Református Kollégium, Marosvásárhely, 1910
— LIII — a lelki erű. amelyet az itten lebontott ős kollégium boldogult tanáraitól vettek, megoltalmazta őket az elziilléstől s a börtön sötét mélyében tovább tanulásra ösztönözte, serkentette és azok, a nagyobbrészt egyszerű diákok, mint tudósok, mint kész müveit emberek kerültek ki onnan, hogy azután a közéletben majdnem mindnyájan kiváló jelentékeny pályát fussanak meg. A másik, amit említeni akarok, hogy abban a legsötétebb korszakban, akkor, amikor Dévénytől Brassóig és Eperjestől Újvidékig német világ volt: ez a kollégium egyike volt azoknak a szigeteknek, ahova a német szó nem tudott behatolni. A németek, a lengyelek, a csehek idejártak mihozzánk, mint tanulótársak és becsületes, jó magyar fiú lett tiz esztendő alatt mindenikből, de az önkényuralom egyetlen egy embert elnémetesíteni nem tudott. Ezen intézet volt azon erős sarokkő, melyen megtörött az ellenséges hullámverés, bárhonnan jött légyen. Az önfentartás érzete, a nemzeti eszme itt mindig diadalmaskodott. Mi, mikor láttuk azokat a régi, kedves, Jakab Ödön tisztelt barátom által oly gyönyörűségesen aposztrofált vén faiakat a csákány áldozatául esni: könnyel telt meg a szemünk. De az a könny, mely a bánatos visszaemlékezés könnye volt, csakhamar átváltozott a remény, a jövendőbe való erős hit, a nemzetünk fényes jövendőjében vetett bizalom mosolygós, derűs könnyévé, midőn láttuk, hogy az új falak merészen, égretörően emelkednek. Komoly, valláserkölcsös irányban és a magyar nemzet iránt olthatatlan és lángoló szeretetben fogja ez intézet növendékeit nevelni mindenha. Erre fogunk törekedni valamennyien. Erre kérjük Isten segedelmét mireánk és áldását Önökre, kik örömünnepünkön ide egybesereglettek.
