Református Kollégium, Marosvásárhely, 1912

— 103 —

részint dicséretes, részint jó fokra minősíttetett. Három sikerült bírálatért pedig jegyzőkönyvi köszönetét szavaztak.

Körünk megünnepelte továbbá azokat a hazafias és kegyeletes emlékünnepeket, amelyektől még nem húzódozik a magyar közönség, s amelyek még föl-föl tudják éleszteni a mi honszeretetünknek és honfiúi kegyeletünknek irrjjpáron pislákoló, hamvadó tüzét. És a mi dicsőségünkre említhetjük föl, hogy ápoltuk, még pedig híven ápoltuk és élesztettük a hazaszeretet oltárán a tüzet és a közönség bizonyára mindig azzal az érzéssel távozott intézetünkből, hogy van még széles e hazában tisztán és nemesen érző diákság is.

Ez volt a mi munkálkodásunk. A mi erőnkből több nem tellett. Az eleintén fölbuzdult diáktábor lelkesedésének himporát hamar letörlötte és megsemmisítette az idő. Óva intem azért az utánunk következőket, hogy álljanak szikla- szilárdan azon az ösvényen, azon a megkezdett csapáson, amelyre léptek.

Nem mellőzhetem el fölemlíteni azt sem, hogy kerülje el a jövendő generáció is a torzsalkodást, a meghasonlást, mely annyira sajátja ennek a pártos, büszke népnek, r na- gyarnak, melynek immár „a lelkét ezeréves keservnek »án- célja szorítja.“ Mi igyekeztünk fölbontani ezt a páncélt, mert csak az egyetemes, önzetlen, együvé tartó és a honszeretet lángja által hevített munka nyomában sarjadhat ki az uj rügyfakadás, a boldogság és dicsőség . . .

Volt idő, amikor fáradtan állottunk meg a fele-uton és azt mondtuk: elég, mert nehéz a teher! Volt idő, amikor a maradi nemzedék diktált nekünk; de egyszerre fölváltotta ezt a renyhe nemzedéket egy új, egy életerős generáció és akkor fogant meg a szivek mélyén a kristálytiszta gondolat: emeljük a magyar nemzetet és az ő diadala és dicsősége legyen a mi diadalunk és dicsőségünk is!

Csak igy érhettük el, hogy most, ebben az Alma materben az egészséges szellem 3 tevékeny elem ragadta magához