Református Kollégium, Marosvásárhely, 1910

- XL —

És káprázattal hálóznák szemem : Akárhogy nézek szerte én itt,

Azt a világot, azt a régit Keresem csak, de többé nem lelem!

Hol hajdan annyi jókedv zajlék:

Oda lett már az ócska hajlék S csak töredék, mi belőle maradt! Helyén, merészen égre törve,

Gonddal építve vasra, kőre,

Messze pompázó, büszke, nagy falak.

Csodálva látom, a mit végzett Itt szorgos munka és művészet,

S bánat felhözi mégis telkemet! Szemembe sűrű köny szökik fel.

Hogy megsirassam mindenikkel Azt a múltat, mely.itt most elveszett!

Oh, szép idők, virágos évek. Verőfényes, gondtalan élet,

Mint a madáré, mely berkén dalol! Kedves órák, baráti körben,

Hol a szív solise fáj, csak örvend S vígan kacag, ha pajkos tréfa száll

Oh, holdas esték, boldog álmok,

S epedve zengő csalogányok Szerelmén ébredt első szerelem !

Mikor az egész mindenségre Színes ábrándim fátyolképe Rózát rajzolta szüntelen nekem!

Nem volt akkor itt semmi cifra,

De boldogság volt, enyhe, tiszta, Redöt arcunkra csak mosoly vetett;

A kik vezették lépteinket,

Dédelgetve szerettek minket,

Mint az apa az édes gyermeket.

S tanítván, inig az évek múltak, Silány bábokká nem gyalultak: Embert formáltak, jellemest, erőst!