Református Kollégium, Marosvásárhely, 1916
Évzáró beszéd 1917 május 26. Méltóságos Elöljáróság! Tekintetes Tanári Kar! Nemes Tanulóifjúság! Igen Tisztelt Közönség! Ügy érzem magam ebben az órában, mellyel az 1916.—17. isk. év bezáródik, mint a hegymászó, ki a sziklás hegyi úton számtalan akadály leküzdése után testben-lélekben elfáradva eléri a havasnak azt a részét, hol egy pillanatra lepihenhet, és a honnan a megtett utat azzal a boldog érzéssel tekintheti át, hogy ezen is túl van. És a mint a vándor fáradtsága a gyönyörű kilátás élvezésében eltűnik és ajka hálaimát rebeg a jó Istennek megtartó és megsegítő kegyelméért, épen úgy kap az én lelkem is új erőre az Istenbe vetett bizalom által abban a reményben, hogy az a rettenetes orkán, melyben a most befejeződő évet megkezdtük, soha többé nem tör ki, sőt a felhők mögül, itt-ött átszürődő napsugarak hatalomra kapván előbb-utóbb az ág tiszta kékjével gyönyörködtetnek minket. Csak ebben a reményb.en merek visszagondolni azokra a szörnyű napokra, melyek a hitszege .oláh szomszéd orv- támadása folytán a mi gyönyörűséges szép kis hazánkat máról holnapra siralomvölggyé változtatták át. Halálom óráján is érezni fogom a fájdalom sajgását, mely lelkembe nyíllalt, mikor láttam, hogy alma materünk kedves szobái, melyek titeket vártak kedves ifjú barátaim, hangos vidámságotok után áhítoztak, földön futó menekülőkkel teltek meg és szivettépő sirámoktól visszhangzottak. Bizonyára ti sem fogjátok elfelejteni soha azoknak a szeptemberi napoknak az emlékét, melyeken a régvárt viszontlátás öröme helyett a legdrágább kincstől való bucsúzás kimondhatatlan keserűsége töltötte be sziveteket. És vájjon elmosódik-e valaha is lelketekből annak tudata és érzete, hogy a jó Isten megszégyenített minket, kicsinyhitüeket, az ő nyilvánvaló segedelmével,
