Református Kollégium, Marosvásárhely, 1917

áz Isten rendelte nagy események évfordulóit. Csendben, a mai súlyos viszonyok között a rendesnél is egyszerűbben ünnepeltük meg a reformatio 400-ik évfordulóját, de talán annál mélyebben éreztük annak a szellemi mozgalomnak világtörténelmi jelentőségét, melynek renais- sance csak még ezután lesz eljövendő, hogy a hitéletnek mind nemesebbé, mind mélyebbé tételével a társadalmi és állami életnek eszményi átalakulását készítse elő és szolgálja. És ki ne érezte volna azon az egyszerű hálaadó istentiszteleten, melyet intézetünk fennállásának 200-ik évfordulójának szenteltünk, hogy mit jelentett, jelent és fog időtlen időkig jelenteni a mi alma materünk mindazoknak, kik az igazi műveltség értékeit, az élet kincseit valóban értékelni tudják úgy az egyes, mint az egész nemzet szempontjából ?

Ezekbe az ünnepélyekbe kapcsolódtak azok a világtörténelmi jelentőségű napok, melyeken a központi hatalmak keleti ellenségeinkkel a breszti és bukaresti békét kötötték. A háború psichosisa annyira el- tompitotta, elfásitotta szivünket, hogy alig tudunk már örvendeni a békének; tény az, hogy ezek a békekötések épen mi ránk nézve a háború közvetlen veszélyét tekintve igen nagy jelentőségűek. Hálát adva ugyan a jó Isten végtelen kegyelméért, hogy az emberi számítás szerinti lehetetlent lehetségessé tette, fájdalommal gondoltunk ezeken a napokon arra, hogy mennyi erkölcsi, mennyi remény, mennyi boldogság foszlott szét az ádázul vívott harcokban. Az elesett és élő hősök iránti hálánkat egész életünkön át sem róhatjuk le, ez a tartozás századokon át nemzedékről-nemzedékre száll, mig a késő utókor regék és mesék szinpompájában hódol a hősök emlékének.

Intézetünk gyásza. A fenségesen szép, boldogító eseményeket épen a lefolyt iskolai évben többször szomorú, gyászteljes napok váltották fel. Egyházkerületünk püspökét, Dr. Kenessey Bélát, jan. 8-án d. u. 4 órakor szólította el a jó Isten egy küzdelmes, munkás élet után örök nyugalomra. Mikor 1908-ban mint püspök kezébe vette az egyházkerület kormányzását, kétségtelenül lelke sugallatét követve, de éles elméjével az egyházkerület legégetőbb szükségét megállapítva, azt vallotta programmjául, hogy az egyházkerület misszionáriusa[akar lenni. Programmját a szó legnemesebb értelmében haláláig követte.

Boldogan, hogy az Isten evangéliumát szabad neki hirdetnie, bejárta egyházkerületét és fáradságot nem ismerve prédikált lelke egész rajongásával profétálván, hogy az embernek csak egyetlen egy célja lehet: minél erősebb hit, minél nemesebb élet által az élő Istené lenni. És gyöngéd lelkét, előkelő nyugalmát semmi sem bántotta, semmi sem- 64 —