, melynek munkásai sorában ne láttuk volna, melyért áldozatot hozni kész ne lett volna.

Munkásságának legmaradandóbb emlékét, mint említettük, a kollégium őrizte meg 1908-ban az ő vezéri szavára hangzott el az első csákányütés, mely ősi kollégiumunk több százados falaira sújtott le, hogy modern középiskolai épületnek biztosítsa felemelését. Mint oly sokszor kollégiumunk történetének folyamán, bizonyára akkor is a jóságos Isten gondoskodó keze munkált intézetünk felett, hiszen alig szilárdultak meg az ég felé emelkedő falak és hangzott el a hálafohász a bevégzett munka dicsőségére, már tornyosultak a fellegek az emberi kultúra és civilizáció alkotásai felett s a bekövetkezett világégésből alig maradt valami intézetünknek az újonnan épült falakon kívül. Csak akkor eszméltünk arra, hogy hol kezdettük volna ismét építgetni az erdélyi kálvinista magyarság lelki falait, ha ezek az új kőfalak nem készültek volna el s csak akkor tudtuk értékelni valóban Kóbori János munkásságát a kollégiumra nézve.

Mint láttuk, a jó Isten Udvarhelymegye egy félreeső falujából választotta el kollégiumunk kötelékébe. Az Attila hagyomány, a szé- kelység erejében és elbizakodottságig emelkedő fölényében vetett hit, mely alig valamivel volt kisebb a jó Istenbe vetett hitnél, — népének, nemzetségének öröksége. A bizalmatlanság mindenkivel szemben, aki vonakodott maga fölé emelni a székelyt, a kis falu hagyománya. Az életet idejében megfogni, kitartással dolgozni, a kitűzött cél érdekében fáradságot nem ismerni és főleg sohasem csüggedni, mig eljut arra a pontra, ahonnan nyugodtan szemlélheti az életet és maga helyett szereltjeit állíthatja munkába: családi hagyománya. Középiskolai, theoló37