Református Kollégium, Marosvásárhely, 1915

6

nemzeti öntudatunk is újra felébredt; hadd szóljak hivatásomnak megfelelőien — most is a háború adta tanulságokról, feladatokról.

Ha a háború eseményeit elvonultatjuk lelki szemünk előtt, ha mérlegeljük az elért eredményeket, jóleső örömmel kell megállapítanunk, hogy nemzetünk fiai úgy a harctéren, mint itthon polgári munkakörükben bámulatos erőt fejtettek ki. Katonáink hősiességükkel visszaverték és megtörték a minden oldalról ellenünk támadó ellenséget, polgáraink a megsokasodott munkát a folyton súlyosbodó viszonyok között tiszteletreméltó odaadással, példás önzetlenséggel végezték. És ha keressük ennek a soha nem sejtett, nem remélt erőnek a forrását, a bizonyítékok alapján állíthatjuk, hogy ennek az erőnek a kútforrása a vallásos érzet, a hit.

Isten talán sohasem éreztette meg velünk ennyire az ő Mindenható hatalmát és a mi törékeny gyengeségünket mint most. Még azok a konok emberek, kik mindig csak hitetlenségükkel dicsekedtek, azok is, kik a vallás igéit üres szólamoknak gúnyolták, a durva és önző lelkek is megértették Istennek örök törvényeit, vasparancsait és belátták, hogy a veszélyek viharában csak a hit ereje tarthat meg minket. Könnyelmű ifjak, kik eddig csak a testi örömök élvezetében, a léhaságok becstelen világában keresték és lelték boldogságukat, a hivő # lélek meggyőződésével vallják szóban és Írásban, hogy az embernek legjobb barátja az Isten, egyetlen erőforrása az imádság. Volt tanítványainknak egyike, ki a háború kezdete óta a frontról egy napra sem tért pihenőre, hanem állandó veszélyek között a legelsők sorában küzdött, egyik levelében azt írja, hogy a legsűrűbb golyózáporban sem fél a haláltól, mert hiszi, hogy az Isten őt megóvja, megőrzi. A harctéren megsebesült és hazatért volt tanítványaink mondták nekem, hogy Isten akaratát látják abban, hogy közvetlen mellettük küzdő társuk meghalt, ők pedig életben maradtak. És megható a hitnek az a megnyilatkozása, mely azokból a sorokból szól, melyekben ugyancsak egy volt tanítványunk arról értesít, hogy mikor a gorlicei nagy áttörés után Oroszország határát átlépték, leborult a földre és úgy adott hálát Istennek megsegítő, megtartó kegyelméért. Volt tanítványaim eme kijelentései, sorai végtelenül nagy örömet szereztek nekem, különösen akkor, ha olyanoktól hallottam vagy olvastam, kik deák korukban különösen kérkedtek hitetlenségükkel. És mindannyiszor eszembe jutott a zsoltáriró bölcs és igaz mondása: „Jó nékem hogy engemet megaláztál, hogy megtanulnám a te parancsolatidat“.

De nem elég Istennek hatalmát megismerni; a jó Isteni